Vegyük például a fogmosást. Mértéktartó becsléseim szerint is minimum 23.090-szer mostam fogat eddigi életem során. Ez úgy jött ki, hogy szerintem hatéves koromig napi egyszer moshattam meg (vagy mosták nekem, vagy legalábbis rágcsáltam valamit), aztán volt egy dzsúdótábor kisiskolás koromban, ahol bevallom, kissé elhanyagoltuk a tisztálkodást, aztán jött a bulis időszakom, amikor néha csak elkúsztam az ágyamig. De a lényeg, hogy miként lehet még élvezni valamit, amit ennyiszer csináltál? Ez a nap persze más volt, mert érkezett hozzánk a fotósunk, Csiszér Goti, aki képet készített róla. 

Korábban írtam arról (ITT), milyen sokáig nem találtam semmi érdekeset a növényekben. Azt gondoltam, vannak, zöldek, locsolod, kész. Mi jó van ebben? Aztán örökbe fogadtam egy vénséges vén kaktuszt, és valami megváltozott bennem. Rájöttem, mennyi izgalmas dolog történik ezekkel az élőlényekkel, ahogy csendben növögetnek, párologtatnak, fotoszintetizálgatnak a lakásban. Erről az jut eszembe, hogy egy ponton túl már úgysem tudod magad több ingerrel elárasztani, így érdemes stratégiát váltani: élesebbé válni, és megtanulni a kisebb stimulusokat is nagyobbként érzékelni. Azóta el vagyok bűvölve a növényektől. A fotón egyébként Féreg Jimmy szerepel (régebben átültettük, már jól van, és olyan strapabíró, mint egy vadnyugati cowboy), én pedig épp az új permetezőt próbálom ki. Mit mondjak? Kecsesebbnek képzeltem a dolgot…  

A kis vidámság után feltöröltem a fikusz körül a vizet, majd összeszedelődzködtem, hogy elinduljak a hétindító meetingünkre. Az ajtóban elbúcsúztam Évától, aki a párom (mi egymást úgy hívjuk, a „csajom”, de erre tényleg senki sem talált még ki jó szót). A kép a sziluettünket emeli ki, és egy kicsit az is látszik, hogy a kedvenc Dirty Dancinges pólóm van rajta, amit lenyúlt alváshoz. Pedig szerettem volna eloszlatni azt a sztereotípiát, hogy azonos nemű kapcsolatokban egymás ruháit hordják az emberek. Évával egyébként másfél éve járunk, egy feminista könyvklubban ismerkedtünk meg, és pár hónapja együtt is élünk. Jó otthon a hangulat, bár ez főleg neki köszönhető, én sokszor olyan vagyok, mint egy rigolyás öregúr (ami persze szintén sztereotípia). 

Miután Gotival megvitattuk az 5-ös busz, a 4/6-os villamos és a metró előnyeit-hátrányait, utóbbi mellett döntöttünk, hiszen én azzal szoktam járni a Moszkva (oké, Széll Kálmán) térre. Sajnos regényekre, novellákra képtelen vagyok tömegközlekedési eszközökön koncentrálni, de egy ideje rájöttem, hogy utazáskor a költészet az én műfajom. Itt is egy verseskötet van nálam (99 magyar mű Simon Márton válogatásában). A versben az a jó ebből a szempontból, hogy rövid, de ha nem is érsz a végére, és „csak” egy-két sort kapsz el belőle, akkor is rengeteg gondolkodnivalót ad. Főleg, ha el tudod engedni, hogy mindent értened kell, vagy hogy egy fix jelentésre kellene rátalálnod. A jelentést igazából te hozod létre, és van ebben egy olyasfajta szabadság, ami nagyon jót tesz az én kényszerességre hajlamos elmémnek: olyan, mint egy mentális nyújtógyakorlat. Az olvasás és az írás viszonyát egyébként úgy képzelem el, mint a belégzést és a kilégzést: egyik nem működik a másik nélkül, érdemes egyensúlyban tartani a kettőt. 

Az irodában elkezdődött az értekezletünk. Elég stréberül hangzik, de szeretem ezeket az alkalmakat: jó közösen ötletelni, tudni, hogy ki min dolgozik, vagy átadni-megkapni egy-egy témát, ha valaki izgalmasabb nézőpontból tud közelíteni hozzá. A kedvencem az a pillanat, amikor előkerül egy kérdés, csavarunk rajta egyet, amitől hirtelen még érdekesebb és újszerűbb lesz. Az újságíráshoz szerintem kell a kísérletezés, a játék, és az is, hogy ne vegyük mindig őrült komolyan magunkat (az aranyköpéseinket ITT és ITT gyűjtöttük össze). A fotón egy olyan jelenetet láthattok, amikor mindenki készül, figyel, jegyzetel, és higgyétek el, én mindig ilyen arcot vágok, amikor koncentrálok. Emlékszem, matekórán is folyton rám szólt a tanító néni, hogy ne nézzek olyan mogorván, amikor fejben számolok.

Az irodai teendőim után otthon szoktam folytatni a munkát. Az írás kívülről nézve nem túl akciódús tevékenység, van, hogy 10–12 órákat ülök a gép előtt. Pierre Anthon biztosan beszólna érte, ha látná a szilvafáról. Ugyanakkor belülről teljesen más megélni ezt. Néha azt képzelem, szobrász vagyok, és megformázom a mondatokat. Vagy zongorista, ahogy gépelem az interjúkat, leütöm a billentyűket. Máskor meg puzzle-t játszom, megnézem, melyik szó hova illik. Én a magam számára nem ismerek jobb munkát annál, mint hogy szövegeken dolgozzak. Ezt nem is magyarázom túl, biztosan fáradtok. 

Ránk is ránk fért a pihenés, úgyhogy kiszaladtunk Évával – és Gotival – babkát enni az egyik kedvenc kávézónkba. Ebben a képben azt szeretem, hogy egy csomó mindent megmutat abból, amit érzek, és amit szinte lehetetlen írásban közhelyek nélkül kifejezni.  

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem elég zavarbaejtő volt megélni, hogy idén is kitavaszodott. A szomszédban háború dúl, közben nyílnak a virágok – lehet-e, szabad-e az utóbbinak most örülni? Én azt a választ találtam magamnak, hogy nemcsak lehet, de kell is. Amellett, hogy együtt érzünk az áldozatokkal, a menekülőkkel, és segítünk nekik, fontos, hogy ünnepeljük a békét, az életet. A napsütést, a finom sütiket, a café lattét, a jó beszélgetéseket vagy a szép épületeket. 

Utána beugrottunk a piacra a zöldségeshez. Nem akarok olyan fényben tetszelegni, mint aki kizárólag helyi termelőktől vásárol (de törekszem!), és hát a fotón is épp egy avokádót tartok a kezemben. Imádom ezt a gyümölcsöt, rengeteg élményem van róla. Tudtátok például, hogy párosan nő az ágakon, ezért az avokádófát herefának is hívják? A rücskös külső rétege miatt meg aligátorkörtének. És az avoccinot próbáltátok? Egyfajta kávés turmix, elég sűrű, kesernyés íze van, meglepően jó. Mindenesetre igyekszem mérsékelni, mennyit fogyasztok az avokádóból, mert akkora lett rá a kereslet világszerte, olyan bődületes nagy biznisz, hogy rengeteg erdőt vágnak ki miatta. És akkor pluszban ott vannak még a szállítás környezetszennyező hatásai. Szóval keveset eszem belőle, de minden falatot megbecsülök. 

Tizenhat éve lakom a Rákóczi térnél. Már kamaszkoromban is az a típus voltam, akinek törzshelye van, nem akartam folyton új dolgokat kipróbálni. Nem tudom, mikor jött el az a pont, amikor ennyire otthon kezdtem érezni magam a környéken. Most jóformán minden pékséghez, kocsmához, bolthoz, megállóhoz, padhoz valamilyen emlék köt. Ez egy olyan élmény, nem tudom máshogy megfogalmazni, ami folytonosságot teremt az időben. Ha változtam is, alapjaiban ugyanaz az ember vagyok, aki tizenöt, tíz vagy öt évvel ezelőtt voltam. És amikor magányosnak érzem magam, különösen jólesik felidézni, mi minden történt velem errefelé. Meg persze látni az ismerős arcokat, eladókat, baristákat, vagy a srácot a záloghiteles táblával, akikkel nem sokat beszélgetünk, de mégis jelen vannak az életemben. Akkor is, ha ezen a fotón nincsenek rajta, hiszen hétfő van, másrészt az utóbbi időben sajnos több üzlet is bezárt a piacon. 

A bevásárlás után eljött a sportolás ideje. Koppenhágában voltam cserediák, amikor láttam, hogy az ottani Assistens temető úgy üzemel, mint egy közpark. Az emberek piknikezni, olvasgatni, sörözgeti járnak a sírok közé, ott szaladgálnak a kisgyerekek, heverésznek a fiatalok. Elsőre morbidnak tűnt, aztán nagyon megtetszett, hogy a halál ennyire az élet része. Hasonlót tapasztalok a Fiumei úti sírkertben is, oda járok futni. A mozgás kimossa a testemből a feszültséget, és azokra is szoktam gondolni közben, akik már nincsenek itt. Maga a temető is csodálatos egyébként, művészeti-botanikai szempontból kifejezetten gazdag, és sok benne a mókus.  

A napot az ország legszebb mozijában zártam, az Uránia Filmszínházban, ahol Mózes Zsófi kollégámmal Janne Teller Semmi című könyvének feldolgozását néztük meg. A filmet a Budapest Bábszínház kultikus előadásából készítették. Ahogy álltunk a bábokat bemutató minikiállítás előtt, arra gondoltam, mindannyiunkban van egy Pierre Anthon. Valaki, aki kívül marad, és állandóan megkérdőjelezi a dolgok értelmét, azt súgja, szállj ki, feküdj vissza, rúgj be, mert semmit nem érdemes csinálni, holnap amúgy is kezdheted elölről.  

Azt hiszem, a felnőtt élet egyik nagy feladata, hogy kezelni tudjuk a destruktív énünket, ezt a riadt gyereket, és megtaláljuk a szépséget a hétköznapi apró dolgokban. Az ismétlődő rutinokban, a növényekben, a versekben, az izmaink feszülésében, a városban, a munkánkban, és egymásban. 

Milanovich Domi

A sorozatunk előző két részében Krajnyik Cinti (ITT) és Fiala Borcsa (ITT) napjáról olvashattok. 

A cikkben szereplő képek Samsung Galaxy S22 Ultrával készültek.