A szovjet propaganda szuperfegyvere: Jurij Gagarin, a világsztár története

–

Élnek még ma is köztünk olyanok, nem is kevesen, akik még emlékezhetnek 1961 augusztusára, amikor egy mokány, pirospozsgás, kedves arcú, megnyerő mosolyú orosz srácot győzelmi zászlóként hurcoltak körbe Budapesten, majd egyes vidéki városokban is.

A repülőtérről egyenesen a Parlamentbe vitték: a lépésben haladó nyitott autóból integette és mosolyogta végig az utat (őszintén nem értem, hogy nem kapott görcsöt az állkapcsa, a felvételen az látszik, tényleg állandóan fülig ér a szája), és tömegek tódultak miatta az utcákra. A Hősök terén 200 ezer ember hallgatta a beszédet, amelyet amúgy világkörüli turnéja minden állomásán előadott.

Az akkor 27 éves orosz asztronauta a Békeküldetés elnevezésű roadshow keretén belül érkezett meg Magyarországra a feleségével és öt hónapos kislányával, és három napot töltöttek nálunk, amelybe beleesett az augusztus 20-i ünnep is.

Bizonyára kemény feladat volt megkerülni a Földet a Vosztok–1 űrhajóval,

de valószínűleg sokkal fárasztóbb lehetett utána hónapokig járni a világot, ugyanazt a beszédet elmondani újra és újra („Lelkesít minket [ti. űrpilótákat – a szerző] a csodás szovjet valóság, az emberek szeretete és a mi Nyikita Szergejevics Hruscsovunk gondoskodása, figyelme”), rendületlen mosollyal fogadni a gratulációt, és következetesen képviselni a kommunista eszmét. Nemcsak politikusokkal kellett paroláznia, hanem kötelezettségei közé tartoztak olyasféle feladatok is, mint részt venni ünnepségeken, amelyet sztahanovista dolgozók tiszteletére rendeztek valamilyen gyárban vagy kolhozban, illetve úttörőtáborokban lelkesíteni a gyerekeket.

De nemcsak a protokoll terén használták ki a hírnevét az elvtársak, hanem fontos diplomáciai szerepe is volt, látogatása után például tizenötszörösére nőtt a japán–szovjet kereskedelmi forgalom!

Nem Gagarin volt a legjobb pilóta a hat szovjet jelölt közül, akik felkerültek az 1961-es űrhajós shortlistre,

mégis őt küldték fel végül az űrbe, és a döntésben nagy szerepe lehetett annak, hogy egy dicsőséges visszatérés után tökéletes propagandaeszköz válhatott belőle a Szovjetunió számára. Jurij Alekszejevics jóképű parasztgyerek volt csupa orosz felmenővel, apja ács, anyja fejőnő. A második világháborút megszenvedte a család: éheztek, a németek 1941-ben megszállták szülőföldjüket, elvették a házukat, egy üregben laktak a kertben. Gagarin két nagyobb testvérét kényszermunkára vitték Lengyelországba. A falut a Vörös Hadsereg szabadította fel.

Tökéletes előélet egy szovjet hős számára.

Persze az sem volt mellékes, hogy tehetséges pilóta volt. Eredetileg öntőmunkásnak tanult ugyan, de eszével, szorgalmával kiemelkedett a diákok közül, így aztán az ötvenes évek elején felvették a szaratovi műszaki főiskolára, ahol a munkásfiatalok repülőklubjában beleszeretett a repülésbe, leckéket vett, és vizsgát tett könnyű gépekre. Ezután besorozták, és előélete miatt a légierőhöz került, pilótaiskolába, majd vadászgépre.

1960-ban a Központi Bizottság parancsára a légierő pilótái között űrhajóscastingot tartottak.

Mint ismeretes, a második világháború után a Szovjetunió és az Egyesült Államok az űrben is versengeni kezdett. Neil Armstrong 1969-ben lépett a Holdra, de ezt megelőzően a szovjetek voltak eredményesebbek. 1957-ben pályára állítottak egy műholdat (Szputnyik–1), majd kilőtték szegény Lajka kutyát az űrbe.

A következő tervük az volt, hogy embert küldjenek fel – és hozzanak vissza élve, amely 1961-ben meg is valósult. (Van olyan konteó, miszerint Gagarin előtt is próbálkoztak már a szovjetek, de ő volt az első, aki olyan állapotban érkezett vissza, hogy ünnepélyesen fogadni lehetett Moszkvában, illetve vannak ma is, akik szerint Gagarin nem is repült, ő csak eljátszotta a nagy visszatérőt.)

A Vosztok-programba jutás, gondolom, ezer kritériuma között volt, hogy a jelölteknek harmincévesnél fiatalabbnak és százhetven centinél alacsonyabbnak kellett lenniük, mert kicsi volt a kabin. (Gagarin százötvenhét centi volt.) A képzés és további szűrés során kemény fizikai és pszichológiai próbatételek elé állították a pilótákat, ejtőernyővel ugráltak, izolációs kamrában dekkoltak, oxigénszegény környezetben és centrifugában tesztelték a szívósságukat.

Gagarin kitűnt a társai közül (3000 pilóta közül került ki a hat döntős!), de állítólag a barátja, German Tyitov volt a legjobb képességű pilóta – mégis ő lett Gagarin mellett a tartalék.

Van olyan vélekedés, miszerint Gagarinra azért esett – állítólag – Hruscsov választása a start napjának reggelén, mert csinos fiú volt, kedves és nagyon népszerű, ráadásul nem bírt értelmiségi felmenőkkel (mint Tyitov, akinek tanító volt az apja), így jobban megfelelt első számú szovjet hősnek. De olvastam olyat is, hogy Tyitovot a nehezebb második projektre tartogatták – ez lett négy hónappal Gagarin útja után a Vosztok–2-küldetés, amelynek során Tyitov többször is megkerülte a Földet, és az első ember volt, aki több mint egy napot töltött az űrben.

De az abszolút elsőség 1961. április 12-én mégis Gagariné lett,

az ő nevét kell ma kitalálni a skandináv keresztrejtvényekben, és rajta tesztelte tulajdonképpen a világ, kibírja-e az emberi szervezet az űrutazást. A Vosztok–1 egyszer kerülte meg a Földet (400 kilométer híján), száznyolc percet töltött az űrben és háromszázhuszonhét kilométeres magasságban repült, de nem Gagarin irányította az űrhajót. Amikor a kabin visszatért a légkörbe, Gagarin katapultált, és ejtőernyővel landolt a földön, ahol kolhozmunkások bukkantak rá.

„– Csak nem az űrből? – kérdezte egy kicsit bizonytalanul.

– Képzelje csak, onnét! – válaszoltam.”

Ez volt ez első párbeszéd, amit Jurij Gagarin visszaemlékezései alapján a Földre visszatérve folytatott egy igencsak meglepett asszonnyal, miután elé zuttyant ejtőernyővel. Vagy talán ez a történet is csak a Moszkvában gyártott szovjet hősi legendárium része?

A szovjet propagandagépezet azonnal beindult,

„a kozmosz Kolumbusza” néven emlegetett Gagarin repülésének híre bejárta a világot. A Szovjetunió megelőzte az űrversenyben az Egyesült Államokat! (Oda nem is hívták vendégségbe Gagarint!)

A nagy turné után Gagarin a légierő mérnöki akadémiáján tanult tovább, majd kinevezték a kozmonautaképzési központ vezetőjévé és az űrhajós-különítmény parancsnokává. Ő repülni szeretett volna, de azt pont nem engedték neki (még autót sem vezethetett), nehogy valami baja legyen a hősnek. A súlytalanságot jól bírta az űrben, de a súlyokat nehezen a Földön: sokat ivott, felszedett némi túlsúlyt, családi élete sem volt felhőtlen. Végül Hruscsov halála után a felettesei visszaengedték a levegőbe, ismét kapott űrhajóskiképzést, a Szojuz–1 űrhajó tartalék pilótája lett. A berepülés során azonban az űrhajó a földbe csapódott, és az első számú jelölt, Vlagyimir Komarov meghalt.

Gagarin ezután bekapcsolódott egy új űrhajó fejlesztésébe, készült a Holdra ő is, ám 34 évesen, 1968. március 27-én egy rutin-gyakorlórepülés során a vadászgépével lezuhant.

A szovjet hatóságok ködösítettek, a hivatalos vizsgálat eredményeit nem közölték, emiatt persze különböző összeesküvés-elméletek születtek a balesetről. (Már a Vosztok–1-es repülés majdnem katasztrófához vezető problémáiról is hallgattak a szovjetek annak idején, pedig a fékezés, mint utóbb kiderült, nem éppen a tervek szerint alakult, az űrkabin túl nagy sebességgel érte el az atmoszférát, de csodával határos módon Gagarin túlélte a megpróbáltatásokat.)

2013-ban Gagarin kollégája, Alekszej Leonov űrhajós hosszas kutatómunka után kiderítette, hogy a balesetet egy másik repülő okozta, amely meghibásodott, alacsonyra süllyedt, és olyan közel került Gagarinék gépéhez, hogy a keletkezett légörvény miatt Gagarin elvesztette irányítást a gépe fölött, amely lezuhant. A nemzet hőse egy banális baleset áldozata lett. Kínos volt ez a szovjeteknek nagyon. Úgyhogy hallgattak – szokás szerint.

Kurucz Adrienn 

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT

Kiemelt kép: Getty Images / Keystone-France / Gamma-Keystone