–

Picit tartottam attól, hogy vajon mit tudok én nyújtani, mitől lenne izgalmas bárki számára egy napom. Aztán végül is úgy alakult, hogy sikerült kifogni pont azt a havi egy alkalmat, ami nagyon más, mint a többi. És nem, nem szülinap volt, bár amúgy előző nap töltöttem be a harmincötöt. Bevallom, picit el voltam kenődve. A szülinapom kicsit szerencsétlenül alakult, és valahogy úgy éreztem, nem számítok igazán. Pedig nyilván csak rosszul jött ki a lépés, nem kellene túlgondolni. Úgyhogy én nyilván túlgondoltam.

Szerencse, hogy Csiszér Goti érkezett fotózni kora reggel, hogy dokumentálja a napomat, másképp talán beleragadtam volna a letargiába, amiért nekem nem jár egy olyan nap, „ami más, mint a többi”.

Itt azért megjegyzem, hogy tudom, ezek nem igazi nagy gondok, egy ergya születésnap legyen életem legnagyobb problémája… De ezt a hónapok óta tartó betegeskedés és bezártság után a tomboló hormonjaim magasról letojták, úgyhogy mártírkodtam és bőgtem egy sort, mielőtt Goti megérkezett volna. 

Nem akartam kamuzni, tényleg, úgyhogy nem fogtam nagytakarításba a képek kedvéért. Nálunk általában káosz van.

A férjemmel mindketten rengeteget dolgozunk, javarészt segítség nélkül menedzseljük a gyerekeket a hétköznapokban, szóval én megszavaztam magunknak a lazaságot, ami a háztartást illeti. De azért az öblítős flakonokat elraktam a mindent látó kamera elől. Lusták voltunk még kiöblíteni őket a szelektívbe dobás előtt, ezért összegyűlt pár a konyhában. Ennek nyomait azért inkább eltüntettem.

A gyerekeknek igazán nem volt oka panaszra, reggelire szülinapi tortát ehettek. Mondanom sem kell, most aztán senkit sem kellett nógatni, hogy egyen rendesen. Ekkor még mindig nem voltam csúcsformában, úgyhogy a rendhagyó reggeli után főztem gyorsan magamnak egy teát, leültem a szokott helyemre, és kortyonként elkezdtem feltölteni magam. Ezalatt szép lassan helyrebillentem, csodálatos volt, ahogy a beszűrődő napsugarak átmelegítettek.

Van a szokásoknak valami varázsereje. Talán az, hogy az embert leföldeli, megnyugtatja pár percre, kicsit lelassul minden.

Szóval ittam a teám, közben Lenke egy Peppa malacos foglalkoztató füzettel bíbelődött, Mór pedig visszavonulót fújt, belemerült a fociőrületbe, focis kártya, gombfoci, focis újság, meccs összefoglalók, Playmobil focimeccs, így egymás után, aztán kezdődött minden elölről.

A teám után Lenkével egyik kedvenc reggeli elfoglaltságunknak hódoltunk: a tavasz jeleit kutattuk. Szeretünk kinézni az ablakon és vizslatni, mi változott az előző naphoz képest. Mennyire zöldült ki az udvaron a gesztenyefa, nyíltak-e új virágok, milyen fajta madárhangokat hallunk. Ez is egy olyan szokásunk, ami lelassítja az időt. Általában Mór is csatlakozik, de most fontosabb teendői akadtak.

Nagyon vártam ezt a napot, ugyanis a végtelennek tűnő nyavalyaszezon megszámlálhatatlanul sok együtt töltött napot jelent, ami nyűgös, beteg emberek esetében finoman szólva is kegyetlen műfaj. Bármennyire is imádjuk a gyerekeinket, ez a nap piros betűkkel villogott a családi naptárban, ugyanis a szüleim vállalták a frissen gyógyult gyerekeket a tavaszi szünet első pár napjára. 

Pár óránk volt még apa érkezéséig, úgyhogy igyekeztem hamar túlesni a csomagolás kínjain. Hiába van már bő nyolc év rutinom a gyerekcuccok pakolásában, valahogy mégis mindig az idegbaj kerülget közben.

Nyáron még nem olyan vészes, nem kell annyi ruha, na de ez a változékony idő azt is jelenti, hogy mindenre fel kell készülni. Kell gumicsizma, esőkabát, esőnadrág, de kell tavaszi cipő és lenge ruházat is. Fogkefe, fogkrém, vitaminok, esti mesés könyvek, plüssök, ez kétszázezer fordulót jelent nyilván. Szerencsére sikerült nagyjából agybaj nélkül lebonyolítani a hadműveletet, időközben megérkezett a férjem is, aki reggeli úszással próbálja helyrebillenteni magát a sok betegeskedésből. Én még nem jutottam el idáig, egy negyedórás nyújtós jógavideóba is majdnem beledöglöttem, annyira leamortizálódtam. Nekem ez a csomagolás felért egy egyórás kardioedzéssel. 

Hirtelen felindulásból kettévált a csapatunk, a fiúk otthon maradtak, mi lányok pedig elmentünk picit sétálni. Buszra szálltunk, és meg sem álltunk a Várnegyedig.

Kíváncsiak voltunk, virágzik-e már a vadcseresznye a sétányon, és a tömeget látva már akkor tudtuk a választ, amikor még egyetlen fát se láttunk.

Lenke odavolt a rózsaszín virágokért, de semmi nem izgatta annyira, mint a pitypangok. Egyiket fújta a másik után, szedte a virágokat, a terméseket, de mielőtt túlságosan elolvadtam volna a gyerekemtől, máris visszarántott a valóságba és az arcomba fújta, paskolta a pitypangot. Nemegyszer, nem kétszer. Sokszor. Sebaj, megérte, némi fulladástól eltekintve igazán felhőtlen pillanatok voltak ezek. 

Közben Gotival picit kiborultunk, mert a sétányon fotózkodó turisták, családok, influenszerek, modellek olyan gátlástalanul gingyolták a fákat, a virágokat, törték le az ágakat a tökéletes fotó reményében, hogy a gyomrom kifordult a végére.

Nem túlzok: ott vannak ezek a csodaszép fák, tökéletesek, erre jön az ember, és elkezdi törni, zúzni, rángatni, egy fotó kedvéért. Lehangoló ez a látvány.

Lenke talált egy lehullott (?) virágot, de megbeszéltük, hogy ne sétáljunk úgy, hogy a kezében van, elteszem a zsebembe, nehogy miattunk azt gondolja bárki, hogy szabad a virágot letépni.

Végül hazasétáltunk, Lenke édesen énekelt a nyakamban, az utcák egészen üresek voltak a nagypéntek miatt.

Mire hazaértünk, eléggé kipurctantam a túrától, az első adandó alkalommal levetettem magam az ágyra. Vagyis a szélére. A közepét ugyanis elfoglalta Ciki, a macska, akivel nonstop rivalizálásban vagyunk. Meggyőződésem ugyanis, hogy el akar tenni láb alól, hogy átvehesse a helyem. Pedig ha tudná, hogy a kedvenc konzervjét én szoktam neki rendelni, lehet, hogy átgondolná a tervet… 

Végül eljött a pillanat, apa megérkezett, és megkezdődött az átadás-átvétel. Ilyenkor mindig súgok pár szót a gyerekek fülébe, hogy légyszi-légyszi, legyenek jófejek a debreceni tartózkodásuk alatt, ne csinálják ki a nagyszüleiket, mire apukám megnyugtatóan biztosít afelől, hogy egész biztosan rosszalkodni fognak mind. Csomagok bepakolva, gyerekek bekötve, ölelés, puszi, integetés, végül kikanyarodott az autó az utcából, aztán ránk szakadt a csend. Nem kell kiabálni senki után, hogy ne rohanjon előre. Nincs abból galiba, ha mi nyomjuk meg a liftben a gombot.

Szinte súlya volt a nyugalomnak. Jólesett. 

Lassan összekészültem, és elmentem a legjobb barátnőimhez, mert a triónk végre újra háborítatlanul, gyerek nélkül tudott picit lazítani. Hetekkel korábban már megbeszéltük ezt a randit, nem bíztuk a véletlenre. Számunkra ez olyan, mint feljönni a víz alól. Nincsenek tabuk, mindent kimondunk, miközben szégyentelenül jól érezzük magunkat. 

Előkerült egy üveg pálinka is, és egy-két feles után a lányok elérkezettnek látták az időt arra, hogy felköszöntsenek. Az előző napi élmények után elmondani nem tudom, milyen jólesett. Nem vagyok egy önünneplő típus, nem szokásom szülinapi bulikat tartani, de valahogy évente egyszer jólesik különlegesnek lenni. 

Nem mondom, hogy ez a nap tipikus volt, hiszen általában az ovi-iskola, munka, játszótér/focipálya tengelyen mozgunk, amikor épp nem otthon betegeskedünk. De izgalmas volt kicsit külső szemmel is figyelni magunkat egy napon keresztül. Meglepő, mennyit segít, ha az ember amúgy nincs a legjobb passzban. Kívülről nézve máris nem olyan vészes a helyzet. És bár ez nyilván nem egy hosszú távon is működő stratégia, mégis, egy-egy napra érdemes kipróbálni. 

Szabó Anna Eszter

Sorozatunk előző részeiben Krajnyik Cinti (ITT), Fiala Borcsa (ITT) és Milanovich Domi (ITT) napjáról olvashattok. 

A cikkben szereplő képek Samsung Galaxy S22 Ultrával készültek.