–

„Mikor ivott utoljára vizet?” – kérdezte tőlem a szemorvos, miközben gyanakodva ráncolta a homlokát. „Hm… vizet?” – kérdeztem vissza, és röpke időutazást tartottam a fejemben. Aha. Ha jól emlékszem, tegnapelőtt éjjel, amikor egyszer csak arra ébredtem: oly száraz a nyelvem, hogy csiszolóvászonnak is elmenne. „Hát nem ma” – feleltem, a doki pedig közölte velem: „Olyan alacsony a nyomás a szemgolyójában, hogy szó szerint összeaszalódik – ezért van bevérezve. A szervezetnek vízre van szüksége, nem tudta?” – hangzott az ítélet, én pedig, mint mindig, amikor valaki a vízivás fontosságára hívta fel a figyelmemet, nekiláttam a nagymonológomnak, mely szerint…

„Mindenben van víz! A kávéban, a narancslében, a zabtejben, a zöldségekben és gyümölcsökben, a borban, sörben, koktélokban, még a humuszban is. És mivel a fentiekből rengeteget fogyasztok, bizonyos vagyok benne, hogy rengeteg vízhez jut a szervezetem.” A doki elröhögte magát, majd elkomolyodott, és annyit mondott: „Nem. Igyon meg egy nap minimum két, de inkább három liter vizet. Másképp nemcsak a szeme, de a belső szervei is rámennek, ráncos lesz a bőre, és kihullik a haja.” 

És bár ez utóbbival kicsit megingatott a hitemben – „a májamat senki se látja, de a hajam…” –, azért egy fél liter ásványvíz ledöntése után már ismét pont úgy undorodtam víztől, mint egész életemben. És ezen a ponton muszáj ide biggyesztenem a „don’t tráj disz et hóm” figyelmeztetést, mert vizet inni tényleg fontos és egészséges. 

Igyon mindenki sok-sok-sok vizet! Csak nekem ne kelljen. 

Ahogy mondani szoktam a barátaimnak, akik tukmálják belém: „A víz ízetlen, a hasamban pedig limitált hely van – azt csak a finom dolgoknak tartogatom.” Úszni imádok benne, szeretem a fürdőkádban, és főzéshez is remek, de ezen túl bármit szívesebben iszom… legszívesebben bort. És akkor álljon itt most egy újabb fontos figyelmeztetés: az alkoholt mindenki élvezze felelősséggel. Én is így teszek, többnyire, amikor pedig felelőtlenül élvezem, azt ne utánozza senki, légyszi. Mert volt olyan, nem egyszer.

Íme, néhány példa. Egyszer a megboldogult Capella bárban úgy berúgtam, hogy a galériáról leugrottam a táncparkettre, amikor felcsendült Britney Gimme More című száma, de volt olyan is, hogy egy buliból eljutottam egészen a Szív utcai lakásom épületéig, majd a kapuba érve olyan büszke lettem magamra, hogy ott helyben ledőltem a kuka mellé, és elszunyókáltam kicsit… másnap reggelig. Volt, hogy Nimi, a párom és én egy nyaraláson felébredtünk reggel, és azon kívül, hogy csuromvizesek vagyunk, tele zúzódásokkal, semmit se értettünk: egyszerűen kiesett az előző éjszaka, mindkettőnknek. És bár ennyire alaposan ritkán rúgok be – és bevallom, zéró szégyenérzet, vagy megbánás társul mellé –, 

hosszú évek óta, nagyjából húsz-huszonöt éve nagyon ritkán volt olyan nap, hogy egyáltalán ne ittam volna alkoholt. 

Volt barátom, aki aggódott értem, nem egyszer próbáltak meggyőzni róla, hogy alkoholista vagyok, erre pedig mindig azt mondtam, hogy kizárt dolog, mert soha az életben nem ébredtem fel azzal a vággyal, hogy innom kell, sosem fordult elő, hogy remegtem az alkoholért, vagy hogy az utolsó filléremet piára költöttem volna. Nem voltam agresszív, nem váltam alkalmatlanná a munkára, mi több, néha csak úgy mókából megmutattam a barátoknak: ha nagyon akarok, bármikor tudok összefüggően és lelkesen, értelmesen beszélni bármiről, ami fontos nekem.

„Ha muszáj lenne, simán levezetnék egy élő adást úgy, hogy pont annyira tűnök furának, mint józanon” – mókáztam. És többnyire igazam is volt. 

Ha történetesen úgy alakult, hogy nem volt lehetőségem alkoholhoz jutni, eszembe sem jutott, ha viszont volt rá lehetőség – mondjuk, egy szállodai reggelizőben –, a második kávém után szívesen koccintottam egy pohárka pezsgővel. 

Aztán amikor Görögországba költöztünk, a „Kristóf <3 alkohol” kollab újabb szintet lépett – a helyi borászatok mennyei vulkanikus nedűi ugyanis szó szerint olcsóbbak, mint a víz. Megérkeztem az ígéret földjére, ahol minden szomszédom és barátom pont úgy ivott, mint én, ráadásul az elfogyasztott üvegekkel sem kellett szembesülnöm, hiszem a termelőktől vásárolva 20 literes, vagy ahogy itt, Methanán mondják, kilós kiszerelésben hordtuk haza a bort. 

„Just one more!”, azaz „Csak még egyet!” – ez lett a mottónk a falusi tavernánk asztala mellett, szeretett szomszédaink és barátaink kanapéján, vagy a tengerre néző teraszunkon ülve, és az első „just one more”-t többnyire minimum négy másik követte… nem pohár, hanem „egykilós” kancsó. Mostanra vélhetően nagyon sokan hiszik, hogy állandó delíriumban lebegtem, de nagyon őszintén mondom, továbbra sem érzem úgy, hogy bármi miatt exkuzálnom kellene magamat. 

Az egyetlen, akitől bocsánatot kell kérnem, az a szemem, a bőröm, a hajam, a májam, és egyéb belső szerveim.

Elkötelezett életélvezőként és hiú fiúként néha-néha mondogattam Niminek: azért egy nap majd el kell határoznunk, hogy lemondunk a fékezhetetlen hedonizmusról, mielőtt borvirágok nőnek az orrunkra, vagy – ami rosszabb – valamelyik létfontosságú szervünk mond le rólunk. Aki ismeri – korábbi írásaimból – a halálhoz való viszonyomat, sejtheti, hogy attól annyira nem tartottam. De megbetegedni nem volna kedvem.

Azt nagyon nem bírom, amikor érzem, hogy valami nem működik a testemben… márpedig ezzel is volt tapasztalatom, nevezetesen a jobb tüdőmmel. Ami úgy két évvel ezelőtt elkezdett fájdogálni. 

Írtam már erről is, de azért megjegyzem dióhéjban: klasszikus dohányos sem voltam ugyan, de a kendervirág előbb a Londonba, majd a Tel-Avivba költözés óta jó barátom volt. Tudom, tudom, van, akinek kapudrog, és van, aki úgy beleszeret, hogy kiszeret az élet minden egyéb öröméből, de velem ez sem történt meg, soha. 

Egyszer, amikor egy magyarországi fesztiválon füvet találva a tárcámban a rendőr úr nekem szegezte, hogy „nem tenne jót a karrierjének, ha ez kiderülne”, mosolyogva feleltem neki, hogy „ó, én ebből sehol sem csinálok titkot”, majd levezettem neki, hány országban használják fájdalomcsillapítóként, szorongásoldóként, vagy csak úgy, és jeleztem neki, hogy ha feljelent, azt lehetőségnek tekintem majd arra, hogy végre nyitott társadalmi párbeszédet folytassak a fűről. Azt felelte: „Jó bulizást, Steiner úr”, és visszaadta a tárcámat. 

Sosem aggasztott, ha nem jutottam fűhöz – ahogy a pia kapcsán, itt is azt éreztem, hogy ha van, szuper, ha nincs, még mindig annyi minden más van, ami csodálatos. Az viszont elkezdett aggasztani, hogy köhécselek.

Így hát tavaly nyár végén elmentem egy tüdőröntgenre, ahol biztosítottak róla: minden rendben van. „Akkor miért fáj a tüdőm?” – kérdeztem, a doktornő pedig legyintett: „Ó, csak a cigaretta. Semmi komoly baja nincsen.” Semmi komoly?! 

Szóval „normális”, hogy a cigitől fáj a tüdőm, és csak akkor lesz „baj”, ha már rákos vagyok, vagy úgy belefárad a tüdőm a füstölésbe, hogy a bal is sajogni kezd? Na, ezen a ponton – nagyjából úgy, mint másfél évtizeddel ezelőtt a húsevésnél – megfogalmazódott bennem, hogy „semmi pánik, de van itt egy kibontakozóban lévő gondolat, érzés, folyamat, amivel valószínűleg hamarosan kezdenem kell majd valamit”. És miután Görögországban legális a magas CBD- és alacsony THC-tartalmú fű, szívtam tovább, a fájós tüdőm pedig mindig emlékeztetett: „Ugye tudod, hogy tudom a titkodat: nem nagyon akarsz te már dohányozni.” Eleinte igyekeztem nem figyelni rá, mit szól bele a dolgaimba, aztán elkezdtem kedvesen válaszolgatni neki: „Tudom, tudom, majd visszatérünk rá.” 

Aztán egyszer csak – egész pontosan december elején, amikor Mexikóban, Zipolite falucska tengerpartján üldögélve néztük a naplementét egy kövér jointtal és egy-egy pohár margaritával a kezünkben – odaadtam a cigit Niminek, átöntöttem a koktélomat a poharába, és azt mondtam: „Nnna. Elég volt.” 

Semmiféle „holnaptól soha többé”, semmi „most egy hónapig, a szülinapomig, egy évig absztinens leszek”, semmi „pfuj, undorodom a cigitől és a piától”. Egyszerűen csak nem kívántam. 

És nem kívántam másnap, meg harmadnap sem, és a következő héten sem. Nimi pedig elhatározta, hogy megragadja a lehetőséget: együtt biztosan könnyebb egészségesebb választásokat hozni, és, csodák csodája, vele is pontosan ugyanez történt: effektív semmi erőfeszítést nem igényelt, hogy ne gyújtsunk rá, ne igyunk nap mint nap. Nem változtunk exdohányosokká, akik szerint minden cigis bűzlik, nem dobtuk ki sem a füvünket, sem a borunkat. 

Azóta simán előfordult, hogy – főként Tel-Avivban, ahol olyan természetes a cannabis, mint a Balatonnál a fröccs – beleszippantottunk egy cigibe, és se nem kezdtem el fuldokolva köhögni, se nem éreztem azt, hogy „hűha, vissza akarom kapni ezt a csodálatos élvezetet”. Szép volt, jó volt, kellemes volt, de nem hiányzik az életemből. Ugyanez a helyzet az alkohollal: a húszkilós pakkokról lemondtunk, mert egyszerűen nem tudjuk elfogyasztani őket, mielőtt megromlanának, de mindig van itthon néhány üveg finom bor, és van, hogy heti kétszer, van, hogy kéthetente egyszer felbontunk egyet. 

Jelenleg totál elképzelhetetlen, hogy annyit, és úgy igyunk, mint korábban. És még azt sem mondom, hogy „soha többé” nem fogunk úgy inni, vagy úgy szívni, azt mondom, hogy ez nekünk most sokkal jobban esik.

Édesapám – aki nagyjából tíz éve nem iszik alkoholt, és harminc éve nem szív semmit – azt szokta mondani, ha kérdezik, hogyan „szokott le”: „Eljött egy pont, amikor nem szívni és nem inni jobb érzés volt, mint szívni meg inni.” Ilyen egyszerű. Hasonló történt velem is. 

A józanság élményét simán tudom ahhoz az érzéshez hasonlítani, amit tizenöt-húsz éve a betépettség és berúgottság érzése jelentett. 

Könnyebb felkelni reggel, gyorsabban alszom el éjjel, cikáznak a gondolataim, mint a villám, valahogy minden élénkebb és élesebb, mintha 3D-s szemüveget viselnék, biztosabban állok a talajon szó szerint és átvitt értelemben is, könnyebb az önmagammal szemben támasztott elvárások, és az önmagamnak megengedett nyugalom egyensúlyban tartása, és – ami a legjobb – nem fáj a tüdőm.

Amikor beajánlottam ezt a témát Dorkának, azt mondta: „Izgalmas – kíváncsi vagyok, mire jutsz, mi változott meg benned, hogyan hozott el ebbe az állapotba egy belső folyamat.” Ám az igazság az, hogy bárhogy merengek rajta, semmi más nem történt, mint amikor „kutyásból macskás lettem”: a kutyám „elmúlt” erről a földről, majd nem sokkal később megjelent az küszöbünkön egy kiscicacsalád, én pedig éreztem, hogy ez jó lesz nekünk, és kinyitottam előttük az otthonomat. 

  

Hiszek a sorsban és hiszek a tudatos döntésekben is, de nem hiszek abban, hogy mindent rávetíthetünk Isten akaratára, a karmára, a felsőbb erőkre, ahogy abban sem, hogy csökönyösen, kevélyen ragaszkodunk egy olyan elhatározáshoz, amit semmiféle az életünkbe természetes módon megérkező érkező sugallat – még – nem támogat. 

Leginkább a sorsszerűség és tudatosság ötvözetében hiszek. Abban, hogy ha jó viszonyban vagyunk magunkkal és a világgal, jóra használhatjuk az áramlatokat is, amelyek sodornak minket. 

Nem lettem kevésbé „kutyás” attól, hogy Özge már nincs velem – és továbbra sincs semmiféle averzióm azok iránt, akik élvezik a bódulatot… csak most épp macskáim vannak, és zsályateát iszom. Az már majdnem víz!

Steiner Kristóf

Képek: Czabán Máté