„Sikerként élem meg, hogy le tudok dönteni sztereotípiákat” – Interjú dr. Dezső Lili bíróval

–

Pásztory Dóri/WMN: Azt hiszem, a gyerekkori játékaink során az én érdeklődési köröm jobban dominált, mert arra emlékszem, hogy rádióadást gyártottunk, de arra nem, hogy igazságot szolgáltatunk. Mi az első emléked, amikor megfogalmazódott benned, hogy a jogi pályán szeretnél elindulni?

Dezső Lili: Pedig elég korán, az ovis éveimben megfogalmaztam, hogy én is „juhász” szeretnék lenni a téeszben, mint az apukám. A jogász szónak nem láttam értelmét, úgyhogy meg voltam róla győződve, hogy az én apukám juhász. Nyolcéves korom körül már volt egy képem arról, hogy mit csinál egy jogász. Azt láttam, hogy apukám elegánsan megy az irodába, más embereken segít, és ez egy nagyon fontos hivatás. Tizenkét éves korom körül már megértettem, hogy a jogász az egy gyűjtőfogalom, azon belül többek között vannak ügyvédek és bírók, és mivel akkoriban volt népszerű a Doktor Szöszi című film, ami elég nagyon hatással volt rám, onnantól az ügyvédi pályára készültem.

P. D./WMN: Ehhez képest 2021 szeptemberében kineveztek Magyarország egyik legfiatalabb bírójának. Mi változott a Doktor Szöszi óta?

D. L.: Az egyetem negyedik évéig semmi. Akkor egy számomra fontos ember, aki maga is jogász, egy más perspektívából világította meg a személyiségemet és az erősségeimet. Ő mondta, hogy szerinte bíróként sokkal jobban tudnám kamatoztatni a tudásomat, az elhivatottságomat és azokat a tulajdonságaimat, amik ezen a területen inkább előnyt jelentenek, mint hátrányt.

P. D./WMN: Mik ezek a tulajdonságok?

D. L.:

Nagyon komoly, szabálykövető, kötelességtudó, biztonságot kereső, azt is mondhatjuk, hogy kissé merev személyiség is vagyok. Már ha lehet ezt a szót nem pejoratívan használni.

Jól tudok egy hivatali rendszerben dolgozni, szeretek emberek között lenni, másokkal együttműködni. Az ügyvéd tulajdonképpen vállalkozó, aki többnyire egyedül dolgozik, és sokkal több a bizonytalanság a munkájában, mint egy bírónak, aki az igazságszolgáltatási szervezet része. Nekem ezek a keretek biztonságot adnak, és komfortosan érzem közöttük magam, míg másoknak nagyobb szabadságigényük van, és frusztrálja őket az ilyesfajta hivatali rendszer. Én ezt ismertem fel, illetve az engem ismerő szakmabeliek ezt a visszajelzést adták, ami segített abban, hogy elkezdjek gondolkodni ebben az irányban is. 

P. D./WMN: Apukád mit szólt ehhez? 

D. L.: Ő sem szerette volna, hogy ügyvéd legyek. Ő az egyik olyan ember, aki a legjobban ismer, és pontosan tudta, hogy a bírói pálya jobban illene hozzám, csak tőle ezt valamiért nem fogadtam el. Mindig elmondta, hogy jó ügyvéd lennék, de nem élvezném. Egyébként az én fejemben is egy olyan kép élt a jó ügyvédről, aki hozzám képest sokkal extrovertáltabb, lehengerlő, magabiztos, és jól elő tudja adni magát. Ügyvédként kicsit szerepelsz is. Én nem ilyen ember vagyok. Azóta már nagyon sok ügyvéddel találkoztam, és tudom, hogy nem feltétlenül ez a mércéje a sikernek, vannak teljesen más stratégiával és attitűddel dolgozó ügyvédek is, hozzám hasonló személyiségűek is, de pályakezdőként még nem láttam ezeket az árnyalatokat. Az egyetem alatt van hat hét szakmai gyakorlat, amiből én három hetet apukám ügyvédi irodájában töltöttem, három hetet pedig a bíróságon, úgyhogy ott teljesen egyértelműen eldőlt, melyik környezetben érzem jobban magam. Édesapám végül is megkönnyebbült a döntésemtől, pedig biztosan jól tudtunk volna együtt dolgozni. Az viszont nagyon jó, hogy továbbra is tudok vele jogi témákról beszélgetni. 

P. D./WMN: Azt mondtad, hogy biztonságot kereső ember vagy, mégis addig, hogy valaki felüljön a bírói pulpitusra, elég sok múlik a szerencsén is.

D. L.: Ez így van, de tisztában voltam a megmászandó lépcsőfokokkal. A bíróságra fogalmazóként kerülsz be, a szakvizsga után már titkárként dolgozhatsz, ha épp írnak ki titkári helyet az adott bíróságon, tehát ehhez már kell egy kis szerencse, jó időzítés. Van, hogy éveket kell várni, ahogy a bírói állásra is. A bírói álláshelyre pályázni kell, a pályázaton elérhető pontszám objektív és szubjektív pontokból tevődik össze, utóbbiakról egy kilencfős bírói tanács dönt szavazással. Az objektív pontok értelemszerűen többet nyomnak a latban, minimálisra csökkentve annak a lehetőségét, hogy személyes érdekek érvényesüljenek, a szubjektív pontok viszont adnak lehetőséget arra, hogy olyan illetőt válasszanak ki, akinek a személyisége alkalmas erre a pályára. Ez egy állásinterjú-szerű beszélgetés, csak kilenc ember ül az asztal másik oldalán.

P. D./WMN: Ebben nem jelentett hátrányt, hogy még alig vagy harmincéves, és még egy évtizede sem vagy a szakmában?

D. L.: A pályázók közül az én objektív pontjam lettek a legmagasabbak.

Nagyon céltudatosan készültem erre a pályára, úgyhogy 2014 óta, amióta megszereztem a diplomámat, igyekeztem a lehető legtöbb területen gazdagítani a szakmai ismereteimet. Nagyon nehéz volt a munka mellett felkészülni például a szakjogászvizsgákra, de amikor kineveztek, akkor azt éreztem, hogy megérte a rengeteg befektetett idő és munka.

Tudom, hogy vannak nálam nagyobb tapasztalattal felvértezett kollégák, de sosem kaptam emiatt semmilyen negatív megjegyzést, engem pedig inkább ösztönöz és motivál, hogy bebizonyítsam, a korom nem számít, alkalmas vagyok erre a kinevezésre.

P. D./WMN: Érzékeled annak a hatását, hogy több a női ügyvéd és bíró, mint a férfi? 

D. L.: Én nem láttam erre vonatkozó statisztikát, de Baranya megyében valóban több a női polgári bíró, és ha visszagondolok az egyetemi évekre, már ott is látszott az a tendencia, hogy minden évben több lány került be, mint fiú. Ebből következik, hogy ahogy ők elkezdik a pályát, valóban eltolódhatnak az arányok. Én a saját területemen azért nem érzem ezt problémának, mert a bíró elvileg nemtelen. Nem is nagyon szoktak bírónőnek szólítani, hanem a tárgyalóteremben a „Tisztelt Bíróság” kifejezés hangzik el.

Én nem dr. Dezső Lili vagyok ott, nem egy nő, aki bíró, hanem én a bíróságot mint intézményt testesítem meg.

Nyilván nincs még évtizedes tapasztalatom, de a kinevezésem óta nem találkoztam engem érintő káros sztereotípiával a tárgyalóteremben. Azt hiszem, ez talán azon is múlik, hogy én milyen légkört teremtek, és a kiállásommal egyértelműen tudom azt sugallani, hogy ennek itt nincs helye.

P. D./WMN: Ez mit jelent a gyakorlatban?

D. L.: Azt hiszem, ez valamifajta kisugárzás lehet. Én szeretek nőiesen megjelenni, magánemberként imádom a csinos, színes ruhákat, magas sarkú cipőket, hangsúlyos ékszereket. A bíróságon talárban vagyok, de attól még ugyanúgy viselek sminket, ékszert, és ezekkel együtt is van egy olyan kiállásom, amivel kivívom a tiszteletet. Azt hiszem, ezt ott kezdődik, hogy én is mindenkinek megadom ezt a tiszteletet. Nekem az első perctől kezdve az volt a hozzáállásom, hogy egy tárgyalás során a jogi képviselőknek is ugyanolyan fontos szerepük van, mint a bírónak, és mindenkinek az az érdeke, hogy az adott jogvita mielőbb megoldódjon. Próbálok végig nyugodtan, kimérten és objektíven, de nagyon határozottan fogalmazni. Igyekszem teljesen egyértelműen kijelölni, hogy mik a tárgyalóteremben a határok. Ezek és a precíz felkészülés segítenek abban, hogy ne a fülbevalóm vagy a hajszínem alapján ítéljenek meg. 

P. D./WMN: Határozottan odacsapsz a húsklopfolóval? Viccet félretéve, amennyit egy laikus lát a bíróból, az a tárgyalóteremben zajlik. Valójában mekkora része ez a bírói munkának?

D. L.: Kalapácsunk nincs, de fekete talár van. Egy héten egy bírónak két tárgyalási napja van, a fennmaradó három napon, meg sokszor a hétvégén is, felkészül erre a két tárgyalási napra, a beérkező iratokkal kapcsolatban, a folyamatban lévő ügyekben intézkedik – ezt nevezik kurrenciának –, és megírja az ítéleteit a befejezett ügyekben. Az, hogy egy napon hány tárgyalás fér bele, nagyon sok mindentől függ. Én még tanulom, hogy miként tudom optimálisan beosztani az időmet. Ez egy olyan aspektusa a munkámnak, amit csak tapasztalattal lehet megszerezni, egyetlen könyvben sincs leírva.

P. D./WMN: A bírónak van egy hatalma, ő mondja ki az ítéletet bűn és igazság felett. Ezt a felelősséget hogy lehet kezelni?

D. L.: Ehhez egy nagyon önreflexív énkép kell, egészséges önkritikával, és el kell tudni fogadni azt a tényt, hogy nem vagyok tévedhetetlen, van, hogy én is hibázom.

Emellett hatalmas alázat van bennem a munkám iránt. Amíg úgy tudok hozzáállni, hogy ez a részemről egy szolgálat, a társadalom működését segítve, addig remélem, meg tudom óvni magam attól, hogy elbizakodottá váljak és megszédítsen a hatalom.

Van több olyan kollégám, akiknek a tudása, bölcsessége, hozzáállása követendő példa számomra. Hatalmas koncentrációt igényel ez a munka, úgyhogy nagyon tudatosnak kell lennie annak, aki ezt a pályát választja, hogy az ember megelőzze a kiégést.

P. D./WMN: Te nem büntetőügyekben hozol ítéletet, hanem polgári bíró vagy, így nem gyilkosok sorsáról döntesz, de azért egy válóper is el tud fajulni, családok jövője múlik az ítéleten. Mennyire nyom ennek a súlya, mennyit rágódsz egy-egy ügyön, és mennyire gyorsan tudod „letenni” az eseteket ítélethirdetés után?

D. L.: Azokon az ügyeken gondolkodom legtöbbet, amelyekben gyerekek is érintve vannak, mert olyan döntést szeretnék hozni, ami a leginkább szolgálja a hosszú távú érdekeiket. Ítélethirdetés után azonban már igyekszem elengedni az adott ügyet, hiszen a továbbiakra, úgymond, már nincs ráhatásom, de ez nem mindig sikerül.

  

P. D./WMN: Hogy reagálsz arra, amikor a civil életedben szembesülsz azzal, hogy „ezt nem nézték ki belőled”, mert egészen más kép él az emberek fejében egy bíróról. Amikor a Doktor Szöszi-effektussal találkozol, azazhogy a külsőd alapján kvázi butának néznek…

D. L.: Pár hete egy nagyobb társaságban történt meg, hogy az asztalnál ült egy férfi, aki nem ismert, és amikor szóba került a munkám, akkor hangosan felnevetett, és vagy két percig nem hagyta abba. Van ilyenkor egy olyan tekintetem, amivel elég egyértelműen tudom jelezni, hogy egyáltalán nincs rendben a reakciója, úgyhogy sűrű elnézéskérés közepette abbahagyta, majd úgy szabadkozott, hogy ő tulajdonképpen ezt bóknak szánta, merthogy milyen csinos és fiatal vagyok, biztos nem lehet ilyen komoly hivatásom. Próbálom sikerélményként megélni, ha le tudok dönteni egy sztereotípiát, és talán eggyel kevesebb ember fog szőke nős vicceket mesélni, miután megismert engem. Az biztos, hogy mások előítéletei miatt nem fogok változtatni a megjelenésemen.

Pásztory Dóri

Képek: Dr. Dezső Lili