Benkő Fruzsi: Az én esetemben nem lett „természetes” sem a terhesség, sem a szülés, sem a szoptatás

–

Körülbelül húsz évvel ezelőtt, a Merlin Színházban részt vettem egy eseményen, ahol Geréb Ági mesélt az otthonszülésről

Még néhány évvel a meghurcolása előtt jártunk. Ahogy ott ült, áradt belőle a béke, a pozitív, földön túli energia. Azóta tudtam, hogyha valaha is, akkor otthon szeretnék szülni. Rengeteg szüléstörténetet olvastam és hallottam az évek alatt, végigasszisztáltam a húgaim szüléseit, és sziklaszilárd maradt az elképzelésem, sőt. Megszámlálhatatlan alkalommal erősödött meg bennem az elhatározásom, amikor szülészeti erőszakról hallottam, olyan egészséges terhességekről, amelyeknek egy kényszerített, sürgetett, traumatikus szülés lett a vége. Ezzel szemben ott volt a békés, tökéletes otthonszülés fantáziája, amiből egyet a húgomnak köszönhetően végig is élhettem. 

2021 áprilisában lett bizonyos, hogy kisbabát várok, harmincnyolc éves voltam, és nagyon örültem neki. Amióta az eszemet tudom, szerettem volna gyereket, de sem a magánéletem, sem a szakmai életem nem úgy alakult, hogy ez hamarabb megtörténhetett volna.

Amikor megkaptam a terhességi kiskönyvemet, úgy éreztem magam, mintha egy különleges díjat vehettem volna át. 

Azt hittem, hogy a terhesség, a szülés és a szoptatás természetes folyamat

Azt hittem, a testem arra van teremtve, hogy ezekre képes legyen. Nemcsak azt hittem, hanem minden szülésfelkészítő alkalmon ezt mondták, minden erről szóló cikkben és könyvben is ezt olvastam. Mindeközben végig féltem. Féltem, hogy valami baj lesz. Hogy meghal a baba, ahogy az már előfordult a családban, illetve a baráti körben is. Minden vizsgálatra szorongva mentem, és mennyei megkönnyebbülés kerített hatalmába, amikor megláttam a dobogó szívet a képernyőn. Aztán később, minden egyes nap akkor nyugodtam meg, amikor először megéreztem, hogy a baba megmozdult. A harmadik trimeszterbe lépve azt írtam a húgaimnak: hihetetlen, hogy a harmadik trimeszterben vagyunk. Mire az egyikük így felelt: „Nem hihetetlen, természetes.” Később kiderült, nem, nem természetes.

Az én esetemben nem lett „természetes” sem a terhesség, sem a szülés, sem a szoptatás.

Minden egyes nap kihívás volt számomra, mert meg kellett oldanom, hogy úgy táplálkozzak, hogy ne menjen fel a cukrom

Naponta hatszor szúrtam meg az ujjam, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e. A vége felé egészen belejöttem, akkor azonban kiderült, hogy nem nő a baba. Egészen addig úgy volt, hogy otthon fogok szülni. Ennek a lehetősége egy csapásra szertefoszlott és aggódásba fordult, hogy akárhogy is, de élve, egészségesen kerüljön ki belőlem ez a gyerek.  

 

Eltelt a terhességem utolsó két hete, a 33. és a 34.

Kontroll ultrahangra mentem, amikor kiderült, a gyerek egy grammot sem hízott az utolsó alkalom óta, a keringés is rosszabb lett, azonnal kórházba kellett mennem. Ott már rendkívül magas volt a vérnyomásom, a vizeletemben rengeteg fehérje lett, és nem sokkal később a májam is begörcsölt. Ekkor kerültem le a szülőszobára. Gyógyszereket kaptam, majd amikor pár óra múlva lelassult a baba szívverése, azonnal a műtőbe toltak, ahol kiszedték belőlem a gyönyörű, pöttöm kislányomat.

Egy hónap kórház következett. Az 1350 grammos kisbabám inkubátorba került, napokig nem ölelhettem meg, sőt, hozzá sem érhettem.

Két hét múlva átkértem magunkat egy olyan kórházba, ahol a nap 24 órájában mellette lehettem

És ahol, ahogy később kiderült, 1500 gramm fölött már kiságyba, 1800 gramm fölött pedig hazakerülhetnek a gyerekek. Mindeközben próbáltam tejet csiholni a mellemből. Mindig azt képzeltem, hogy igény szerint fogok szoptatni, ahogy a húgaim, ahogy az ismerőseim, ahogy az anyukák, akikkel szociális munkásként dolgozom. A tejem mennyisége azonban rendre elmaradt a gyerekem igényeihez képest. Nincs olyan praktika, amit ne próbáltam volna már ki, nincs olyan tea, maláta sör, gyógyszer, bogyó, amit ne szedtem volna be. Van melegítőpárnám, fejőgépem, fejési naplóm. Tejem meg nincs. Na, jó, egy kevés azért van. És van egy gyerekem, aki nem tud szopizni, legalábbis nem annyira, hogy az én mellemből ki tudja szívni azt a kevés és nehezen elinduló tejet, ami benne van.

És itt vagyok én, akinek rá kellett jönnie, nem az határozza meg az anyaságát, hogy milyen volt a szülés, hogy volt-e arany óra, vagy van-e anyatej. 

Itt tartunk, tele vagyok veszteséggel és kudarcélménnyel

Ezeknek egy része elkerülhető lett volna, ha nincsenek a nagy kánonok a természetes szülésről, az igény szerinti szoptatásról, ugyanakkor könnyen elérhető információk keringenének a sürgősségi császármetszésről, a HELLP-szindrómáról, a szoptatási nehézségekről. 

Úgy jártam ugyanis, ahogy évekkel ezelőtt a vetélésemkor. Amikor megtörtént és elkezdtem róla beszélni, kiderült, hogy szinte nincs olyan ismerősöm, akinek ne lett volna legalább egy vetélése. Ehhez hasonlóan most már tudom, hogy a nők nagy részének van problémája a szoptatással, és rengetegen hozzák sürgősségi császármetszéssel világra a gyereküket, ahogy a koraszülöttosztályokra is minden órában bekerül egy mini baba, többek között abból a minden századik terhességből, amely HELLP-szindróma miatt ér véget. 

  

Természetes, hogy az ember, amikor terhes, akkor nem akar hallani a negatív történetekről, nem akar arra gondolni, hogy balul sülhetnek el a dolgok. Az is igaz, hogy a rengeteg szülési erőszak, felesleges orvosi beavatkozás miatt, ami történik, muszáj a nőket megerősíteni abban, hogy képesek megszülni a kisbabájukat.

De mindenképpen fel kellene készíteni őket/minket a nehézségekre is. Mindenkinek tudnia kellene, hogy milyen egy császármetszés, hogy mi történik utána.

Mindenkinek tudnia kellene, hogy mire figyeljen a szoptatással kapcsolatban az első napokban. Mindenkinek számolnia kellene azzal a lehetőséggel, hogy koraszülött lesz a kisbabája. Ha ezekről úgy lenne szó, mint normális, mindennapi lehetőségekről, akkor kevésbé traumatizálódnának azok a nők, akiknek a nehezebb út jut, akik így alkalmatlannak érzik magukat, és akik nem mellesleg nagyon sokan vannak. 

A mi történetünk szerencsésen végződött, mert minden szoptatási nehézség ellenére a gyerekem szépen fejlődik. Ugyanakkor nagyon dühít, hogy mindezekről a nehézségekről nincs elég szó, és így a hozzám hasonló nők romokban hevernek, miközben próbálnak életben tartani egy újszülöttet. Ezért adok hangot a velünk történteknek. Szeretném, ha kevesebb olyan nő lenne, akit sokként ér mindaz, amin én keresztül mentem.

Benkő Fruzsi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Jill Lehmann Photography