Ha segítesz az elesett állatokon, boldogabb leszel

–

Kiskorom óta rajongok az állatokért

Legyen szó hörcsögről, kecskéről, cinegéről, nyestről, lóról, macskáról vagy kutyáról. Kilencvenhárom éves nagymamám évente legalább egyszer elmeséli ezt a sztorit: négyéves lehettem, a környékünkön még javában épült a legtöbb ház, sok teleknek még kerítése sem volt. Elindultunk sétálni.

Egyszer csak elénk penderült több nagyobb testű kutya. Nagyi rettegett, ő minden kutyától fél, de én abszolút bíztam a négylábúakban, sőt, vidáman szaladtam feléjük, ők is örültek nekem, és körberohangásztak, meg a fejem felett ugráltak ide-oda.

Legalábbis nagyi így meséli, és ilyenkor rettegéssel vegyes, őszinte ámulat ül ki az arcára. Szóval a családi legendák szerint „kutyákkal suttogó” voltam… és maradtam.

Valahogy mindig átéreztem a szenvedéseiket, félelmeiket

Legyen szó sebesült macskákról, éhező kóbor kutyákról vagy elhanyagolt lovakról. Persze mind tudjuk, hogy nem is olyan régóta gondolkodunk úgy az álatokról, mint érző lényekről, sőt, világszerte sokan még mindig csak tárgyként tekintenek rájuk. (H. Fekete Bernadett írt erről korábban nálunk, olvassátok el ITT). 

 

Arról is sok szó esett már a WMN-en, hogy aki szeretne segíteni egy menhelynek, miképpen teheti meg; de a tárgy- és pénzadományon túl felfutóban van egy izgalmas, újnak nem mondható „műfaj” is, kifejezetten a kisebb pénztárcájúak és jóindulatúak műfaja. Hadd mutassam be ezt a vonalat a saját példámon keresztül.

Korán kezdtem…

Amikor felfedeztem ezt a világot, a menhelyek és segítőik izgalmas univerzumát, épp komoly kamaszkori depresszióban szenvedtem, és azt éreztem, nincs semmi értelme az életemnek. Aztán kijutottam egy menhelyre, a kezembe nyomtak egy pórázt, a végén egy tigriscsíkos, időnként keménykedős kankutyával… és ahogy a friss levegőn együtt mozogtam ezzel az egyébként tündéri állattal, valami átkattant bennem, elkezdtem hasznosnak érezni magam, ezáltal az életem is értelmet nyert.

Azóta is bátran ajánlom mindenkinek, aki maga alatt van, hogy menjen, és segítsen a nála is nehezebb helyzetben lévőknek, legyen szó állatmenhelyről, hajléktalanszállóról vagy közös főzésről a nehezebb sorsúakkal.

Tavalyelőtt magam is egy menhelyi-mezei keverék kutyus gazdája lettem. Boldogok vagyunk együtt. És ez a lényeg.

Tinédzser voltam, a diákmelós pénzem szinte semmire nem volt elég

Viszont veszélyesen közel éltem a Noé Állatotthonhoz, és tudtam, láttam, mennyi állatot kell nap mint nap etetniük. Segíteni szerettem volna nekik, de nem volt egy felesleges fityingem se. Ám a gyerekkori vágyam, hogy grafikus legyek, megmaradt. Festékem meg vásznam akadt elfekvőben, festettem hát egy képet mindenféle állattal, vad színekkel, és megkerestem a Noésokat, hogy ha van kedvük, árverezzék el a képet, legyen övék az akcióból befutó pénz. Legnagyobb meglepetésemre pozitív volt a reakció, akadtak licitek is, és sikerrel zárult az online aukció.

Pár éve a Bárka Cicamentő Alapítvánnyal csináltuk meg ugyanezt, és nemrég ismét azt éreztem, szeretnék segíteni egy csapatnak.

Itt jön képbe az írásom fő inspirálója, a Kutyakötelesség Állatmentő Alapítvány.

Nincsenek könnyű helyzetben, mégis, amikor nemrég a közvetlen közelemben ütöttek el egy kutyát, tőlük kaptam rengeteg információt és lelki támogatást is, mert eléggé traumatizált az eset, és irtózatosan tehetetlennek éreztem magam.

Akkor ők segítettek nekem – most én szeretnék segíteni nekik, ezért tíz képet készítettem el, amikre február 22-től lehet majd licitálni a közösségi oldalukon.

A jótékonykodás egyik legfontosabb eleme pont ez: hogy annyit segítsen mindenki, amennyit tud

Amikor még nem fizettem lakáshitelt, magam is volt, hogy licitáltam különböző állatmentő szervezetek jótékonysági eseményein. Viszont közben mindig szégyelltem magam, és a szégyenérzethez valami kellemetlen bizsergés is társult. Ezeknek a csapatoknak nagyon fontos a munkája, sokat köszönhet nekik a társadalom.

Ők segítenek az elütött állatoknak rendbe jönni és otthonra találni, sokszor a rendőrséggel együttműködve tesznek az illegális állatszaporítás ellen, hazajuttatják az óvatlan pillanatban meglógott házikedvenceket. Késő éjjel is mennek chipet olvasni, vad macskakolóniákat ivartalaníttatnak, hogy ne szülessen még több macska, és ne tűnjön el ezáltal még több énekesmadár… és még sorolhatnám.

Ezek a jótékonysági események persze csak átmenetileg segítenek. Lássuk be, egyik sem hosszú távra szól, még ha be is jön egy licitből pár tízezer forint, az hipp-hopp, elmegy tápra, gyógyszerre, számlákra… Ettől függetlenül elengedhetetlen a legkisebb segítség is. 

 

Ha egy meleg, tiszta pokrócot tudsz adni ősz végén, vagy öt kiló száraztápot, esetleg két órát az életedből, amíg megsétáltatsz egy menhelyi kutyát, vagy egy kisebb összeget, az szuper! Nem kell jómódúnak lenni ahhoz, hogy segíthess. Némi kreativitás nem árthat, de ennyi.

„Te hülye vagy, én ingyen biztos nem dolgoznék”

Ezt mondta anno az egyik testvérem, amikor meséltem neki, mit csinálok a menhelyeken. Nem álltam le vitatkozni vele. Ahogy az örökbefogadást sem érdemes erőltetni (LÁSD Csepelyi Adrienn korábbi írását), úgy az önkéntességet, jótékonyságot sem; aki ennyire nem érti, arra nem érdemes energiákat meg időt elvesztegetni. Hadd vásárolgasson magának, hajtsa a céges bónuszt vagy vegyen egyre nagyobb kocsit – bár ezek úgyis csak ideig-óráig dobhatják fel az embert. Majd rájön ő is, mi a lényege ennek a munkának.

Viszont előre szólok: az, hogy másokon segíthetünk, komoly addiktív erővel bír! Ha egyszer belevágsz, olyan sikerélménnyel gazdagodhatsz, hogy újra meg újra át szeretnéd majd élni ezt az érzést!

Jelinek Nóra