Ne vigye többre a gyerek, mint én! – Egy kisfiú és egy kislány édesapjának büfijei és bukásai
A cím már megint provokatív, de kimagyarázom magam. A nyugati társadalmakban a szülők az ipari forradalom óta azt szeretnék, hogy a gyerekük vigye többre, mint ők. Ha ők parasztok, akkor a gyerek legyen munkás, ha pedig munkások, akkor értelmiségi. Minden nemzedéknek kötelessége ugrani egyet felfelé. Korábban ez nem így volt, hanem éppen ellenkezőleg: a szülők számára évszázadokig az volt a cél, hogy a gyerekük maradjon ott, ahol ők, és csinálja azt, amit ők. Visszasírom ezt? Dehogyis. Nem akarok se állattenyésztő, se kötő-hurkoló lenni. Örülök és hálás vagyok, hogy a szüleim más életpályát ajánlottak, sőt tettek lehetővé nekem, mint ami nekik adatott. Viszont ha egy szülő állandóan azt sulykolja a gyerekébe, hogy annak többre kell vinnie, mint neki, azzal szerintem azt is üzeni, hogy sikertelennek és boldogtalannak érzi magát. Ez azonban még a jobbik eset. De mi van a rosszabbikban, amikor a szülő is sokra vitte, ezért a gyerek egy soha el nem múló szorongást kiváltó elvárást kap a nyakába? Herczeg Zsolt írása.
–
Tomikával mostanában sokat színezünk. A legózáson és az alváson kívül gyakorlatilag ez az egyetlen tevékenység, ami közben öt percnél tovább képes megmaradni a seggén. Ezen felbuzdulva szorgalmasan viszem haza neki – és persze a húgának – a kinyomtatott színezőket. Kaptak egy doboznyi ceruzát, sőt most már profi, asztalra rögzíthető, tekerős hegyezőm is van.
Olyannyira élvezem az egészet, hogy magamnak is vettem egy felnőtt színezőt. Pingvineket pingálok. A végeredmény ugyanolyan, mint amikor Van Gogh abszinttel futtatja fel a kávéját, aztán lefekszik aludni, reggel pedig megfesti a rémálmát, de sebaj. Közben ugyanis tanulságos beszélgetéseket folytatok a gyerekeimmel, kiváltképp Tomikával.
Egyszer fél szemmel a rajzomra sandított, majd csalódottan kibökte: „Én sose fogok ilyen szépen színezni, apa!” Erre természetesen megvolt a standard apai válaszom („Jaj, dehogynem, már most is nagyon szépen színezel, nézd meg, milyen ügyesen tartod a vonalakat”), de utána elgondolkodtam. Akarom én, hogy ugyanannyira ügyesen színezzen, mint én? Persze, akarom. Azt is, hogy ügyesebben színezzen, mint én? Azt is. És ha a színezés szót, mondjuk, lecseréljük az írásra? Ez már fogós kérdés.
Természetesen azt szeretném, hogy sokra vigye. Legyen egészséges és boldog. Tanuljon jól, szerezzen barátokat, legyenek szerelmei, vállaljon gyereket, végezzen örömteli és megfizetett munkát, és így tovább. Azt viszont nem szeretném, hogy többre vigye, mint én. Még pontosabban: ezt nem nekem kell akarnom, hanem neki.
Ha én akarom, hogy többre vigye, mint én, akkor azzal olyan nyomás alá helyezem, ami szorongást vált ki belőle. Ráadásul eszem ágában sincs azt üzenni neki, hogy nem vagyok sikeres és boldog. Merthogy az vagyok.
Mélyről jöttem, és önerőből középmagasra jutottam. Megvan mindenem, ami a boldogsághoz kell, többet pedig nem akarok. „Aki megelégszik: gazdag” – mondja Lao-ce Weöres Sándor verses fordításában, és igaza van.
Az én életem a teljesítménykényszerbe hajszoló sikerről szólt – eddig, most ideje változtatni –, de Tomika és Anna már egy olyan világban nő fel, amelynek a jelszava nem a fejlődés, hanem a fenntarthatóság. Túl sokan vagyunk, és a lelkünk, illetve a bolygónk is túl rossz állapotban van ahhoz, hogy az életünket továbbra is a „gyorsabban, magasabbra, erősebben” olimpiai jelszavak szerint rendezzük be. Én legalábbis így gondolom. Főleg, mert mindig viszolyogtam az élsport öncélú, vállalhatatlan eszközöket szentesítő maximalizmusától, amit sokan a nevelésbe importálnak, és versenyistállóvá teszik a gyerekszobát.
Ez az ellenszenvem meggyőződéssé mélyült az utóbbi időben, amikor azt kell látnom, hogy öntelt, szadista, perverz őskövületek verik a tanítványaikat néhány századmásodpercért, vagy a jóisten tudja, miért. Talán azért, hogy saját magukat még hatalmasabb uralkodónak álmodhassák.
Hát ha ez az ára, akkor az én gyerekeim inkább ne hegedüljenek tízévesen négy idegen nyelven a hosszútávfutás világbajnoki döntőjének finisében! Leszarom, hogy mennyire viszik, kevesebbre vagy többre, mint én – csak amíg viszik, addig, közben legyenek boldogok!
Amit nem értem el, azt nem a gyerekeimen akarom leverni, és nem szabom nekik feladatul, hogy legyenek az, ami én lettem, vagy az, ami én nem tudtam lenni. Ne az én álmaimat álmodják, ne az én életemet másolják, hanem válasszanak saját utat, és járjanak rajta.
Éppen ezért mindennap elmondom nekik, hogy náluk semmi sem fontosabb a számomra. Erre azért van szükség, mert mindenki tudja rólam – így a gyerekeim is –, hogy rajongásig szeretem a munkáimat, akár pénzért, akár szórakozásból, akár jótékonyságból végzem őket. Szeretek műsorokat készíteni, írni, tanítani, rendezvényeket szervezni. Amikor Tomika sajnálkozik, hogy be kell mennem a rádióba, mindig egyértelművé teszem a számára, hogy szívesebben lennék ugyan vele, de nem kell szánakoznia, mert imádom, amit csinálok. Így üzenem neki azt, hogy nem kell többre vinnie, mint amennyire én vittem, nem kell meghaladnia engem – ahogyan az édesanyját sem, aki a sportban és a munkájában is kiemelkedő teljesítményt nyújtott, illetve nyújt.
Ráadásul nem is színezek jól. Néha elfog a türelmetlenség, és két mezőt ugyanazzal a ceruzával satírozok be. Ilyen vagyok. Szeretnék haladni. Sőt: meghaladni magam.
Néha átszalad a ceruzám hegye a határvonalon, néha pedig fehér foltokat hagyok, amikre ráadásul később nem emlékszem. Néha elfelejtem kihegyezni a ceruzám, pedig tudom, hogy annak is szüksége van a gondoskodásra, és ha tompa a vége, akkor fakul a szín. Néha pirosra festem az eget, kékre a földet, és barnára a füvet. Nem tudok mit csinálni: ilyen vagyok.
De azért csak színezek a fiam mellett, kitartóan, összeszorított foggal, keresve a flow-t, amiben úszhatok, és közben fél szemmel Tomika rajzára sandítok, majd kíváncsian kibököm:
– Mit rajzolsz, pajti?
– Cápaautót.
– Az milyen?
– Egy autó, ami cápa is. Te mondtad, hogy bármit kitalálhatok!
– De jó! És kié lesz?
– A tiéd.
Ez így tökéletes. Nem is színezem tovább.
Herczeg Zsolt
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61
