Advertisement

Óda a monotonitáshoz

Állunk anyával a balatoni telken. Megtaláltuk a legjobb szöget: őt nem zavarja a cseresznyefa, nekem kevésbé süt a szemembe a nap. Lendítem az ütőmet, száz az új cél. Hangosan számoljuk. Direkt egymás feje fölé ütjük a labdát, ritkán kell csak lépni. Amúgy is mezítláb vagyok, legalább nem böki a talpamat a fű. Órákon keresztül tollasozunk. 

Az ember figyelme olyan, mint egy zseblámpa: egyes területeket megvilágítunk vele, míg más részek sötétben maradnak. Tollasozás közben jóformán csak a labda ívére koncentrálok.

Élvezem az ismétlődéseket: a karom ritmikus mozdulatait, a számolást, az ütőmnek csapódó műanyag hangját. Hogy milyen érzés, amikor jól találom el, és milyen az, amikor kerettel, vagy egyáltalán nem. Ha elhúzódik a labdamenet, nevetni kezdünk. Jaj, csak nehogy leessen, inkább egymás kezére játszunk. Eszembe sem jutnak a teendőim, a gondjaim, a konfliktusaim. Ráérek foglalkozni velük később, miután kipihentem magam.

Többet kéne játszanunk

Dobjuk be, mondom a bátyámnak, bár biztos vagyok benne, hogy ő fog nyerni. Gyerekkorunk óta teniszezik, ami hasonló, mint a pingpong, én még lecsapni sem tudok rendesen. Amint vérszemet kapok, és erőből adnám neki vissza, piff, messze elkerüli az asztalt. Labdaszedő, kiáltom el magam nevetve, mert az unokahúgaim már rég kinőttek abból, hogy lelkesen szaladnának érte. A többiek felnéznek a sütijükből, megint zsebre tett kézzel játszol, állapítják meg, úgy nem lehet. Ez a stílusom, felelem a szakértőknek, meg úgysem abban a kezemben van az ütő. Aztán a bátyám nyesegetni kezd, ez azért pofátlan. Kedves fiú, magától abbahagyja. 11 : 3, végül is szereztem pár pontot. 

Bár a játékot általában a gyerekkorhoz szokták társítani, a lelki egészségünk megőrzése szempontjából fontos, hogy felnőttként is rendszeresen időt szakítsunk rá.

A játék ugyanis egyfajta kontrollált, egészséges regresszió, amelynek során úgy térünk vissza egy korábban meghaladott fejlődési szakaszba, hogy tudatosan újraéljük a gyermeki állapot pozitívumait.

Egy olyan világba csúszunk vissza, amelyben nem a kötelességeknek való megfelelés, a szigorú logika vagy a racionalitás uralkodik. Sokkal oldottabbak vagyunk ilyenkor, az elménk rugalmasabban működik, kreatívabbak leszünk, többet viccelődünk. A játék segíthet a stresszel való megküzdésben és a feltöltődésben, a szervezetünkben felszabaduló endorfinok pedig hozzájárulnak ahhoz, hogy örömtelinek éljük meg a tevékenységet.

Mindig van miről beszélni 

Jövünk haza versenyről, elnyúlok az ülésen. Az egész testem zsibbadt, minden végtagom nehéz. Bevackolom magam. Órákon keresztül elemezzük a történteket apával vagy az edzőmmel, Ági nénivel. Zúg az autópálya, odakint besötétedik, miközben sorra vesszük az összes lépést, a felkészüléstől a döntő pillanatokig. A dzsúdó körül rajzanak a témák, de sok minden más is előkerül: tanulás, család, barátok, hiszen minden mindennel összefügg.

Az, hogy ennyire, és ilyen hosszan figyel rám egy felnőtt, legalább olyan jutalmazó, mint egy trófea. Ezt akkor még csak érzem, de jóval később értem meg igazán. 

Máskor ülünk a tévé előtt, nézzük a meccset a fiúkkal. Engem nem annyira érdekel, hogy most akkor Anglia vagy Olaszország, de jó együtt lenni, poénkodni, lazulni. Megkérdezem őket, melyik játékosról mit kell tudni, és örülök, hogy szívesen mesélnek. Ráadásul úgy vettem észre, a férfiak különösen sok érzelmet meg tudnak élni a sporton keresztül: könnyekig képesek hatódni egy-egy bravúros győzelem láttán, vagy a fair play nemes pillanataitól.

Edzés közben meg lehet nyílni 

Aztán olyan is van, hogy együtt futunk az erdőben, hegynek felfelé. Én húsz perc után már az életemért küzdök, csak arra bírok figyelni, mennyi lehet még hátra. Sűrűn az órámra pillantok, hátha attól gyorsabban telik az idő. És akkor apa váratlanul megszólal. Kiprésel egy velős mondatot valamelyik családtagról, politikusról vagy teniszezőről, a kertről vagy a munkájáról, és én érzem, hogy ez már valószínűleg a konklúzió, annak is a tömörítése, mert túl sok oxigénje neki sincs. De azért sejtem, honnan juthatott el gondolatban idáig. Vissza is hörgök valami reagálásfélét, és az jut eszembe, hogy 

van valami mély meghittség ebben a párbeszédben, bármennyire töredezett is, mert a harmadik kilométer után már csak azt a témát viszed magaddal fejben, ami igazán foglalkoztat. Minden mást eldobsz, felesleges mentális nehezék. 

Edzés közben amúgy is nehéz udvariaskodni, pláne mellébeszélni. Ez bizonyos értelemben segíti a kommunikációt. Az ember csak kimondja, ami motoszkál benne, és a legközelebbi pihenőig mindenki emésztgetheti, amit hallott. Nyújtás közben, kellemes testi állapotban, felszabadultan, úgyis könnyebb átbeszélni mindent.

Egy csapat vagyunk

Emlékszem, milyen volt, amikor először mentünk ki focimeccsre az apukámmal és a testvéreimmel. Az autóban kérdeztem meg, kinek kell majd szurkolni. A bátyám, aki már iskolás volt, rögtön rávágta, hogy kinek, de mivel akkoriban nem igazán hittem el neki dolgokat, apukámnak is meg kellett erősítenie. Hatalmasnak láttam a stadiont, figyeltem a beáramló nézőket, az árusokat, és boldog voltam, hogy kaphattam szotyit. Nem is nagyon tudtam követni a játékot, annyira el voltam foglalva azzal, hogy szétfeszítgessem a magokat. Aztán egy ponton összeszedtem a bátorságomat, és egy alkalmasnak tűnő pillanatban hangosan kimondtam: „Szemüveget a bírónak!” A lelátón mindenki nevetett, az idős bácsik pedig megdicsértek, milyen ügyes vagyok. 

Ebből persze nem azt akarom kihozni, hogy a játékvezetők szapulása követendő magatartás lenne. Én legalábbis nem ezt tanultam ebből az élményből, hanem azt, hogy a sport mennyi lehetőséget nyújt arra, hogy kapcsolódjunk egymáshoz.

Hiszen sportolóként vagy szurkolóként egy olyan közös identitás teremtődhet, amelyen, ha csak átmenetileg is, de osztozni tudunk. Hiába voltak ők nyugdíjasok, én meg óvodás, hirtelen mindannyian ugyanahhoz a csoporthoz tartoztunk. 

Ez sajnos nem azt jelenti, hogy a sportban ne lenne jelen a hátrányos megkülönböztetés. Mégis egy olyan területről van szó, amely képes lehet nagyon különböző életkorú, hátterű, világnézetű embereket összehozni, hogy a közös szenvedélyüknek hódoljanak, vagy csak jól szórakozzanak együtt. Az előítéletek leküzdésének pedig az az egyik leghatékonyabb módja, ha személyesen ismerünk valakit a másik csoportból, tipikus csoporttagnak észleljük, és pozitív tapasztalataink vannak vele. 

Milanovich Domi 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / SrdjanPav