Steiner Kristóf: „Szeretném hinni, hogy készen állunk egy új, igazságos rendszerre”

–

„Bízzunk benne, hogy minden megoldódik majd – ők majd lerendezik ezt egymás közt” – mondtam üdvözült higgadtsággal a férjemnek, Niminek, miközben ő összehúzott szemöldökkel bizonygatta: „Nem, nem lesz rendben! Ez egy terrorista! Meg kell szabadulnunk tőle!” „Megszabadulni?! De hiszen ez úgy hangzik, mintha nem volnánk szabadok – márpedig az én szabadságomat nem ő határozza meg. Az igazi szabadság nem függ attól, hogy ő van-e, vagy nincs!” És ahogy ezt kimondtam, meg is jelent az ablakban… a Szürke Macska. Mintha csak tudta volna, hogy róla van szó.

Ő az, aki az utóbbi hónapokban alaposan felborította Agios Georgios falucska rendjét. Kora hajnalban kezd éktelen, vészjósló, bosszantó nyervogásba, így sem mi, sem a szomszédaink nem alszanak miatta, bemerészkedik az ablakokon, és hol „csak” egy vázát tör össze, hol kaját lop – más macskáktól, kutyáktól és emberektől egyaránt –, hol pedig szétcincált kismadarakat hagy maga mögött, széthordja a bejárati ajtóink elé rakott szemeteszsákok tartalmát, és ami a legrosszabb, legrémisztőbb: lelki és testi terrorban tartja a környék macskáit – különösen a mieinket. 

És bár nem volt kellemes mindezt megélni, úgy voltam vele: majd csak tovább áll, vagy ha nem, valaki vagy befogadja, vagy átviszi egy másik faluba, itt, a vidéki Görögországban ugyanis gyakori, hogy a helyiek ketrecbe pakolják a senki macskáit, és átutaztatják őket valahova – olyan helyre, ahol a tavernák teraszairól kidobált maradékokkal boldogan eléldegélnek. 

Olyan ez kicsit, mint a cserépszavazás az ókori Görögországban, amivel a nép száműzte, akit veszélyesnek tartott.  

Itt, a mi falunkban is előfordult már, hogy a kis közösség megszavazta: költöztessünk el egy-egy macsekot, de én ezekből mindig igyekeztem inkább kimaradni. Már csak azért is, mert a száműzött macskák többnyire visszatértek – három nappal, egy héttel később megjelentek a teraszainkon, és erősebbek és vásottabbak voltak, mint valaha. Ilyenkor pedig mindig arra gondoltam: „Ők is hozzáadnak a falu színeihez – még ha nem is túl szép színeket”. Ezt az ultrapacifista álláspontot viszont nem osztotta senki, és előbb vagy utóbb valaki olyan messzire repítette a kitaszított gaztevőt, hogy onnan már nem volt visszaút. 

„Én nem ilyen ember vagyok – ha a sors, a karma, a Teremtő ide rakta elénk ezt a kihívást, akkor dolgunk van vele” – véltem. 

Aztán egy napon arra érkeztünk haza, hogy a lakásunkból óriási ricsaj hallatszik ki, az ajtót kinyitva pedig azzal szembesültünk, hogy az ágytól a konyháig minden telis-tele van vörös szőrpamacsokkal, vörös cicánk, Lángos pedig oroszlánkirályként védelmezi a macskacsaládunk többi öt tagját, míg a Szürke Macska ördögi fújtatások közepette próbál nekimenni mindannyiuknak. Megragadtam az asztalon felejtett pohár vizet, és felé löttyintettem, de egy csepp sem érte.

Ahogy megpillantott minket, megcsillantotta éles fogait, majd kirontott az ablakon. Kézbe vettem Lángost – még mindig kimerülten szuszogott, testén pedig több karmolás és harapásnyom éktelenkedett. Nimi nyomatékosan és mélyen a szemembe nézett: „Még mindig azt gondolod, hogy nem kell állást foglalnod? Még mindig azt hiszed, hogy minden rendben lesz? Még mindig nincs eleged belőle?” 

Én pedig lehajtott fejjel gondolkodtam. Nem csak azon, mi legyen a Szürke Macskával. Azon is, hogy milyen gyorsan, milyen nagyot változik az ember értékrendje, ha nincs más választása. 

És eszembe jutott Oroszország és Ukrajna, és Izrael és Palesztina… Azon merengtem: ha belőlem, az erőszakmentesség nagykövetéből a hat macskám testi épségének veszélye előcsalogatja az önvédelmi mechanizmus azon szintjét, amikor az agresszióra agresszióval felelek, hogyan ítélkezhetek olyan felett, aki nem hat macskáért, hanem hatfős ember-családért, vagy még komplikáltabb, hatvanmillió állampolgár biztonságáért felelnek? Akik hadba szállnak azok ellen, akik háborúval fertőzik a békét, rettegésben tartanak ártatlanokat, szenvedést szórnak…  

 

Lángos másnap bicegni kezdett – én pedig még mindig hittem benne, hogy a sebek begyógyulhatnak maguktól. Ám a fizikai fájdalmainál is rettenetesebb volt látni, ahogyan elveszítette önmagát. Míg korábban minden éjjel az ágyunk melletti párnán durmolt, mostanra alig evett valamit, máris ment az ajtó elé őrködni, a macskacsalád alfa-hímjének megtörtsége pedig az összes többi cica lelkiállapotára és viselkedésére rányomta a bélyegét. Amikor pedig már láthatóan alig állt a lábán, elvittük őt a közeli sziget, Pórosz állatorvosához, aki azt mondta: 

„Lángost tíznapos antibiotikum-kúrára kell fognunk. Mindennap be kell adnotok egy szurit egyenesen az izomzatába. Azt viszont tudnotok kell, hogy a Szürke Macska nem fog magától eltűnni – mindent akar. Ő akar lenni a király, a vezér, az alfa, és nem fog nyugodni, míg nem űzi el Lángost.” 

Szomorú szemmel és haragos szívvel hallgattam, és egyszeriben ott, abban a pillanatban megértettem: többé nem vonhatom ki magam, nem várhatok a „majd csak megoldódik”-ra, és felelősségteljes emberként nem engedhetem, hogy atomjaira hulljon a mi kis társadalmunk. 

Nimi szemébe néztem, és kimondtam, amit már sokkal korábban ki kellett volna mondanom: „Ha nem tudjuk elkergetni, ha nem megy el magától, azt kell tennünk, nincs más hátra, mint az osztrakiszmosz – azaz cserépszavazás. Mennie kell!” Hazaérve kitessékeltem Lángost a hordozóketrecből, és míg Nimi megetette a macskáinkat, én előkészítettem a terepet: a földre szórtam a falatokat, egészen a ketrec ajtajáig. Tudtam, hogy olyasmit teszek, amiben nem hiszek, de azt is tudtam, hogy ez a kötelességem. A Szürke Macska kisvártatva megjelent – gyanakvó léptekkel. 

A nem lopott étel kevésbé ízlett neki – lassú nyammogással falta a falatokat, majd mikor a ketrechez ért, megtorpant, körülnézett, és bedugta hatalmas fejét. Ebben az ezredmásodpercben becsaptam az ajtót, és már nyargaltam is az autónk felé. Szomszédaink, Wendy és Ian döbbenten nézték az akciót: „Megvan a Szü…” – készültem kiáltani nekik, ám ebben a pillanatban a hordozó ajtaja szó szerint lerobbant a dobozról. Az óriási állat minden erejét összeszedve egyszerűen kinyomta a ketrec kapuját, és már nyoma sem volt. 

Én pedig megértettem: más módszerhez kell folyamodnom… a közösség erejéhez. 

A falucskánk maroknyi polgára összegyűlt hát, és nagy tervet szőttünk: mindannyiunkra szükség lesz, ha valóban meg akarunk szabadulni a Szürke Macskától. Másnap a szokásos módon hívtuk vacsorára a macskáinkat – egy poharat kocogtatva egy kiskanállal, ám Nimi helyett Wendy csilingelt nekik, az ő házukhoz hívva a cicáinkat. A Szürke Macska viszont – ahogy mindennap – a mi lakásunk nyitott ajtajában jelent meg… Nem sejtve: míg én a fürdőszobában rejtőzve várok rá, Nimi egy a kilincsre erősített kötéllel becsapja majd az ajtót, ahogyan betoppan az előszobánkba.  

 

S amíg ő jóízűen lakmározik majd a mi macskáink tányérjából, abban a hitben, hogy végleg elkergette őket, az övé az egész világ, egy óvatlan pillanatban ráejtettem egy fordított zöldséges rekeszt – tudván: ezt biztosan nem tudja felrobbantani, ahogy a hordozóval tette. Ekkor lépett be Nimi, Wendy, és Ian, egy hatalmas szőnyeggel, amivel körbetekertük a ládát, madzaggal rögzítve a „csomagolást”. 

„Hova vigyük?” – kérdezte Wendy. „Messzire. Jó messzire”

– felelte Ian, miközben kétoldalról fogták a ládát a kocsink hátsó ülésén, én pedig elindultam, ki Methana félszigetről, egészen Galatasz városka éttermekkel szegélyezett halászkikötőéig, ahol tudtuk: új otthonra, rengeteg ételre, és remélhetőleg békére lel – bő 30 kilométerre a falunktól. Nem vállalhattunk kockázatot. Ahogy „kicsomagoltuk” a zöldségesrekeszből, egy szempillantás alatt tűnt el a bokrok között, mi pedig… fellélegeztünk. 

„Hónapok óta először a éjjel végre nyugodtan alszunk!” – mondta Wendy, miközben hazafelé zötyögtünk, Ian pedig hozzátette: „És nem csak mi, a vörösbegyek is – nincs több madárvérontás!” „De a legjobban Lángos alszik majd ma éjjel…” – szólt Nimi, és megfogta a kezemet. Én pedig csendben voltam. És visszaemlékeztem rá, ahogy a fürdőszoba ajtaja mögött, visszafojtott lélegzettel várom őt. Ahogy megpillantottam az árnyékát, és ahogy végtelen türelemmel kellett kivárnom, míg megérkezik arra a pontra, ahol ráejthetem a dobozt. És büszke voltam magamra, hogy megtettem. 

És megint csak eszembe ötlött Izrael – ahogy Benjámin Netanjahu miniszterelnökségének utolsó hónapjaiban a nép megelégelte a korrupciót, a csalást, az erőszakot, és minden hétvégén ott tüntettek a „királyi palota” előtt, míg végül azok is megértették, akik nem akartak foglalkozni vele: a közösség kivetette magából azt, aki kihasználta őket. 

És eszembe ötlött Magyarország is – és az, hogy most vasárnap mindannyiunknak lehetőségünk van megmutatni, mit gondolunk a Szürke Macskáról. És arról: hol volna a helye – ahol nem bánthat többé senkit. 

Ezért utazom Athénba hétvégén – hogy Magyarország nagykövetségén leadhassam a szavazatomat – az országgyűlési választáson, és a kirekesztő, homo- és transzfób népszavazáson, ez utóbbin tudatosan érvénytelenül, az igen, és a nem mellé is x-et biggyesztve. 

Mert szerintem érvénytelen kérdések érvénytelen választ érdemelnek. Ezért vettem ki a részemet az Amnesty International Z-generációsokat szavazásra bíztató kampányából, a TASZ „SZABAD” pólóit népszerűsítő mozgalmából, és a Budapest Pride és az aHang #LegyélTeAPluszEgy kihívásából. 

  

És ezért biztatom a külföldön élő magyarokat is szavazásra – a Magyar Tavasz szervezettel, és a #CsakAzertIsSzavazok hashtaggel. Mert ahogyan nem hittem a falunk „cserépszavazásában”, pont úgy megvannak a magam kétségei az úgynevezett parlamentáris demokrácia működésével, azaz nem-működésével kapcsolatban is. És annyira szeretném hinni, hogy készen állunk egy új, igazságos rendszerre, amelyben a szabadságunkat valóban a saját döntéseink határozzák meg – de amíg ez megtörténik (ha megtörténik), addig a jelenlegi rendszerben kötelességünk mindent megtenni azért, hogy felszabadítsuk az elnyomottakat. 

Macskákat, és embereket.