A múltkor egy műsorban azt hallottam, egy férfi úgy adott fel társkereső hirdetést, hogy abban kikötötte, ő bizony olyan partnerre vágyik, akinek nincsen semmilyen csomagja: vagyis legyen túl az előző kapcsolatán érzelmileg, mentálisan és hivatalosan is, legyenek rendezett körülményei, legyen tisztában azzal, ki ő és mit akar, és legyen önálló, egyszóval ne legyenek defektjei. 

Az igazából teljesen mindegy, hogy az illető egy férfi volt, írhatta volna ezt egy nő is, nem hiszem, hogy ez nemi kérdés lenne. A beszélgetés után aztán elgondolkodtam:

vajon létezik-e olyan, hogy valakinek nincs csomagja?

Ha visszapillantok a sok év terápiában eltöltött időmre, akkor azt kell mondanom: nincs olyan.

Tulajdonképpen már az anyukánk hasában kapunk egy csomagot: azt az érzést, amivel várnak minket. Ha nem akar bennünket a szülőnk, akkor rögtön egy bizonyos teherrel érkezünk, amiről nem tehetünk, és meglehet, a szülő sem tehet róla. Aztán ott van a gyerekkor, ahogyan nevelnek bennünket, amilyen traumákat átélünk különféle okokból – ez mind rengeteg akna, amin végig kell ugrálnunk úgy, hogy fogalmunk sincs, melyik robban fel alattunk. Ahogy múlik az idő, a döntéseink, a sorsunk, a megéléseink és a traumáink szép kis csomagokat pakolnak ránk, amelyeket nem biztos, hogy kellő időben felismerünk, vagy tudunk kezelni, de még ha kezdünk is vele valamit, azt nem biztos, hogy jó helyre tesszük az életünkben.

Nehéz csomagokat cipelünk, és a párkapcsolatainkban hasonló csomagokkal találkozunk a másik oldalon, mert kár volna abba a hiú ábrándba ringatnunk magunkat, hogy a másiknak nincsenek pakkjai.

A minap átjött egy régi barátunk, aki arról mesélt, hogy randizgatott egy ideig valakivel, aztán hirtelen kioffolta, mert rájött, a randijának túl sok traumája van: nem akarták a szülei, ezért nincs helyén az önbizalma, neki pedig nincs kedve istápolgatni. Nőjön fel a feladathoz, szedje rendbe magát, aztán akarjon felnőtt kapcsolatba kezdeni – gondolta. A randipartnere persze rettenetesen megsértődött, és letiltotta.  

 

Ó, hány ilyen sértődött tiltásom volt nekem is, mire rájöttem, mit kell kezdenem a csomagjaimmal! Mire eljutottam oda, hogy épp egy nagy veszteség kellős közepén találtam rá arra, akire egész életemben vágytam. Úgy találtam rá, hogy nem is tudtam, mire vágyom, épp nem éreztem semmit, egy eldobott flakonnál is üresebb voltam. Azt hittem, belehalok a fájdalomba, és fogalmam sem volt, hogyan kell párkapcsolatban élni valakivel. 

Azt sem ismertem fel, hogy közben már ösztönösen elrendezgettem a csomagjaimat. Hogy bármekkora is a pakk (vagy pakkok), az úgy nem lesz jó, ha összevissza hajigálok benne mindent, mert akkor nem lehet lezárni. Mielőtt újabb adagot akarnék belerakni, előbb ki kell szedni az előzőeket, meg kell keresni a helyüket, de előtte még ki kell mosni, meg kell szárítani, ki kell vasalni, és csak úgy lehet elpakolni. Amik pedig ezeknek a helyére kerülnek, azokat se szabad túl sokáig tárolni, előbb-utóbb ugyanúgy kezdeni kell velük is valamit. 

Hány év kellett, mire megtanultam rendesen pakolni, rendszerezni, szortírozni! Mennyi fájdalommal teli év telt el, mire a saját káromon kikényszerítettem magamból, hogy rendesen pakoljak el magam körül, hogy mindennek helye legyen.

Mert mindent túl lehet élni, és a legszörnyűbb traumának is megvan a maga haszna az életben. 

Ezért is mondom, hogy nincs olyan ember, aki ne érkezne csomaggal egy kapcsolatba, de a saját csomagjaimért én vagyok a felelős. Az úgy nem ér, hogy én trehányul pakolok, összevissza hajigálok mindent magam körül, majd elvárom, hogy a társam elviselje – ez egész egyszerűen nem fair. 

Szóval egy újabb dühös tiltás előtt el kell gondolkodni azon, vajon rendesen elpakoltam-e a helyére mindent. És hogy nemcsak a helyén vannak-e a dolgaim, hanem tiszták is, simák, egyértelműek, nem jelentenek-e gondot. Mert

az teljesen magától értetődő, hogy lezáratlan érzelmi és fizikai szálakkal nem kezdek egy új kapcsolatba, de ezen felül is rendezni kell a sorokat.

Igaz, mindezeket mástól nem lehet megtanulni. Saját bőrödön viszont igen, sok pofára esés után. Ezer pofon után az ezeregyedikről már tudni fogod, miért és mikor kapod, és ha akkor sem tudsz elhajolni előle, akkor úgy kell neked, meg is érdemled. Persze nem vagyunk egyformák, van, akinél nehezebben jön a felismerés, és csak több buktató után vizsgázik le önismeretből – én például ebbe a csoportba tartozom. 

Tulajdonképpen igaza van annak, aki megfogalmazta: ne haragudj, de nem akarok a te csomagjaiddal törődni, én rendben tartom az enyémeket (amennyire tudom), te pedig törődj a magadéival.

Mindenki dolgozza fel a saját traumáját, és ne a másiktól várja a mentőövet. 

De az a jó hírem van a végére, hogy ezt kár is mástól várni, mert egyedül te tudod a traumáidat megdolgozni. Abba az ábrándba pedig ne is ringasd magad, hogy neked nincsenek ilyenek.

Maximum kurva jól elpakoltad őket, de egy adott pillanatban azok is kibukhatnak a szekrényből, amint nem figyelsz oda.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / ruslan117