Férfi kollégája zsebelte be a neki járó Nobel-díjat – Dr. Lise Meitner, a „menekülő tudós”

–

Meitner zsidó származású osztrák fizikusként vezette azokat a kutatásokat, amiknek köszönhetően végül felfedezték a maghasadást. A II. világháborút követő hónapokban a média rövid ideig tartó érdeklődése után azonban neve feledésbe merült, és alig lett több, mint egy lábjegyzet a náci tudósok és az atomkorszak születésének történetében.

A történelemkönyvekbe Otto Hahn neve került be, aki több mint 30 éven át volt Meitner kollégája és szakmai partnere. Hahn 1945-ben még a kémiai Nobel-díjat is megkapta, amit hamarosan tudományos elismerések és a maghasadás felfedezőjeként szerzett hírnév követett. Meitner volt az, aki Hahn legjelentősebb kísérleteit irányította, ő számította ki a maghasadásból származó energiafelszabadulás mértékét is.

A felfedezést néhány szalagcím, majd évtizedekig tartó ismeretlenség követte.

Az 1878-ban született Lise Meitner nyolc gyermek közül a harmadik

Apja, Philipp ügyvéd volt, és anyjával, Hedwiggel haladó szellemiségű családot alapítottak, amelyben a fiúkat és a lányokat egyaránt bátorították a felsőfokú tanulmányok folytatására. Bár a család az egykori bécsi gettóban élt, a Meitner-házban világias szemlélet és a tudomány tisztelete uralkodott.

Lise már kislánykorától kezdve értett a számokhoz. Matematikakönyvvel a párnája alatt aludt, és később úgy emlékezett vissza, hogy „a matematika és a fizika iránti nagyon erős érdeklődését” hátráltatta az a tény, hogy Ausztriában a lányok hivatalosan csak tizennégy éves korukig tanulhattak.

Miután szülei magántanárt fogadtak, hogy Lise letegye a felvételi vizsgákat, 1901-ben elkezdett matematikát, fizikát és filozófiát tanulni a bécsi egyetemen, és végül 1905-ben publikálta doktori disszertációját a termodinamikáról. 

Max Planck fizikussal való találkozását követően – Planck egyébként nem volt túl jó véleménnyel a női hallgatókról – Meitner 1907-ben Berlinbe költözött. Ekkoriban a nők hivatalosan nem járhattak egyetemre, de Planck beleegyezett, hogy Meitner meghallgassa az előadásait.

Meitner itt kezdett együtt dolgozni egy fiatal, radioaktivitást kutató vegyésszel, dr. Otto Hahnnal

Vegyes nemű kutatópárosként azonban kérvényezniük kellett a laboratóriumi helyet Emil Fischernél, az egyetem kémiai programjának igazgatójánál, aki korábban teljesen kitiltotta a nőket a tanszékéről.

Fischer elmagyarázta: vonakodása a női hallgatók felvételétől abból fakadt, hogy állandóan aggódott egy orosz diáklány miatt, hogy egzotikus frizurája nehogy lángra kapjon a Bunsen-égőtől. Fischer végül meglágyult, és engedélyt adott a párosnak a kutatásra, de csak azzal a feltétellel, ha Meitner nem teszi be a lábát a kizárólag férfiakból álló kémiatanszékre. Kizárólag egy külön bejáraton keresztül közelíthette meg a Hahnnal közös laboratóriumát. 

 

A csapat hosszú órákat töltött a primitív laboratóriumban – amit eredetileg asztalosműhelynek szántak – a béta-részecskék, a radioaktív bomlás termékeinek elemzésével. Szerdánként Meitner egy kollokviumon vett részt a német fizika legnagyobb elméi társaságában. Köztük volt Albert Einstein, aki Meitnert „a mi Madame Curie-nk” néven emlegette. A csapat 1913-ban az újonnan megnyitott Kaiser Wilhelm Intézetbe költözött, ahol Meitner kezdetben fizetetlen vendégként dolgozott.

Az első világháború alatt Hahn a mérgező gáz kifejlesztésén dolgozott, míg Meitner önkéntes ápolóként szolgált az osztrák fronton. A katonák röntgenezése után Meitner titokban visszalopakodott a laboratóriumba, és kutatásokat végzett.

1918 márciusában, amikor a kontinenst átszelő lövészárkok megteltek európai katonákkal, Hahn és Meitner publikált egy tanulmányt, amelyben leírták a felfedezésüket: egy új radioaktív elemet, amelyet protaktíniumnak neveztek el. Meitner életrajzírója, Ruth Sime megjegyzi, hogy bár a munka nagy részét Meitner végezte, Hahnt vezető szerzőként tüntették fel – ami előrevetíti a későbbi vitákat.

Az 1920-as években Meitner és Hahn egymástól függetlenül végeztek kutatásokat, de szoros együttműködésben dolgoztak

1934-ben a csapat ismét társult egy kutatási projektben, amelyben azt vizsgálták, hogy mi történik, ha az urán, a legnehezebb ismert anyag magját neutronokkal bombázzák. Miután évekig tanulmányozta a folyamatot, Meitner zsidó származása Berlinben egyre több gondot jelentett. Női tudósként eleven cáfolata volt a nemzetiszocialista nőideálnak, amelynek fő feladata a gyermeknevelés volt. Mivel náci párttagokkal teli osztálytermekben tanított, Meitner mind szakmailag, mind emberileg veszélybe került.

1938-ban, néhány hónappal a kristályéjszaka előtt Meitner Berlinből Svédországba menekült, éppen akkor, amikor Hahnnal együtt az uránium rejtélyét fejtegette. Hahn folytatta a munkát a laboratóriumban, de rendszeres levelezést folytatott Meitnerrel, amit politikai okokból titokban tartottak. Hahn és kollégája, Fritz Strassman, akit Meitner Svédországból irányított, olyan kísérleteket végeztek, amelyekben az urán bomlási folyamatának egyik melléktermékeként a bárium jelenlétét mutatták ki.

Hahn a megdöbbentő eredményeket elküldte Meitnernek, aki megértette a felfedezés következményeit: az uránmag kettéhasadt. A folyamatot ő és fizikus unokaöccse, Otto Frisch matematikailag értelmezte, majd maghasadásnak nevezte el.

Hahn a felfedezéssel hírnévre tett szert – többek között 1944-ben Nobel-díjat kapott –, és kiemelkedő közéleti személyiséggé vált. Hahn annak ellenére sem említette Meitnert a tanulmányában, hogy évekig tartó együttműködésükben gyakran a nő volt a szellemi vezető. Sőt, egy idő után már azt sugallta, hogy Meitner jelenléte valójában csak akadályozta a munkát. 

 

Meitner rövid időre és akaratlanul a média reflektorfényébe került Japán bombázása után, amelyet a maghasadás hasznosítása tett lehetővé

A „menekülő zsidó nő” története megjelent a médiában. „Nem értem, miért csinál mindenki ekkora felhajtást körülöttem” – nyilatkozta akkoriban Meitner. „Nem én nem terveztem az atombombát. Még azt sem tudom, hogy néz ki egy ilyen szerkezet.”

Amikor egy filmstúdió megkereste egy erős túlzásokba eső életrajzi film forgatókönyvével, Meitner perrel fenyegetőzött, majd hozzátette, hogy inkább sétálna meztelenül a Broadwayn, minthogy életének hollywoodi változatát lássa viszont a vásznon.

Nem sokkal később Meitner neve teljesen eltűnt a feljegyzésekből és a címlapokról. Az atomkorszak történetében csak futó szereplőként tűnt fel, a médiában csupán „női bombasegédként” vagy Hahn asszisztenseként szerepelt. Meitnert megviselte, hogy Hahn Nobel-díját követően nem kapott támogatást és elismerést a tudományos közösségtől.

„Boldoggá tesz a Hahn-Strassman felfedezés, mind személyesen, mind tudományosan, bár sokan azt gondolják, hogy egyáltalán nem járultam hozzá ehhez – és ez annyira elkeserít”

– mondta.

A Matilda-effektus

Lise Meitner története nem egyedi eset. A Matilda-effektus egy általános, és nagyon is létező előítélet a női kutatók eredményeivel szemben, amiket inkább férfi kollégáiknak tulajdonítanak. A jelenséget először Margaret W. Rossiter tudománytörténész írta le még 1993-ban. A kifejezés az amerikai nőjogi aktivistáról, Matilda Joslyn Gage-ről kapta a nevét, aki először figyelt fel e tendenciára a XIX. század végén.

Rossiter számos példát hoz a hatás bemutatására, többek közt Salernoi Trotula olasz orvost, akinek munkáit jellemzően férfi szerzőknek tulajdonították, ráadásul a női oktatókkal és orvosokkal szembeni ellenséges gondolkodás miatt gyakran a még létezését is tagadták. Rossiter XX. századi esteket is feldolgoz, többek között Marie Curie-ét, aki 1903-ban kizárólag férje és a svéd matematikus és Nobel-bizottsági tag, Magnus Goesta Mittag-Leffler követelésére kaphatta meg férjével megosztva a fizikai Nobel-díjat.

Egészen más értelmet nyer így a sikeres férfiak mögött álló nőkről szóló mondás, ugye?

 Mózes Zsófi

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/Bettmann