Ciki, nem ciki

Ha van társadalmi csoport, akiket minden áron meg fogok védeni, akkor azok a kamasz lányok. Lehet, hogy azért, mert sokszor még én is annak érzem magam. És ha valaki, akkor én egészen sztereotipikus kamasz lány voltam: rajongtam fiúbandáért, az Alkonyatért, a High School Musicalért és az összes „vörös-pöttyös” könyvért.

Tisztán emlékszem, talán tizennégy körül lehettem, amikor egy családi ismerősünk megkérdezte, mit olvasok. Büszkén mutattam meg neki a kezemben lévő könyvet: az Alkonyat-trilógia harmadik kötetét. Az ismerős felnevetett: „Azt hittem, te ilyen… rendes könyveket olvasol.” Már akkor sem értettem, miért ne lenne ez rendes könyv, van szerzője meg borítója, és vagy négyszáz oldal.

Sajnos nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor valaki kinevetett amiatt, hogy milyen könyveket olvasok, filmeket nézek vagy zenét hallgatok. Amikor a cikk megírása előtt megkérdeztem a barátnőimet, nekik vannak-e ilyen élményeik, mintha megnyitottak volna egy csapot: ömlöttek a sztorik arról, kit miért nevettek ki kamasz lányként.

Nem találtunk olyan, a kamaszkorunkat meghatározó tartalmat, amit legalább egy felnőtt ismerősünk vagy fiú kortársunk ne nevezett volna komolytalannak, cikinek, rossznak vagy gyerekesnek.

Rajongás vagy tömeghisztéria

Ha van elszánt, odaadó és hűséges rajongói csoport, azok a kamasz lányok. Én már ahhoz a generációhoz tartozom, aki fiatalkori rajongását főként az interneten élte ki. A 2010-es évek közepén szinte minden popkulturálisan meghatározó jelenségnek masszív „fandom”-ja a volt a Tumblr-ön. Ezeket az oldalakat – amiknek többszázezres vagy akár milliós látogatottsága volt – pedig mind kamaszok szerkesztették, ők öltek bele órákat a szabadidejükből.

Persze, a jelenség nem új keletű.

A hatvanas évektől kezdve folyamatosan hallani a fiatal nők hisztérikus rajongásáról.

Gondoljunk csak a sírva ordító Beatles-rajongókra vagy az Elvist, David Bowie-t kisérő lányok tömegére.

Azonban a fiatal rajongó nők lenézése sem újdonság. Elég csak felidéznünk Paul Johnson író szavait a Beatles-rajongókról: „Azok, akik a összecsődülnek a Beatles körül, akik a hisztériáig sikoltozzák magukat, akiknek bárgyú arcát a képernyőkön látjuk, generációjuk legszerencsétlenebbjei, az unalmasak, tétlenek és a bukottak”.

A Beatleshez hasonló, hatalmas rajongótáborral rendelkező zenészekre az elmúlt évtizedből is találunk példát: legyen szó a 2010-es években világkarriert befutott One Directionről, Justin Bieberről, Taylor Swiftről, vagy a jelenleg is egyik legnépesebb és legelszántabb fandommal rendelkező BTS-ről. Az ő rajongótáborukat a többség folyamatosan kritizálja, a rajongásukat kínosnak tartja. Sokszor maguk az előadók is megfogalmazzák: szeretnék a kamasz lányokon túl is kiterjeszteni a népszerűségüket.

Ez nemcsak hogy teljesen érvényteleníti a lányok szeretetét az adott előadó felé, de azt is jelzi, hogy az ő rajongásuk – vagyis az, amit éreznek – nem tekinthető valódinak.

Mégis a kamasz lányok töltik meg az arénákat, vásárolják meg a zenekaros pulcsikat és fektetnek rengeteg időt, energiát a rajongásba. 

 

Persze ugyanez a jelenség megjelent a könyveknél is. A tipikusan kamaszoknak, azon belül is főleg lányoknak szánt könyveket ritkán nevezte bárki is irodalomnak. Annak ellenére, hogy egy egész korosztály találta meg magát és a saját problémáit bennük, általában a szőnyeg alá söpörték őket azzal, hogy nincs irodalmi értékük. Azok – az általában női – szerzők, akiknek a regényei hatalmas eladásokat produkáltak, a műfajon belül sem kapják meg azt az elismerést, mint a hasonló minőségű krimiket író – általában férfi – társaik.

A kínosság ítélete

Ezek a fiatal rajongók mint „eszetlen, egyformaságra törekvő, fanatikus horda” élnek a köztudatban. Amiért egy kamasz lány rajong, az biztosan kínos, ciki, rossz minőségű és nevetséges.

Így látja a mindenkori felnőtt társadalom, de a média, a kiadók és a kritikusok is. Pedig nincs igazuk! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint például Taylor Swift esetében a több Grammy-díj.

Nem beszélve arról, hogy ezek a tartalmak, előadók, filmek vagy könyvek tényleg fontos szerepet töltenek be az életükben

Formálják a fiatal lányok személyiségét, ízlését. Ezekben találnak először magukra, látják önmagukat és az őket érdeklő témákat reprezentálva. És sokszor ezek a tartalmak nyújtanak kapaszkodót egy egyébként is turbulens életszakaszban.

Az, hogy a többség ezeket mégis nevetségesnek, értéktelennek tartja, egy kamasz lánynak sokszor egyet jelenthet azzal, hogy a véleménye nem számít, az ízlése és az értékítélete rossz. Nem beszélve arról, hogy a kettős mérce ebben a kérdésben is jelen van. 

A fiúknál ugyanis már más a helyzet…

Vajon tényleg olyan sokban különböznek a sírva sikoltozó BTS-fanok és a legnagyobb focirajongó srácok? 

 

A rajongással kapcsolatban ugyanis, ha az kamaszfiúknál jelenik meg, ritkán tapasztalhatunk olyan erős és elítélő reakciókat, mint a lányoknál. Olyan, mintha a férfiak rajongása valahogyan eleve értékesebb lenne. Nem halljuk, hogy a játékboltok előtt sátorozó gamerfiúkra vagy a sportfanokra valaki azt mondaná, hisztérikusak, és az is igaz, hogy minden Alkonyat-filmre jut egy, legalább annyira rossz – tipikusan fiatal férfiakat célzó – játékadaptáció vagy akciófilm.

A kettős mérce jelensége, ha a rajongásról beszélünk, ennél tovább megy. Amennyiben egy fiatal lány valami olyasmi iránt érdeklődik, ne adj' isten olyanért rajong, ami sztereotipikusan inkább a férfiak által dominált, gyakran véget nem érő vizsgáztatás várja. Gyorsan a fejére olvassák, hogy „nem is igazi rajongó, ha nem tudja felsorolni a pólóján lévő zenekar összes albumát időrendi sorrendben, vagy nem ismeri az összes játékost, aki a kedvelt csapatban játszik”.

Sokszor éri ezeket a fiatal lányokat a vád, hogy csak azért kedvelik – vagy játsszák meg, hogy kedvelik – az adott dolgot, mert így szeretnék magukra vonni a figyelmet.

A gyűlölet és a megszégyenítés, ami a rajongás miatt éri a lányokat, nem csak a kettős mérce miatt borzasztó

Az Alkonyat-korszakban – amikor én is aktívan rajongtam a szériáért – kétféle ember létezett: aki rajongott érte, és aki utálta azt, aki rajong érte. Kamaszként az ember alapvetően küzd azzal, hogy megtalálja a helyét a világban, hogy beilleszkedjen; sokszor érzi magát kínosnak, és mindent megpróbál megtenni azért, hogy ne tűnjön annak.

Így az érdeklődésükért megszégyenített kortársaikat látva, sokan igyekeznek magukat velük szemben meghatározni, bizonyítani, hogy ők „nem olyanok, mint a többi lány” – mintha az valami rossz, értéktelen dolog lenne.

Ezzel pedig ugyanúgy becsatlakoznak a többiek megszégyenítésébe, kirekesztésébe egy olyan, egyébként abszolút szubjektív és lényegtelen dolog alapján, mint az, hogy a másik ember mit néz, hallgat vagy olvas. 

Mindezek ellenére a kamasz lányok rajongását nem könnyű megtörni. Ennek pedig egyetlen oka van: a közösség. A fandomok, a közös rajongás és érdeklődés rettentően színes és összetartó közösségeket kovácsolhat, amik sokszor egy életen át tartó barátságokat eredményeznek. Ezt pedig senki sem veheti el tőlük. 

Polner Laura

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Yellow Dog Productions