„Már százszor megmondtam, hogy ne csináld!” – Nem biztos, hogy a tiltások állandó ismételgetése eredményre vezet a gyerekeknél

–

A most következő írást egy amerikai színésznőből lett szülőtréner, Janet Lansbury cikke indította el, aki egy olvasói levélre válaszolva írta le tanácsait a működésképtelennek bizonyuló, ezerszer elmondott tiltások kiváltásáról. Ehhez hozzátettem néhány fontos információt egy 2009-es kutatásból, és a saját tapasztalataimat.

Közelítsük meg a helyzetet a gyerekek oldaláról!

A mi felnőtt logikánk szerint teljesen egyszerű a képlet, elmondtam, hogy ne tegye, mégis teszi, ettől nyilván én is feszült leszek, próbálok higgadt maradni, de minél fáradtabb vagyok, annál kevésbé megy, könnyen lehet, hogy kiakadok, és kiabálok, aztán lelkiismeret-furdalásom lesz, szóval egyetlen apró cselekedet egy csomó rossz érzést okoz. És ha nekünk mondja valaki, tök logikusan megindokolva, hogy valamit ne tegyünk, általában hallgatunk rá, hiszen mi is érzékeljük a következményeket. De ugorjunk vissza egy kicsit! A mi csodálatos, okos, értelmes gyerekünk miért csinál valami olyat, amiről már 99 alkalommal elmondtuk, hogy ne tegye? Könnyen lehet, hogy éppen a stressz miatt, ami őt éri! Amit okozhat egy hirtelen jövő érzelem vagy impulzus (ahol több gyerek van, ott „nem megfelelő” nézések is elindítanak folyamatokat, higgyétek el). De maga a hétköznapi működés is bőséges mennyiségű stresszel jár, ami befolyással van a viselkedésre (ezért van az a legtöbb kisgyereknél, hogy ami reggel, amikor még kevesebb napi stressz érte, simán megy, az délután már egyáltalán nem biztos). 

Ha a gyerekek észszerűen tudnák kezelni a bennük elinduló stresszhelyzetet, akkor nyilván nem úgy reagálnának rá, hogy tovább fokozzák a feszültséget magukban és a szülőkben.

Mert abban nem tévedünk, hogy pontosan TUDJÁK: nem lenne szabad körülnézés nélkül az úttest felé indulniuk, filccel a konyhabútorra rajzolniuk stb.

De, csak hogy egy kicsit árnyaljam a képet, mi is elolvastuk százszor, hogy nem kiabálunk, nem veszítjük el a fejünket. Nyomás alatt még a felnőttek sem mindig tudnak észszerűen cselekedni. 

Pedig elvileg felnőttként már teljesen jól működik az úgynevezett önszabályozásunk, tudjuk kezelni a stresszt. A gyerekeknél ez még kialakulóban van, és egyáltalán nem is elvárható, hogy működjön, mivel az agyi feltételek sem adottak hozzá. Az önkontrollt működtető agyi területek ugyanis születéskor teljesen éretlenek és csak a serdülőkor végén érik el a teljes működési kapacitásukat. Vagyis az, ami felnőtt szemszögből szándékos „rosszalkodásnak” tűnik, az valójában egy stresszátadási kísérlet. Hiszen az önuralom, és a gyerekekben kialakuló feszültség kezelése a fejletlen agyi területek miatt nem elvárható, így a gyerekek kénytelenek kivezetni a szorongást valamilyen módon. És hát hogyan máshogy, mint úgy, hogy átadják a szüleiknek? Pont mint a csokipapírt, vagy a taknyos zsebkendőt.

De mit tudunk mi, szülők kezdeni ezzel a stresszel?

Ha mi magunk alapból is stresszesek vagyunk, akkor hiába fejlődött ki már minden erre szolgáló agyi részünk, lehet, hogy semmit. De Janet Lansbury azt javasolja, hogy mégiscsak tegyünk valamit, még ha nehéz is. Az biztos, hogy elismételni ugyanazt a kérést, tiltást, utasítást, „ne tedd” típusú mondatot, teljesen felesleges (tapasztalatból is mondom ezt). Nemcsak azért, mert a gyerekünk ettől még ugyanúgy fogja csinálni, hiszen nem azért teszi, mert nem tudja, hogy nem kellene, hanem azért, mert nem tud megbirkózni a feszültséggel. Azért sem érdemes újra meg újra elmondani azokat a bizonyos mondatokat, mert mi magunk eleve feszültek leszünk attól, hogy ezt már százszor elmondtunk, és ennek ellenére megint megtörténik. Ráadásul a mi feszült idegállapotunk tovább stresszeli a gyerekünket, és bekerülünk egy ördögi körbe. A cél tehát az, hogy úgy szüntessük meg a gyerekünk szorongását, hogy közben mi magunk sem leszünk feszültek. Nem egyszerű.

Janet Lansbury első javaslata kicsit szemét módon megfogalmazva az, hogy

a hangunk helyett a fenekünket emeljük fel.

De rögtön hozzáteszi, hogy ő is pontosan tudja, hogy ez sokszor (főleg késő délután és este – pont, ahogy a gyerekeknél) emberfeletti erőfeszítésnek tűnik. De valójában sokkal könnyebb lazán odamenni, kivenni a kezéből a krétát, amikor már látjuk a szemvillanásából, hogy „helyzet” van, és csak annyit mondani: „Nem engedem, hogy az asztalra rajzolj.” És kész, gyorsan és higgadtan cselekszünk, mielőtt még beindulna a dolog. Tudomásul véve, hogy neki az a dolga, hogy megpróbálja, nekünk meg az, hogy ne hagyjuk, nem pedig személyes sértésnek tekintve, hogy megint megpróbál valami olyat tenni, amit nem szabad.

Mert

a legtöbb „rosszaság” tényleg segélykiáltás, amivel valójában azt akarja elérni, hogy mi ne hagyjuk, hogy megtegye. És általában tényleg nem is hagyjuk, csak ettől a nem hagyástól mi idegesek leszünk, és ezt lenne jó megúszni. 

(Ezt nem úgy írom, mint valaki, aki mindig képes erre, hanem úgy, mint valaki, akinek néha vannak felvillanásai a témában, és folyamatosan próbálkozik, amíg a gyerekei nyamvadt agyi területei végre elérik azt a mértékű aktivitást, ami ahhoz kell, hogy ne tegyék meg nap mint nap ugyanazt a négy dolgot, amitől fixen kikészülök.)

De az tényleg könnyít a helyzeten, hogy igyekszem az elakadást, a segélykiáltást látni benne, nem pedig a szándékos szívatást. Ez lehet, hogy csak az én gyerekeimre érvényes, de hátha nem, úgyhogy elmondom: a „tudom, hogy fáradt vagy” és a „tudom, hogy ez egy nehéz nap (volt)” szófordulatok nem működőképesek, mert általában az oroszlánszintű „nem vagyok fáááááraaaaadt” ordítást váltják ki. De, és ez már tényleg tök személyes, amikor a férjem ugyanezt mondja nekem, miután öt percen belül három undokságot mondtam neki, akkor én is rendszeresen képes vagyok felcsattanni, hogy „nem azért mondom, mert fáradt vagyok, hanem mert így van”, ami egy fokkal talán finomabb reakció ugyan, de azért nem az igazi.

Türelmesnek kell lenni – magunkkal és mindenkivel

Persze az átállás a százszor elismételt mondatokról a pumaszintű figyelemre és azonnali cselekvésre nem könnyű dolog. Úgyhogy legyünk türelmesek magunkkal is, meg persze a gyerekünkkel is, aki továbbra sem fogja minden helyzetben azt tenni, amit szeretnénk, hiába kérjük, hiába akadályozunk meg két szorongásból fakadó rosszaságkísérletet, jönni fog egy harmadik és egy századik. De ha mi nyugodtabbak tudunk maradni, az már fél siker. Főleg, ha belegondolunk abba, hogy

felnőttként milyen megnyugtató dolog, ha valaki akkor is mellettünk van, amikor ki vagyunk borulva és nem megfelelően viselkedünk, és azt sugározza, hogy „én így is szeretlek”,

akkor még könnyebb lesz ugyanezt közvetíteni a gyerekünknek. Akkor is, ha megint szó nélkül kitépi azt a játékot a testvére kezéből. Adjuk vissza szépen, és adjunk a kezébe valami mást. Hajrá mindannyiunknak (különösen így tavaszi szünet idején)!

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / skynesher