Nekem egy tárgy önmagában nem jelent semmit.

Mindegy, milyen szép, milyen értékes, ki készítette. Az csak egy tárgy. Ami megtölti tartalommal, az a története. Ha van. Épp ezért szeretem használt, „preloved” („előszeretett”) dolgokkal körülvenni magam.

Persze vannak olyan találkozások is, amelyek előtörténet nélkül esnek meg, és később válnak fontossá. Ilyenből nekem nincs sok, így a jelentőségük csak még nagyobb. 

Édes hármas

Nos, ez egy picit csalás és talán picit komolytalan is lesz.

Nyolc éve, nagyjából négy-öt hónapos terhesen nem tudtam aludni, mert iszonyúan fájt a derekam. Akkoriban csupa gyerekvárással, anyasággal kapcsolatos filmet néztem, és az egyikben megláttam egy terhespárnát. Azonnal szirénázni kezdett a fejemben a bizonyosság: nekem KELL egy ilyen! Itthon akkor még nem lehetett kapni mást, csak zizegő golyókkal töltött szoptatós párnát, szóval összefogott a család, és a tengerentúlról rendeltünk egy pont olyat, mint a filmben.

Akkoriban még a tudatosság messze elkerült, azt sem tudtam, mi fán terem az ökológiai lábnyom, a minimalizmus pedig csak a ruhatáramra volt érvényes. Emlékszem, mennyit veszekedtem a postával, amiért nem hozták ki idejében a párnát, aztán kiderült, hogy csak a huzatot rendeltük meg (azért volt lényegesen olcsóbb), amitől teljesen összeomlottam, hiszen így még heteket kellett várnom, mire használható lett – és az sok-sok álmatlan éjszakát jelentett! Nem voltunk akkor még nagy spílerek az online rendelésben, na.

Végül eljött a nagy nap, megérkezett a párna, és én hónapok óta először átaludtam az éjszakát. A férjem kevésbé volt lelkes, hiszen egyembernyi helyet foglalt el az ágyunkban, már-már féltékeny lett rá. Nem mondom, hogy teljesen indokolatlanul, mert

a derékfájásom elmulasztója egy szempillantás alatt kiütötte a nyeregből azt, aki részben felelős volt a fájdalmaimért.

Mindenhova vittem magammal, vidéki látogatásokra, ottalvós „bulira”, mindenhova. A kórházba is jött velem a szüléskor, és a párnával támasztottam a karjaimat az első szoptatáskor.

Ahogy teltek az évek, tudtam, hogy előbb-utóbb eljön az idő, amikor búcsúznunk kell. Konkrétan rongyosra használtam. Most a szüleim házában, a szobámban tölti nyugdíjas éveit, palacsintára lapulva, foltosan, meggyötörten. Persze a terhességek, szoptatások, a hordozás csupa olyan tevékenység, ami nem javított a visszatérő hátfájásaimon, ám újonnan már tényleg csak a legeslegszükségesebb esetben veszek valamit. Szerencsére apukám, aki szintén nagy derékfájós, kapott egy ilyen terhespárnát, immár itthon vásárolva. Állítása szerint nem segített rajta, szóval átadta nekem. Így, némi lelkifurdalással ugyan, de újra van kedvencem, amihez elégedetten bújok oda minden éjjel. Olyankor pár másodpercig a régi párnámra gondolok, aztán boldogan konstatálom, hogy mennyire kényelmes ez az banán alakú, újabb párna is. Az évek alatt még azt is sikerült kikísérleteznem, hogy úgy applikáljam magam köré, hogy a férjem számára is maradjon hely.

Egyik oldalról a párna ölel, másikról meg ő. Édes egy hármas.

Ami mindig is melegített

Mint említettem, igyekszem a ruhatáramat minimálisra fogni. Legyen kevés cuccom, de azokat szeressem, álljon mind jól, tudjam őket kombinálni egymással – ezek az alapelveim.

De még az alapruhatárnak is vannak olyan alapdarabjai, amelyeknek kitüntetett helyük van a szekrényben. Ilyen a horgolt lila pulcsim. Eredetileg anyáé volt, akkor horgolta neki a barátnője, amikor velem volt terhes. Most pedig már nálam van, én hordom. Jó nagy, igazából kétszer is elférnék benne, imádom. A színét, a formáját, a tényt, hogy

már akkor is körbemelegített, amikor még meg sem születtem. Soha nem tudom úgy felvenni, hogy ez ne jutna eszembe.

Otthont teremtő kanapé(k)

A kanapé számunkra visszatérő probléma.

Első lakásunkban, a bizonyos „hobbitlakban”, egy egyszerű kihajtható modellt vettünk az IKEA-ban. Arra tökéletes volt, hogy Így jártam anyátokkal-t nézzek, míg a baba rajtam aludt. Aztán Berlinbe költöztünk. Elég nagy lakásban laktunk, de bútorunk nem nagyon volt. Lecsaptunk egy használt kanapéra, ami kalandos úton el is jutott hozzánk.

Jókora lépést tettünk azért, hogy otthon érezhessük végre magunkat. Nem sikerült. Nem a kanapén múlt. 

Aztán Debrecenbe költöztünk, az ottani albérletünkben pedig egy fehér, műbőr, gigantikus sarokkanapé foglalta el a nappali harmadát. Hát, a (mű)bőr kanapé mint műfaj véleményem szerint egy tévedés, hiszen nincs benne semmi puha, semmi kuckós, helyette inkább hideg és tapadós. Viszont, mivel a második gyerekünk pont akkoriban volt baba, nem volt ez olyan rossz megoldás, mert egy mozdulattal letörölhettük róla a dzsuvát, ami egy kicsi gyerekkel jár.

Ezután Budapestre költöztünk, és a költséghatékonyság, no meg a fene nagy hippi attitűd szellemében egy félbehajtható dupla matracot fogtunk be kanapé gyanánt, ráhúztunk egy takaróhuzatot, és rendkívül elégedettek voltunk. Vagyis én elégedett voltam. A férjem viszont kiborult tőle, rettenetesen kényelmetlennek tartotta, és volt is igazsága, hiszen oké, hogy én földszintes típus vagyok és imádok törökülésben ücsörögni, de sem ő, sem a szüleim nem tudtak kényelmesen lehuppanni sehova. Szóval, a következő költözés után fel se merült, hogy ezt a roppant kreatív megoldást válasszuk újra.

Mostani lakhelyünkön, ahol ezt a cikket is írom, megszületett bennük az igény, hogy végre olyan kanapénk legyen, amelyen el tudunk terülni. Ahol be lehet kuckózni, teát inni, mozizni. Szóval, kitettem a Facebookra a kérdést, hogy nem lapul-e valakinél egy fölösleges kanapé, és képzeljétek, pár perc múlva jelentkezett Marossy Kriszta – akivel akkoriban ezerrel a SzuperWMN-t szerveztük –, hogy nekik épp van egy szuper, hatalmas, tök menő kanapéjuk, ami új gazdára vár. Az öcsém karácsonyi ajándék gyanánt egy nap alatt leszervezett egy szállítóbrigádot, és mire feleszméltem, már itt is volt az új családtag!

Azonnal otthonhangulatot teremtett a nappalinkban. Ahogy bizonyára az előző lakhelyén is.

És ettől csak még melegebb szívvel kucorodom puha párnái közé.

Talpam alatt a gyerekkorom

Nem lehet panaszunk a mostani otthonunkra, igazán szuper. De a parketta olyan istentelenül nyikorog, recseg, hogy nem túlzok és nem viccelek, a lopakodó cica közeledését is meghalljuk. És hát, nekünk van egy lómániás kislányunk, aki Sztanyiszlavszkijt megszégyenítő átéléssel szokott lovasat játszani. Biztosak voltunk benne, hogy előbb-utóbb bekopognak hozzánk.

Aztán jött 2022. január elseje. És bizony bekopogott egy fiatal lány, szabadkozva, kedvesen, hogy alattunk lakik, és imádja a gyerekeket, de most olyan nagy a zaj, mintha ütvefúróval buliznánk fölöttük. Mondtam neki, hogy megértem, és elnézést, igyekszünk, de a parketta nem segít, és hát gyerekek, sok karanténozás, kilométerhiány, nem könnyű, mindenesetre igyekezni fogunk, csak nem tudok ígérni semmit. Aztán leesett, hogy január elsején miért fájt a zaj a lánynak több fokozattal jobban, mint máskor. Nyilván beton másnapos volt, ez mindent megmagyaráz! De azért persze eldöntöttük, hogy megtesszük, amit lehet, csakhogy a kétpercenként elhangzó „ne dübögj!” nem bizonyult hatásosnak, hiába, a parketta nem a mi pártunkon állt.

Szóval, ismét kiírtam a Facebookra, hogy ha valakinek lenne fölösleges szőnyege, mi boldogan fogadnánk, megvennénk, mielőtt bajt hoz ránk a zajos padló és a házi lovunk. Erre pár perc múlva hív a nagybátyám, hogy a miénk lehet imádott nagymamánk futószőnyege, ami anno kifutóként funkcionált a vasárnapi ebéd utáni unoka-divatbemutatón. A szőnyeg, aminek a formáin olyan jól lehetett ickázni, ugrálni. A kisszobát kötötte össze az étkezővel. Rajta lett felállítva vasárnaponként a gyerekasztal. Ez a szőnyeg azóta nálunk van. Kezdeti helyéről, az előszobából elköltöztettem, mert a „ne lépjetek rá cipőben!” balhékra nem volt szükségünk, szóval most a hálószobánkban van. Akárhányszor rálépek, feltör bennem a múlt.

Eleven emlékeim lábnyomain lépkedek, és most már a gyerekeim is.

Azonnal ugrálni kezdtek rajta, odavannak érte. Én meg még mindig nem hiszem el, hogy itt van, nálunk. 

Amit (de inkább akit) legfeljebb csak kölcsönadok a gyerekeimnek

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy négyéves kislány. Aki én voltam. Akkoriban az Egyesült Államokban éltünk, és valami nagy boltban voltunk bevásárolni. Egyszer csak megláttam egy plüsskutyát, olyat, amilyet még sohase láttam azelőtt. Eszméletlen puha volt, és jobban hasonlított egy igazi spánielre, mint egy játékra. Nyakában aranybiléta, amin annyi állt: GUND. Eszem ágában nem volt elengedni, ő az enyém, csak ezt még senki más nem tudta rajtam kívül. Apának elég hamar leesett, hogy mi bizony vagy Gunddal távozunk (merthogy nyilván ez a neve, mi másért lenne rajta az a biléta?!), vagy sehogy. Mentségemre szóljon, hogy onnantól kezdve Gund és én elválaszthatatlanok lettünk.

Igaz, apa dollárnak hívta évekig, azt mondta, erősen hazavágtam a büdzsét ezzel a húzásommal. De szerintem így utólag megérte, mert Gund soha nem csak egy plüss volt a sok közül. Személyisége volt, sőt van, ugyanis még mindig megvan. Elkísért minden nyaralásra, jött velem a felnőttkorba, költözött Berlinbe, Debrecenbe, mindenhova.

Néha a nehéz napokon megosztom őt a gyerekekkel, ha megkérdezik, nekik adom-e. Persze. Kölcsön.

Mára ez a plüss már nem egy bolti játék, hanem egy harmincéves családtag, egy fogalom, amit mindenki ismer.

Ez az én öt tárgyam – és az ő történetük.

Egy kicsit elmélázva rajtuk arra jutottam, hogy hiába mondjuk gyakran, hogy jobb nem kötődni élettelen tárgyakhoz, azért csak felmerül a kérdés: valóban minden tárgy élettelen? Mert ha az életünk fontos részei, akkor máris mintha életre kelnének. Mint a Harry Potterben a horcruxok; az örök élet lehetőségét rejtik, ott pulzálnak bennük az emlékeink. 

Szabó Anna Eszter