–

Egy bérház tetején csücsülök, és az Oktogonon szaladgáló fényeket nézem. A fehérek jönnek, a pirosak mennek. Hajnalodik, és belőlem már elpárolgott minden, amit az este megittam. Te mellettem ülsz felhúzott térdekkel, és engem bámulsz. Tudom, mert csiklandoz a tekinteted – mintha egy légy mászkálna az arcomon.

De mondd el, mit lehet rajtam ennyire nézni!?

Talán a kócos szemöldökömet legeli a szemed? Vagy a nagyapám haját a fejem tetején, ami olyan erős és egyenes, amilyen én sosem leszek? Nem, a nagybátyám krumpliorrán csámcsogsz. Biztos, mert olyan viccesen gubbaszt az arcom közepén, mintha csak gyurmából tapasztotta volna oda egy rossz gyerek.

Bárcsak tudnám, mit látsz, amikor belenézel az apámtól kapott kék szemembe! A lelkemet ne ott keresd, azt lejjebb tartom a táskákban. Tudod, nekem is megvan a csomagom.

Meg a puttonyom is. A púp a hátamon. Most épp azt cirógatod, és nem is tudod, hogy – akár a hajam – az is a nagyapámé. Nem is olyan régen és nem is olyan messze innen, még egyenes háttal fogta a puskát a Corvin közben. Aztán leverték, letörték, leköpték és lecsukták. Ő meg belegörbült, és azóta is azt nyögi. Én meg nyögöm vele, mert hát az a hát, ez a hát.

Az ujjaid végigsimítják a meszes csigolyák ívét. „Úgy állsz, mint egy kérdőjel” – jut eszembe a régi mondat, ami betöltötte a gyerekkoromat. Szégyenkezem miatta, mióta csak az eszemet tudom. Már nem érdekelne, hagynám a francba, de most meg ő nem hagy engem. Fáj. Minden percben, minden porcban. A doki azt mondta, ez rendben lenne, ha harminc évvel idősebb lennék, de nem vagyok. Csak a testem hiszi azt. Kivéve a fejem lágya, mert az meg nem akar benőni.

A pulóverem még így negyven felé is kapucnis, a cipőm deszkás, a farmerom pedig ki van kopva. Akárcsak a porcok alatta. Anyám térde kattog bennem.

Ő is túl sokat ment, akárcsak én. Azok a lábak hajnalban keltek mindennap, és sosem a bal bújt előbb a papucsba. Azok a lábak kirohantak utánam az úttestre, felmásztak a húgomért a fára, és seggbe rúgták a bátyámat, amikor arra volt szükség. Azok a lábak belegyökereztek a konyha padlójába a hosszú évek alatt. Azokban törött és szakadt minden csont és szalag, de mindig talpra álltak. Egészen mostanáig. Mert azok a lábak már alig járnak, és anyámnak lassan le kell ülnie, és fel kell tennie őket úgy, ahogy az álmait tette fel a szekrény tetejére, amikor megszülettünk.

Belecsókolsz a nyakamba. A szívem hevesen ugrálni kezd a zsinórjain. A szívem, az közös ajándék volt. Abba mindenki beleadott.

Csordultig töltötték a kamráit, hogy amikor jössz, minél többet adhassak belőle. A leghátsó kamrában, egy kis sámlin, zsinóros villanykörte alatt a nagymamám ül, fonott kosarakkal körülvéve. Az érzéseimet válogatja ott, hogy mind a helyén legyen: az egyik kosárba megy a szeretetem, a másikba a dühöm, a harmadikba az örömeim, és így tovább. Ha megvan, felteszi őket a megfelelő polcra, hogy kéznél legyenek, amikor szükségem van rájuk. Ő tanította meg, melyik mire való, és hogyan tudok helyesen főzni belőlük. Néha munka közben aprókat tüsszent, és elpirul, olyankor könnyezek.

Feljön a nap, az Oktogon fényei kialszanak. Rád nézek. Te álmosan pislogsz a hajnalba hasadt égre. Elmerengek a szemeden, a hajadon, a piszke orrodon, megsimogatom a hátad, adok egy puszit a térdedre és most arra gondolok, hogy pont így akarlak ismerni téged: ahogy a komponista, minden hangjegy történetét ismeri a kottájában. Hogy úgy akarlak látni, ahogy a röntgen látja a csontot: minden heget és forradást. Nem csak érezni, tudni is akarlak, mert a leghátsó kamrában, lassan és észrevétlenül megtelt az egyik kosár.

Jakab Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Maria Dorota