Az este csodálatos volt. Tizenöt egészen kivételes fogás, tökéletes italpárosítások, észveszejtően finom és szép minden. Hónapok óta készültem erre a vacsorára. Eredetileg januárban lett volna, de a Covid közbeszólt – mire meggyógyultam és visszatért az ízérzékelésem, a szomszédban kitört a háború.

Az utóbbi két évem egy állandó, folytonos újratervezés. Mire betöltődik minden, leáll a rendszer, indíthatom újra az egészet. És egyre lassabban bootolok.

Ctrl + Alt + Del

F5

Mit kell nyomnom, hol a rendszergazda?

És persze leírni is milyen már ezt: ki érdekel az ízérzékelésem, amikor Putyin épp lerohanja Ukrajnát? Kit érdekel bármi? Normális-e, ha engem sem érdekel semmi más, legfőképpen én magam nem, se a nagymosás, se a szoba közepén álló könyvespolc, aminek helyet kellene találnom.

És ha már semminek semmi értelme?

És ha néha mégis van?

Két napja még az ukrán menekülteknek osztogattam segélycsomagot a tiszabecsi határátkelőnél. Befogadóállomásokat jártam Chripkó Lilivel, zokogó ukrán nőket öleltem, szurtos arcú gyerekekkel fociztam, és ez nem afféle ócska hatásvadászat. 

Viszonylag jól vagyok, írja Lili aznap, amikor étterembe megyek, csak vannak néha ezek a furcsa tünetek. A kézremegés például. Az nekem is. Meg a bevillanó képek. Szívdobogás.

Szabad-e boldognak lenni a vészben? Szabad-e ízlelni, kóstolni, habzsolni, nevetni, szabad-e többet, mint ami elégséges? Ezek cikáznak a fejemben, ahogy megyek hazafelé az étteremből, ahol kedvesek voltak velem, gondoskodtak rólam. A testem mellett a lelkemet is megetették.

Hol ezt, hol azt gondolom.

Hol azt, hogy először magadra rakod az oxigénmaszkot, bemondják a repülőn is, mert csak így tudsz másokon segíteni. Hol meg vér tolul az arcomba, hogy lehetek ennyire ignoráns. 

Indulás előtt őszintén kiírtam ezt Instára. Nem mintha magyarázattal tartoznék bárkinek, csak éppen engem feszített ez a kérdés: miként lehet kezelni a segélycsomagos szendvics és a Michelin-csillag közötti kontrasztot. Vagy hogy egyáltalán kell-e kezelni.

Erőt, reményt adok-e, ha örömöt közvetítek, vagy felszínes baromnak tűnök?

A válaszokat csak vacsora után nyitottam meg. Kiderült, hogy finoman szólva sem vagyok egyedül a dilemmámmal: sokan érezzük, hogy tapintatlanság, felszínesség, ha hosszabb-rövidebb időre jól érezzük magunkat, miközben mellettünk, a szemünk láttára emberek élete dől romba.

Önámítás-e azzal indokolni, ha magunkért teszünk valamit, hogy „húzd, ki tudja, meddig húzhatod” – vagy nagyon is valós és érthető a félelmünk a saját jövőnket illetően?

Ja, nincsenek válaszaim. Csak azt akarom, hogy tudjátok: ti sem vagytok egyedül ezekkel a kételyekkel. De ha már válasz kell, akkor legfeljebb annyim van: próbálok lélegezni. És néha a lelkünknek is kell az oxigénmaszk.

Próbálok újratervezni. Vagy egyáltalán: tervezni bármit.

És közben félek.

Ctrl + Alt + Del; F5, F5, F5 – Mit kell megnyomni, hogy visszatérjünk a normális kerékvágásba?

Tányérhoz koccanó evőeszközök és fegyverropogás. 

Micsoda ocsmány kakofónia. Nem hallom magamat benne.

Napok óta mormolok egy Szécsi Margit-verset, vagy a vers mormol engem, nehéz eldöntenem. Ez az:

Talán sanda, talán kevés
Talán szívedben a kés

Talán élet, talán árnya
Talán rablókaszárnya

Talán torban pörig-enni
Talán lenni: nem lenni

Jön a jövő, jön a havon
Fekete kecskebakon

 Csepelyi Adrienn