Szavaink sincsenek rá

Bár Deena Lilygren és Maggie Brown kapcsolata nem szokványos, koránt sincsenek egyedül a tapasztalataikkal. Kis utánjárással több olyan párt is találni, amelynek tagjai hozzájuk hasonló módon élnek (és be is számolnak erről a médiában). Ott van például a szingapúri származású, Los Angelesben letelepedő April Lee és Renee Wong, a floridai Jay Guercia és Krystle Purificato, vagy az a Kami West és Kate Tillotson, akik a katonai kiképzésük során ismerkedtek meg. Ezekben az emberekben közös, hogy olyan kapcsolatot ápolnak egymással, amely a legtöbb barátságnál sokkal intenzívebb, elkötelezettebb, odaadóbb. Bizonyos értelemben olyan, mint a házasság, de nincs benne romantika, szex, ölelkezés vagy csókolózás. 

Elsőre talán kézenfekvő lenne legjobb barátoknak hívni ezeket a párokat, de ez a mai fogalmaink szerint némileg leértékelő módon hatna, vagy legalábbis nem ragadná meg a lényeget. És akkor el is érkeztünk az első dologhoz, ami szerintem önmagában nagyon érdekes.

Ez pedig egy óriási szakadék, amely a fogalmaink között tátong, és ha belenézünk, rengeteg mindent észrevehetünk a társadalmunk építőköveiből, a normák működéséből, és abból, milyen kapcsolatokra korlátozzuk magunkat. 

Plátói élettársak (platonic life partners, PLP’s)

Azok, akik egy romantikus monogám párkapcsolat helyett – jobb szó híján – egy szoros barátságot helyeznek az életük középpontjába, gyakran azzal szembesülnek, hogy a legfontosabb emberi kapcsolatuk mások számára szinte teljességgel értelmezhetetlen. Hol lelki társaknak, hol testvéreknek címkézik őket a rokonok és a kollégák, vagy az gondolja róluk a környezetük, biztosan rejtőzködő melegek. Az érintettek maguk is többféle kifejezést használnak a köztük lévő kötelék megnevezésére, amelyek közül a plátói élettárs szókapcsolattal lehet a legtöbb helyen találkozni. 

A plátói élettársi viszony a hosszú távú kapcsolatok egy lehetséges, mai szemmel nézve alternatív formája.

Ezek az emberek olyan területeken kötnek egymással szövetséget, amelyek a nyugati kultúrában a romantikus partnerek számára vannak fenntartva.

Kezdjük azzal, hogy a plátói élettársak együtt laknak. Nemcsak egyetemista korukban, nemcsak a bulizós években, vagy addig, amíg megtalálják „az igazit”, hanem tartósan. Gyakran előfordul, hogy társszülőként működnek, egymás gyerekeit nevelik, közösen vásárolnak ingatlant, és megosztják a bevételüket.

A kapcsolatuk viszont kívül esik a jogi védelem körén: a törvény a legtöbb országban szinte kizárólag a vérségi, illetve a romantikus kapcsolatok értékét ismeri el, a barátságét nem. Így a plátói élettársak nem ritkán formális házasságot kötnek (ahol van erre lehetőség), hogy legközelebbi hozzátartozóknak minősüljenek egészségügyi, gyerekfelügyeleti vagy örökösödési ügyekben, illetve azoknak is kimutassák az egymás iránti elköteleződésüket, akik enélkül nem értenék meg őket.

Kevés forgatókönyv, egyedi tervezés

A fentiekben vázolt jellemzők persze nem valósulnak meg minden egyes plátói élettársi kapcsolat esetén, ennél sokkal nagyobb a változatosság.

Valahol pont ebben rejlik a társas létezés e módjának felszabadító ereje: a benne részt vevők a tradíciók helyett a saját szükségleteik és vágyaik köré építhetik a kapcsolatot.

Ez az építkezés természetesen a normához közelebb eső kötődésekben is jelen van, de ott talán több beidegződéssel, tudatos-tudattalan elvárással, ki nem mondott előfeltevéssel kell számolni. 

Persze nem arról van szó, hogy egyik kötődési forma jobb lenne a másiknál, sőt kifejezetten hiba lenne elkezdeni idealizálni a plátói élettársi kapcsolatokat. Ezek ugyanúgy rengeteg odafigyelést, kőkemény munkát, kommunikációt és sok-sok egyezkedést igényelnek, mint bármely más partnerség. Ugyanakkor a plátói élettársak közül többen beszámolnak egyfajta megkönnyebbülésről, amelyre érdemes lehet felfigyelnünk.

Azért könnyebbülnek meg, mert nem kell amiatt aggódniuk, hogy a közös életük logisztikája mellett hogyan tudják fenntartani a nyugati párkapcsolatok alapját képező szerelmet, romantikus szenvedélyt. 

A plátói élettársi kapcsolatban élőktől nem áll távol az évtizedekig tartó monogámiával szembeni szkepticizmus. Azt sem gondolják, hogy feltétlenül abból lesz a legjobb házastárs, vagy társszülő, akibe szerelmesek leszünk. Azt pedig pláne kétségbe vonják, hogy minden érzelmi szükségletünket egy embernek kellene kielégítenie. 

A bostoni házasságok

Eli Finkel, az Illinois állambeli Northwestern Egyetem professzora, a The All-Or-Nothing Marriage: How the Best Marriage Works (A mindent vagy semmit házasság: Ahogy a legjobb házasság működik) című könyv szerzője, arra hívja fel a figyelmet, hogy Amerikában a gyarmati időktől fogva egészen az 1850-es évekig pragmatikus okokból kötöttek házasságot az emberek. A cél a túlélés volt: az, hogy legyen élelem, ruházat és menedék. Mivel a nőknek nem volt önálló keresetük, a férjhezmenetel kulcsfontosságú volt a boldogulásukhoz. 

Ez azonban az 1800-as évek végére több helyen, köztük az Egyesült Államok és Nagy-Britannia egyes részein is megváltozott. A középosztálybeli nők elkezdhettek főiskolára járni, ami megnyitotta az utat a munkaerőpiacra való belépéshez.

A nőknek többé nem kellett azért férjhez menniük, hogy jövedelmük legyen, így néhányan úgy döntöttek, inkább más nőkkel élnek együtt.

„Ekkor jelent meg a bostoni házasság kifejezés, amelyet két nő hosszú távú, elkötelezett kapcsolatára használtak” – nyilatkozta Lillian Faderman LMBTQ-történész. Azt is hozzáteszi, senki nem tudja biztosan, honnan származik a szóhasználat, de a legtöbben azt gyanítják, Henry James 1866-os regényéből, a The Bostoniansből eredhet, hiszen a könyvben két nő potenciálisan romantikus kapcsolatáról olvashatunk. Igaz, James nem ír nők közötti szexualitásról, és ilyesmit a korabeli feljegyzésekben sem találunk a bostoni házasságok esetén. Nem lehet tehát tudni, hogy a mai fogalmaink szerinti leszbikus kapcsolatok voltak-e, vagy sem.

Llangollen úrnői

Amit viszont tudunk, az Eleanor Butler és Sarah Ponsonby története, akiknek a csészéi ma is láthatók a British Museumban. A porcelánok egyik oldalát a címereik, másik oldalát pedig annak a Plâs Newydd-i háznak a képe díszíti, ahol Butler és Ponsonby közel 50 évig élt boldogan együtt. Mindketten írországi gazdag családokból származtak, így megvolt az anyagi lehetőségük a szökéshez.

Titokban menekültek el – Butler 39, Ponsonby 23 éves volt ekkor –, hogy maguk mögött hagyva kiváltságos életüket, Észak-Walesben telepedjenek le. 

Butler a naplójában többször is szeretettjeként, „My Beloved”-ként emlegeti Ponsonbyt, amikor a közös napjaikat részletezi, de soha nem utal testiségre. Volt köztük szexualitás, csak nem lehetett leírni? Vagy ahhoz hasonlóan éltek, amit ma plátói élettársaknak nevezünk? Valószínűleg sosem fog kiderülni. A két nő életéről egyébként Elizabeth Mavor írt könyvet The Ladies of Llangollen címmel, amelyből magyarul is jelentek meg (napló)részletek Béres-Deák Rita fordításában. Ezek a Labrisz Leszbikus Egyesület Előhívott önarcképek című kötetében találhatók.

Eleanor Butler és Sarah Ponsonby - Forrás: Wikipedia/James Henry Lynch

Czóbel Minka és Heléne Büttner

„Nálunk is több ilyen pár lehetett, csak nem hagytak nyomot. Valószínűleg rejtőzködtek a kapcsolatuk természetét illetően, vagy pedig, ha nem voltak más okból ismert emberek, végképp eltűnt az életüknek ez a része a nyilvánosság elől” – magyarázza Borgos Anna pszichológus, nőtörténész, akihez magyar példák után kutatva fordultam segítségért. Borgos egy párról mondaná feltételes módban, hogy passzolnak a nem romantikus élettársi kategóriába.

„A feltételes mód a plátóiságra meg az ellenkezőjére is vonatkozik, szóval nem tudjuk pontosan, hogyan éltek, volt-e köztük testi kapcsolat, mindenesetre a környezetük élettársaknak tekintette őket.” 

Nem másról van szó, mint Czóbel Minka költőről (aki egyébként Vay Sándor/Sarolta unokatestvére) és Heléne Büttner festőművészről, akit csak Bob néven emlegettek. Czóbel a Sorbonne hallgatója volt, szimbolista költészetével jócskán megelőzte Ady Endrét. 1947-ben bekövetkezett haláláig évtizedeken keresztül visszavonultan élt Anarcspusztán, de korántsem egyedül, hanem Bobbal (történetükről korábbi cikkünkben olvashattok ITT). Bár az irodalomtörténet sokáig nem tudott napirendre térni afölött, Czóbel miért nem ment férjhez, idővel elkezdték felismerni művészetének jelentőségét. 

Czóbel Minka – Forrás: Wikipédia

Intim barátságok, változékony fogalmak

A témáról való gondolkodást tovább bonyolítja, hogy a XVIII. századtól a XX. század elejéig tartó időszak a nyugati kultúrában az azonos nemű emberek közti szenvedélyes, odaadó barátságok virágkora volt. Mai mércéink szerint már-már szerelemtől sugárzó leveleket írtak egymásnak a felek, bátran kifejezték a másik iránti gyengéd érzelmeiket, becenevekkel kedveskedtek, versrészleteket írtak az akkoriban divatos barátságalbumokba, emlékkönyvekbe. És ha azt hinnéd, ez csak a nőkre volt jellemző, tévedsz.

Daniel Webster amerikai szenátor például olyan kifejezésekkel írta le legjobb barátját, mint „örömöm, gyászom, vonzalmam partnere”, vagy „legtitkosabb gondolataim egyetlen résztvevője”. Nálunk Kölcsey Ferencről tudott, hogy forró hangú leveleket írt Szemere Pálnak („Ölellek véghetetlen szerelemmel, mint mátkád ölelni soha sem foghat – ez a szív nem a lyánykájé”), és több versét is neki címezte. Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész Így szerettek őt 2. című könyvében mutatta be hosszabban a két férfi kapcsolatát, és amellett érvelt, hogy inkább egy viszonzatlan szerelemről lehetett szó. Szemere nagy nőcsábász hírében állt, és mélyen szerette Kölcseyt, de „csak” barátsággal. 

Bárhogy legyen, egy biztos: évszázadokkal ezelőtt mást értettek az emberek barátságon és szerelmen, illetve még nem alakultak ki a szexuális irányultságok ma használatos, elsősorban identitásalapú fogalmai.

Akkoriban a polgárok egy nemileg sokkal erősebben szegregált társadalomban éltek, és noha az azonos nemű emberek közötti szexet elítélték (a férfiakat börtönbüntetéssel sújtották), a barátok közti szenvedély és a vonzalom megélése, a romantika ártatlanabb dolognak minősült, illetve nem társítottak hozzá rögtön egy fix identitást. 

A párkapcsolat lett a minden 

Eli Finkel felosztásában a házasságok pragmatikus korszakát a XIX. század második felétől kezdve fokozatosan felváltotta a szerelem előtérbe helyezése. A nyugati, középosztálybeli emberek a romantikus érzelmeik és az intimitás alapján igyekeztek életre szóló párkapcsolatokat kialakítani, nem pusztán a túlélés érdekében (bár gazdasági megfontolások továbbra is jelen lehetnek a választásokban). Az 1960-as évek aztán újabb változást hoztak. Finkel szerint napjainkra a házasságok, élettársi kapcsolatok olyan szintre jutottak el, hogy ma már a szerelem (vagy a barátság) nem elég.

Sokan azt várják, a partnerük legyen a mindenük: a szeretőjük, a társuk, a családjuk, a támogatójuk, a pszichológusuk, a lelki társuk, a cimborájuk, és még sorolhatnánk. 

„Amikor minden intim szükségletünket egyetlen személyre irányítjuk, akkor valójában azon vagyunk, hogy sebezhetőbbé tegyük a kapcsolatot”

– ezt már a világhírű párterapeuta, Esther Perel mondja (olvassátok el korábbi cikkünket ITT). A párunkkal szemben támasztott túlzó és összesítő elvárások egyrészt sok feszültséggel járhatnak, másrészt könnyen oda vezethetnek, hogy ha a partnerünkkel konfliktusunk van, akkor jóformán alig marad olyan területe az életünknek, ahonnan töltekezni tudnánk. Előle csak hozzá menekülhetünk.


Lemorzsolódnak a barátok

A romantikus kapcsolatok priorizálása nem ritkán oda vezet, hogy az emberek elhanyagolják, vagy akár feláldozzák a baráti kapcsolataikat. Közben pedig azt látjuk, hogy a 2020-as évekre közegészségügyi probléma lett a magány, amely tömegek testi-lelki betegségeiben, függőségeiben játszik szerepet. Persze ugyanúgy, ahogy egy házasságban is lehet elszigetelt valaki, egy plátói élettársi kapcsolat sem jelent automatikusan megoldást az egyedüllétre. 

A szűkre szabott forgatókönyvek merev követése helyett azonban jó lenne, ha felnőttként is a társas kapcsolatok minél szélesebb körére támaszkodhatnánk, hogy kiegyensúlyozottak és boldogok legyünk. 

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Catherine Delahaye