Az anyák is lehetnek néha fáradtak, dühösek, fásultak – Ideje, hogy őszintén beszéljünk a negatív érzésekről is!

–

Van egy hétévesem, akit imádok…

Szuper a munkám, a családom és a barátaim is csodásak, ráadásul, ha nem hagyom szétfolyni a napokat, még a hobbijaimra is jut időm. Tényleg nincs okom panaszra. Mégis, amikor a gyerekem nem hallgat rám, és ezredszerre kell szólni neki valami miatt, akkor dühös vagyok rá. Olyankor is, ha rákérdezek ugyan délután, mégis csak lefekvés után egy órával jut eszébe, hogy maradt még házija.

Ilyenkor inkább átmegyek egy másik szobába, veszek néhány mély levegőt. Elszámolok tízig. Vagy ötvenig. Magamra zárom a fürdőszoba ajtaját, és várok egy kicsit. De nem mindig sikerül elég tudatosnak lenni, és bár nagyon ritkán, de előfordul, hogy robbanok.

Az én robbanásaim verbálisak, kimerülnek egy-két hangos mondatban, de vannak szülők, akiknél ez a robbanás nyaklevessel zárul. Pedig mindannyian tudjuk, hogy sem a gyereknek, sem nekünk nem tesznek jót ezek a verbális vagy fizikai csattanások, a kettőnk kapcsolatának pedig pláne nem…

Elveszett vagy inkább megtalált lány? 

A Netflix 2022-es Oscar-jelölt drámája, Az elveszett lány (Krajnyik Cinti ITT írt róla) egy olyan anyát mutat be, akit annyira megvisel a gyereknevelés, miközben a saját kiteljesedését keresi, hogy végül egy időre elhagyja a gyerekeit. Teszi ezt azért, hogy megvédje őket (és saját magát) attól, hogy az örökös konfliktusok által táplált dühét a gyerekeken töltse ki. Szabad akar lenni, elege van a felelősségből, elege van az egész anyaságból. És mégis egyértelmű a néző számára, hogy a film főszereplője a végtelenségig szereti a lányait. Így, bár biztos vagyok benne, hogy vannak, akik elítélik a tetteit, az igazság az, hogy szerethetjük a gyerekeinket, és emellett (vagy épp ennek ellenére?) lehetünk dühösek is amiatt, hogy milyen könyörtelen néha az anyaság. 

Egyszerűen fogalmazva: az anyai düh valódi, az anyai düh gyakori, a normalizálása pedig fontosabb, mint valaha

Bár az anyai dühnek (angol kifejezéssel mom rage) nincs klinikai definíciója, a szakértők szerint az anyák kontrollálhatatlan dühét írja le, amely verbális és/vagy fizikai robbanásokhoz vezethet. Minden ötödik nő szenved a gyermekágyi időszakban jelentkező depresszív és szorongásos zavaroktól (PMAD), amelyeknek a szülés után tapasztalt düh lehet az egyik tünete. Az idő múlásával azonban az anyai düh az anyák által megélt kezeletlen stressz, aggodalom, elszigeteltség, szomorúság vagy félelem kifejezési formájává válhat.

Az anyai düh ritkán jön a semmiből, nagyon gyakran a kiégés okozza. A Frontiers in Psychology című szaklapban megjelent kutatás szerint a szülői feladatok ellátásából eredő fizikai és szellemi kimerültség jelentős rizikófaktor az állapot kialakulásában, aminek meg is találták a fő okait.

Az öngondoskodás hiánya

Egy kutatás során a megkérdezett nők 78 százaléka érezte úgy, hogy a családja egészségét a sajátja elé helyezi (és ez még a világjárvány előtt volt!), így rengeteg anya életéből hiányzik a megfelelő alvás, táplálkozás, testmozgás, pihenés vagy szórakozás, amelyek az egészséges, kiegyensúlyozott élet alapjai – és amik lehetővé teszik számukra, hogy kezeljék a stresszt, mielőtt az dühbe fordulna.

Kevés támogatás és irreális elvárások

Az anyai düh lehet reakció a család és a társadalom nem megfelelő támogatására, valamint az anyákkal szemben támasztott irreális elvárásokra. A statisztikák következetesen azt mutatják, hogy az anyák gyakran nagyobb terhet vállalnak, ami a szülői feladatokat illeti, mint az apák.

A New York Times 2020-as cikkében Minna Dubin az anyaság és az identitás kapcsolatát vizsgálva így fogalmaz:

„Rejtegetjük az érzéseinket, mert félünk attól, hogy rossz anyának bélyegeznek minket. Szükségét érezzük, hogy frusztrációnkat feloldjuk azzal, hogy mindennél jobban szeretjük a gyerekeinket. Mintha az anyai düh egyenlő lenne a szeretet hiányával. Félve az ítélkezéstől, inkább nem mondunk semmit. A düh elhatalmasodik rajtunk, mi pedig ott maradunk az egyre csak halmozódó magány és a bennünket mindinkább gyengítő szégyen alatt.”

Hiába tart már két éve, a világjárvány kiszámíthatatlansága még a korábbiaknál is nagyobb követelményeket támaszt az anyákkal szemben. A stressz és a félelem, a támogatás hiánya, a munkahely elvesztése és a társadalmi elszigeteltség fokozza a bizonytalanságot és a kimerültséget. Nem meglepő tehát, hogy az anyai düh mértéke mindannyiunkban egyre csak nő. 

Ha viszont nem beszélünk ezekről az érzésekről, nem normalizáljuk és nem ismerjük el a létezésüket, akkor megakadunk a kezelését célzó erőfeszítéseinkben

Továbbra is hordozni fogjuk a bűntudatot és a szégyent, és ami még rosszabb, továbbra is kockáztatni fogjuk a gyermekeink jóllétét, akik tartós és jelentős károkat szenvedhetnek, ha a dühünk áldozatául esnek.

Egy tanulmány eredménye szerint a szülők verbális agressziója (angol rövidítés alapján PVA) megváltoztathatja a gyerek agyának szerkezetét, és növelheti a hangulati és szorongásos zavarok kialakulásának kockázatát. A PVA önmagában, a fizikai büntetéstől elkülönülve is hozzájárul a gyerekek önértékelésének és iskolai teljesítményének csökkenéséhez, és a verbális agressziót elszenvedő tizenévesek körében mind nagyobb a depresszió és a viselkedési problémák kialakulásának kockázata is.

Az anyai düh sok esetben fizikai erőszakban csúcsosodik ki, és bár a magyar fiatalok közel fele szerint a pofon nem minősül bántalmazásnak, a fizikai abúzusnak olyan tartós negatív hatásai lehetnek a gyerekekre, amelyek felnőtt életük minden szegletébe beférkőznek, beleértve az alacsonyabb IQ-t, a viharosabb kapcsolatokat és a kábítószerek használatának mind nagyobb kockázatát.

Az őszinte beszélgetések arról, hogy az anyák néha fáradtak, fásultak, sőt dühösek, csökkentik a szégyent, ami gyakran kéz a kézben jár negatív érzések megélésével.

A szégyenérzet eloszlatása pedig szabaddá teszi a teret arra, hogy átgondoljuk, hogyan lehetne jobban támogatni az anyákat, hogy ne olyan módon fejezzék ki a dühüket, ami miatt végül nemcsak ők, de a gyerekeik is szörnyen érzik majd magukat.

  

Ha azt akarjuk, hogy gyerekeink megtalálják a saját hangjukat és boldoguljanak abban a világban, amit örökölni fognak tőlünk, tartozunk nekik annyival, hogy kicsomagoljuk az anyaságot a selyempapírból, amibe a társadalom előszeretettel rejti, normalizáljuk az anyai dühöt, láthatóvá tesszük, őszintén beszélünk az érzéseinkről. És biztosítjuk őket arról, hogy bármilyen szomorúak, fáradtak vagy dühösek vagyunk is, ez nincs hatással az irántuk érzett szeretetünkre.

Mózes Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Brainsil