–

Both Gabi/WMN: Miért lettél dietetikus? Hol és mit kellett ehhez tanulnod?

Bodon Judit: Az alapvégzettségem közgazdász, gimnázium után a Közgázra mentem, ott végeztem nemzetközi kapcsolatok szakon. Ezt kiegészítettem egy jogi szakokleveles közgazdász posztgraduális oklevéllel is. A diploma megszerzését követő évtizedben dolgoztam kisebb cégeknél is, de dominánsan a közigazgatásban, projektmenedzsment feladatokkal, középvezetői beosztásban. 

Mivel világéletemben „túlsúlyos” voltam, engem is elértek a különféle egészséges táplálkozás és fogyókúrás trendek. Bár akkoriban – '90-es évek vége/2000-es évek eleje – még nem volt annyi tartalom az interneten, mint ma, az viszonylag gyorsan kiviláglott már akkor is, hogy hatalmas az egymásnak ellentmondó információk tengere. Ez egy idő után elkezdett zavarni (egyszer ez a diéta volt trendi, egyszer meg egy másik), és akkor úgy döntöttem, hogy nincs más út az „igazság” kiderítésére, minthogy kitanulom a szakmát. Kisebb-nagyobb kanyarok után végül megkezdtem tanulmányaimat a Semmelweis Egyetem dietetika szakán, és 2012-ben diplomáztam.

Ami hobbinak indult, abból pedig szerelem lett, és nem volt kérdés, hogy ezen a szakterületen képzelem el a jövőmet.

A dietetika egészségügyi szakma, hazánkban is az egészségtudományi képzést végző egyetemeken tanulható. A négyéves képzés során klasszikus egészségügyi ismereteket szerzünk (anatómia, élettan, kémia, biokémia, ápolástan, némi pszichológia stb.), illetve szakmaspecifikus ismereteket: ételkészítési eljárások (főzünk is, sokat), élelmiszerismeret, tápanyagok jellemzői, és gyakorlati dietetika – azaz miként alkalmazhatjuk tudásunkat konkrét betegségek esetén. Fontos tudni, hogy a dietetikusok tudása mélyebb és szerteágazóbb, mint az OKJ-s végzettségű táplálkozási szakértőké. Mivel nekünk egészségügyi végzettségünk van, betegekkel, betegségek étrendi terápiájával csak mi foglalkozhatunk.  

B. G./WMN: Mi az, amit legjobban élvezel a munkádban?

B. J.: Mindent! Csodálatosnak tartom ezt a tudományterületet, úgyhogy tényleg minden részét szeretem. Természetesen a „legszebb”, amikor látod, hogy konkrét embereknek tudsz segíteni az egészségük megőrzésében, az életük könnyítésében, a nehézségeik, szorongásaik leküzdésében.

B. G./WMN: Mesélnél olyan sikerekről, amik erőt adhatnak azoknak, akik hosszú-hosszú ideje szenvednek a túlsúlyuktól, és küzdenek ellene?

B. J.: Hűha, ez nehéz kérdés. Az Intuitív Étkezés, a kapcsolódó nem testsúlyközpontú megközelítés még nekem is új, körülbelül egy éve fordultam szakmailag ebbe az irányba.

Vannak korábbról olyan történeteim, hogy „így sikerült lefogynom” – de ezekre már nem szívesen hivatkozom, hiszen akkor ezzel én is azt erősíteném, hogy „a fogyás az egyetlen siker”. Pedig nem az.

Amióta az IÉ szemléletét is alkalmazom a munkámban, azóta vannak olyan tapasztalataim, hogy például evészavaros vagy rendellenes étkezési szokásokkal (ilyen alakulhat ki például merev diéta követése során) élő felnőtteknek hogyan tudok segíteni abban, hogy megszabaduljanak az étkezéshez kapcsolódó tévhitektől, démonoktól.

Ha az evési szokások mögött pszichés okok állnak (ez pedig elég gyakori), akkor szerencsés esetben pszichológiai terápia mellett végezzük a klienssel a közös munkát, tehát egy csomó oldást nem csak az én tanácsaim idéznek elő. Megfelelő nyitottság mellett ez a két szakterület csodásan kiegészítheti egymást – természetesen a kliens beleegyezésével, együttműködésével. Az ilyen típusú közös munkának az eredménye hónapokban, vagy akár években mérhető, és nem a mérleg nyelve mutatja. Viszont valóban felszabadító és inspiráló, ahogy valaki újra megtalálja a bizalmat a teste jelzéseiben.

Inkább azt javaslom azoknak az embereknek, akik hosszú ideje küzdenek a túlsúlyukkal, hogy váltsanak fókuszt, és ne azért tegyenek meg mindent, hogy elmozduljon a mérleg nyelve, hanem azért, hogy minél többet tegyenek az egészségük érdekében – ez pedig nem egyenlő automatikusan a kilók számának csökkentésével.

Számtalan olyan szokás kialakítható, akár az étrend, akár az életvitel, életmód területén, amivel igazán sokat tehetünk mentális és fizikai egészségünk megőrzése érdekében, ahelyett, hogy pusztán arra görcsölnénk rá, – és emiatt szélsőséges diétákba vetnénk magunkat akár évtizedeken keresztül –, hogy kevesebbet mutasson a mérleg. Márpedig a mai diétakultúra és diétaipar kizárólag ebbe az irányba terel minket.

B. G./WMN: Meglep, hogy túlsúlyos voltál. Amikor elkezdted a szakmát gyakorolni, akkor ezek szerint már nem küzdöttél súlyfelesleggel? 

B. J.: Mit jelent a súlyfelesleg? Olyan szavak ezek, amiket mindenki használ, de igazából nem tudjuk, mi az. Mihez képest felesleg? Mihez képest „túl”? A „túlsúly”, az „elhízás” a hagyományos klasszifikáció, azaz a BMI (testtömegindex) kategóriái. Ha ezt nézzük, akkor most is a „túlsúlyos” kategóriába esnék. De ezt nem érdemes nézni, mert a BMI nem ad semmilyen információt a személy egészségéről, hiszen egy normál BMI-jű ember is lehet krónikus beteg, ezzel mindenki tisztában van. Ha valaki egy kicsit is utánanéz a BMI eredetének, akkor megtudhatja, hogy maga a képlet a XIX. század elején került a köztudatba egy Quatelet nevű belga tudós által. Bár Quatelet lelkesedése a kutatásban rendkívül inspiráló, ugyanakkor a vizsgált személyek köre semmilyen szinten nem volt reprezentatív az akkori népességre nézve. A lelkes belga tudós gyakorlatilag random mért embereket, ráadásul ruhában, cipőben, mindezt képzelhetjük, milyen pontosságú eszközökkel tehette meg 200 évvel ezelőtt. Ma már egy ilyen kutatási módszer a középiskolai házidolgozat szintjét sem ütné meg.

Maga a BMI elnevezés 1972-ben született Quatelet számítási módszerének képletére. Az 1972-es amerikai publikációban vizsgált több kutatásban kizárólag férfiak szerepeltek, és egyik sem volt reprezentatívak semelyik – a kutatásban szereplő – ország lakosságára sem. Ebben a publikációban négy indexet hasonlítanak össze, és azok közül ítéltetett a BMI a leghasználhatóbbnak (nem tökéletesnek, hanem a négy közül az alkalmazhatónak) – de nem egyéni, hanem maximum tömeges szinten. A BMI-kategóriák – azaz, például, hogy mi számít „túlsúlyosnak” –, 1995-ben „születtek”, a WHO állapította meg őket. A kapcsolódó publikációjukban konkrétan leírják, hogy a kategóriák határait önkényesen, kvázi, ránézésre állapították meg.

Mi pedig ilyen kategóriák alapján dőlünk a kardunkba, ami laikusként teljesen érthető, hiszen mindenhonnan ez ömlik ránk, hogy ha „túlsúlyosak” vagyunk (mihez képest „túl”?), és különösen, ha „elhízottak” (rémesen stigmatizáló elnevezés), akkor le kell fogynunk, különben felelőtlenek vagyunk, és mindmeghalunk azonnal.

Ezek a diétakultúra üzenetei, viszont mivel mindenhonnan ömlenek, elképesztő mennyiségben, ezért internalizáljuk, és elhisszük, elfogadjuk őket.  

Ráadásul az egészségügyi szektorban is jellemzően azt hallják a páciensek, hogy „fogyjanak le”, ez majd minden bajukat megoldja. Márpedig, ha az orvos, dietetikus ezt mondja, akkor biztosan „nincs más út”.

Holott mindannyian ismerünk olyan fizikailag és mentálisan is egészséges embereket, akik a BMI szerint valamelyik felső kategóriába esnének, ám csípőből futnak le egy maratont vagy ússzák át a Balatont, aktívak a munkájukban, a társas életükben, és teljes életet élnek. Ők akkor most tényleg kevésbé egészségesek, mint, mondjuk, az a normál BMI-jű személy, aki egész nap a kanapén ül, sosem eszik zöldséget, napi egy doboz cigit szív, és csak altatóval tud aludni? Nyilván nem, pedig, ha csak pusztán a BMI-t néznénk, akkor annak kellene őket tekintenünk. 

Én is voltam a BMI „normál” kategóriájában, de ezt az állapotot rigorózus kalória- és makrószámolgatással értem – ideiglenesen – el. Ez a megkötöttség azonban, – még így is, hogy ez a szakmám – egyfókuszúvá tette a gondolkodásomat, és meglehetősen egyhangúvá az étrendemet. Negatív hatással volt az életminőségemre, a mentális egészségemre, egyfajta görcsösséget hozott a hétköznapjaimba. Azt gondolom, az nem egy előremutató út, ha azon kattogunk, hogy uzsonnára hat vagy nyolc darab mandulát ehetünk meg. A testi szabályozó mechanizmusaink kívülről való megerőszakolása nem marad következmények nélkül.

 

 

B. G./WMN: Mi segített neked a legtöbbet ahhoz, hogy abban a testben élhess, amiben most ismerünk téged?

B. J.: Egyrészt dietetikus vagyok, úgyhogy nyilván szem előtt tartom, hogy olyan ételeket egyek, amik táplálják a testem, és persze a lelkem is. De semmi szélsőséges, teljesen rugalmas vagyok ezen a téren, törekszem a változatosságra, és hogy a testem működését segítse a tápanyag-bevitelem. Szerencsére nem vagyok válogatós, úgyhogy nincs magammal nehéz dolgom. Másrészt rendszeresen mozgok, olyan mozgásformákat végezve, amelyek örömet okoznak. Nem a kalóriaégetés a cél, hanem a belső figyelem, az öröm, a testtudatosság megtapasztalása. Ez pedig ezerféle formában megjelenhet, úgyhogy sok mindent csinálok. Emellett igyekszem eleget pihenni (ez talán a legszűkebb keresztmetszet), nincsenek szenvedélybetegségeim, és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nincsenek mindennapos megélhetési gondjaim, a szeretteim egészségesek, így nem élek krónikus stresszben. Plusz én sem leszek már fiatalabb, így elfogadom a testem változásait. Nem mondom, hogy nem viselt meg, amikor kiderült, hogy végleg szemüveget kellett viselnem az olvasáshoz, de igyekszem nem túldramatizálni.

B. G./WMN: Egy dietetikus mennyire tudja a saját szűkebb és akár tágabb családjában elhinteni a kiegyensúlyozott táplálkozás igéjét?

B. J.: A kiegyensúlyozott táplálkozás nem egy misztérium, maximum akként tálalt „különlegesség”, ahogy te is mondod, „ige”. De ez egyáltalán nincs így. A kiegyensúlyozott étrend maníroktól mentes, változatos, szezonális, figyelembe veszi az ízlést, a szocioökonómiai lehetőségeket, a kultúrát, a hagyományokat, az egyén életvitelét, lehetőségeit, szokásait.

Aki a kiegyensúlyozott, „egészséges” étrendet valami különlegességként, feszes szabályrendszerként akarja beállítani, az nem jár jó úton – vagy épp az így generált szorongásból akar megélni.

Természetesen vannak alapok, amelyek a fizikai egészségünk megőrzését szolgálják, hiszen a testünk mint biológiai szervezet nem működik optimálisan akármilyen „üzemanyaggal”, de ezen túl nincsenek szigorú szabályok, amiket mindenkinek követnie kellene. Ennek megfelelően szerintem ez elég jól működik a környezetemben. Ugyanakkor privilegizált helyzetben vagyok, mert szívesen főzök, van rá időm, energiám és lehetőségem, nincs válogatós családom, és nem okoz gondot ételt tenni az asztalra. 

Nagyon fontos lenne az étkezés terén is megismerni a testünket, annak működését, jelzéseit, és ezekre reagálva hozni meg a döntéseinket. És ez mindenkinél egyéni.

B. G./WMN: Szerinted miért kapcsolódik annyi negatív szó az étkezéshez? „Bűnöztem”, „csalónap” stb…

B. J.: Ez inkább pszichológiai kérdés, de talán azért, mert ebből lehet pénzt csinálni? Morális értékeket kapcsolunk egy-egy ételhez, alapanyaghoz, démonizáljuk, szorongást keltünk az emberekben, akik aztán a lelkiismeretük által vezérelve próbálnak „megjavulni” és fizetni azért, hogy valaki a „jó útra” terelje őket. Őszintén kérdezem: Mióta BŰN csokoládét enni? A bűn klasszikus, erkölcsi értelmében? Miért kellene bárkinek emiatt bűntudatot éreznie? 

B. G./WMN: A fogyókúralobbiról sokat posztolsz, gondolom, ezzel nem vívsz ki túl nagy népszerűséget a különböző porgyártók és egyéb hálózatosan terjeszthető „varázsszerek” gyártói között.

B. J.: A diétaipar – az emberek fogyni vágyásából meggazdagodni vágyó üzleti vállalkozások tömege – az egyik legjövedelmezőbb ágazat manapság.

Gondoljunk bele egy kicsit logikusan – bármilyen hívószavakkal és ígéretekkel is csábítanak minket a diétaipar résztvevői, valójában nem érdekük, hogy „sikerrel” járjunk (már amennyiben siker alatt most a fogyást értjük). Ha mindenki lefogyna, akkor a diétaipar éhen halna.

Többek között emiatt is eleve kódolt a kudarc ezekben a módszerekben, csak ezt – érthető módon – sehol nem reklámozzák. Ha nem jársz „sikerrel”, mert, mondjuk, nem fogysz/nem annyit fogysz, amit a diéta ígér, ne adj' isten visszahízod a leadott kilókat, akkor persze te leszel a „hibás”, mert „nincs akaraterőd”, mert nem vagy elég „erős, kitartó”, pedig megmondták már millióan, hogy „fejben dől el”.

Szóval a diétaipar eléd rak egy – drága, jellemzően tudományos megalapozottságot nélkülöző – módszert, majd, amikor „kudarcot” vallasz, akkor az „a te hibád lesz”. Pedig nem.

Csak a diétaipar rád tolja ennek felelősségét, a szereplői pedig mossák kezeiket. Valójában a módszer volt rossz már a nulladik másodperctől fogva.

De lássuk be, működik, hiszen a diétaipar úgy virágzik megállíthatatlanul, hogy a vásárlóinak nagyon nagy hányada gyakorlatilag elégedetlen a szolgáltatással, még akkor is, ha ezt nem vallja be magának. Csak ezt az elégedetlenséget nem a szolgáltatóra vetíti, hanem saját magára. Elég bizarr üzleti modell, nem?

Magas evidenciaszintű kutatási eredmények bizonyítják, hogy kettő–öt éven belül a leadott kilókat visszahízzuk, és a fogyókúrázók kétharmada többet hízik vissza, mint amennyit fogyott. A „sikersztorik” egyik fő tulajdonsága, hogy nem ilyen hosszú távon nézik a folyamatot. Lehet, hogy erre sokan megrántják a vállukat, gondolván, hogy nekik szuper, ha ötévente kell „csak” fogyókúrázniuk, de szerintem még többen bólogatnak ezeket a sorokat olvasva, hogy igen, náluk ez a jojó akár hat–tizenkét hónap alatt is megtörténik (vagy akár egy év alatt többször is – lásd: nyári beachbody és januári „új életet kezdek” elhatározások).

Amit viszont kevesen tudnak, hogy a testtömeg ilyen ciklikus ingadozása gyakorlatilag károsabb az egészségünkre, mint a stabilan megtartott, adott esetben magasabbnak gondolt testtömeg.

Szerintem azzal sem mondok semmi meglepőt, hogy nagyon könnyű beleesni a krónikus diétázás ördögi körébe. Kipróbáltunk egy szélsőséges, korlátozó, életünket megnehezítő diétát, lefogyunk öt kilót, hátradőlünk, hét kiló visszakúszik, kipróbáljuk a következő diétát, lefogyunk hét kilót, tíz visszakúszik, és így tovább. Közben telnek az évek, és mi állandóan csak „fogyózunk”.

Hívott fel már engem 70+-os hölgy is, aki húszéves kora óta diétázik. Ez az éveken, évtizedeken át tartó jojózás pedig nagyon káros anyagcsere-folyamatokat indít el a szervezetünkben, amelyek előbb-utóbb krónikus betegségekben és a napi gyógyszereinket tartalmazó kis tálkánk növekvő tartalmában öltenek formát.

Arról nem is beszélve, hogy a népszerű fórumokon sehol nem olvashatunk a krónikus diétázás mentális egészségre gyakorolt negatív hatásairól. Többek között arról, hogy a krónikus fogyókúrázók körében rendkívül gyakori az evészavarok kialakulása, arról, hogy a diétázás „ellopja” az életüket, a „mit/mikor/mennyit ehetek” görcsös gondolatkör, és az ehhez kapcsolódó, általad is említett lelkiismeret-furdalás és bűntudat az idejük, energiájuk mekkora részét emészti fel.

Vagy akár arról, hogy mennyire be tud szűkülni a gondolkodásuk, hogy milyen mélyen gyökerező szorongás keletkezhet a kilóktól való félelemből, és hogy az egyes élelmiszerek, ételek démonizálásából fakadóan miként válhat fokozatosan egyhangúvá, szélsőségesen energia- vagy tápanyaghiányossá az étrendjük. Arról sem hallunk gyakran, hogy az adott személy számára alacsony energia- és tápanyagbevitel milyen hatással van például az alvásminőségre, a közérzetre, a koncentrációképességre, a munkavégzésre, a szexuális vagy épp a társas életre. Ez az az ár, amit valóban a diétázásért fizetünk.

A diétázók valójában folyamatos stresszben élnek, és elszenvedik ennek minden káros hatását. 

A másik kérdésedre válaszolva: nem hiszem, hogy megütöm a diétaipar főbb szereplőinek az ingerküszöbét. Klienseimtől azonban egyéni szinten nagyon sok megerősítést, pozitív visszajelzést kapok, és nekem nem kell annál nagyobb „elismerés”, mint amikor látom, ahogy visszatalálnak önmagukhoz, és hántják le a tévhitekből fakadó önkorlátozásaikat, és újra élik az életüket egy csomó szorongás nélkül. 

B. G./WMN: Szerinted miért olyan hiszékenyek a fogyással kecsegtető termékekkel kapcsolatban a legértelmesebb, legjózanabbul gondolkodó emberek is?

B. J.: Ez is pszichológiai kérdés. De én úgy látom, hogy azért, mert mindenhonnan ez ömlik ránk: „Le kell fogyni, járványszerűen terjed az elhízás, ha kövér vagy, korán meghalsz, azért vagy beteg, mert kövér vagy, ha lefogysz, meggyógyulsz”. 

Ki ne akarna lefogyni, ha ebben nő fel?

Jelentősnek látom sajnos az ismeretek hiányát is, itthon – a szakmabelieken kívül – kevés valódi tudásunk van a testünk biológiai működéséről, a mentális egészség jelentőségének helyén kezelését meg inkább ne is említsük.

B. G./WMN: Vannak olyan kollégáid, akik saját szemléletmódodhoz hasonlóan állnak hozzá a táplálkozáshoz? Te feltűnően megengedő vagy a szénhidrátokkal és minden egyébbel kapcsolatban is.

B. J.: Mindenekelőtt fontos tudni, hogy rengeteg kollégám van, akik nem foglalkoznak ilyen szinten fogyókúrákkal, diétákkal, hanem – komoly szakmai tudással – kórházi osztályokon, magánpraxisokban vagy szakrendelőkben dolgoznak, és segítik a betegek gyógyulását, testtömegváltozást nem érintő krónikus betegségek terápiájában vesznek részt, esetleg a közétkeztetésben irányítják a folyamatokat. Tudom – mert persze nap mint nap tapasztalom –, hogy ha valaki meghallja a dietetikus szót, akkor rögtön a fogyásra asszociál, de azt azért elárulom, hogy az ismereteinknek, tudásunknak, képzettségünknek igen kicsi százaléka vonatkozik a testsúlycsökkentés terápiás megoldásaira. 

Az én szemléletem kívülről valóban leginkább rugalmasnak látszik (használták is rám ezt a jelzőt a klienseim), de valójában a józan ész, az empátia, a terápiás tapasztalataim vezérlik, és persze nem utolsósorban a tudományos bizonyítékok.

De nem vagyok egyedül, szóval nem gondolkodik minden dietetikus mereven étrendi kérdésekben, bár tény, hogy sok hozzánk forduló ezt várja el tőlünk.

Ne felejtsük el, hogy nagyon nagy a kereslet a fogyókúrákra, arra, hogy valaki megmondja, hogyan kellene élnünk (az más kérdés, hogy a valóságban ezt nagyon kevesen tudják megvalósítani, és azok sem beszélnek arról, hogy valójában milyen árat fizetnek érte), tehát sokan, logikusan erre a keresletre reagálnak. 

Az Intuitív Étkezés szemléletével felvállaltan itthon jelenleg hárman dolgozunk – legalábbis, akikről én tudok. De több kolléga jelezte már, hogy szimpatikus neki ez a megközelítés. Mi, hárman, akik deklaráltan elindultunk az IÉ koncepciójának alkalmazásában egy szuper kis csapatot alkotunk, és igyekszünk megosztani egymással a tapasztalatainkat. Mindez persze hazánkra érvényes, más, elsősorban angolszász területeken már jóval ismertebb ez a megközelítés, és elfogadottabb, akár szakmai körökben is.

B. G./WMN: Akkor avass be bennünket a részletekbe, hogy tulajdonképpen mit is jelent az Intuitív Étkezés (IÉ) valójában?

B. J.: Bár itthon még nem jelent meg az „alapkönyv”, de reméljük, hamarosan a hazai érdeklődők is kézbe vehetik, így nincs még bebetonozott magyar terminológia, mégis az Intuitív Étkezés kifejezést használjuk a „táplálkozás” szó helyett. Ennek oka, hogy itt nem csupán a táplálékfelvételt érintő kérdéseket boncolgatjuk, hanem az étkezés egyéb körülményei, feltételei, biológiai/élettani háttere, szocioökonómiai kérdések stb. is érintettek az IÉ szemléletében.

B. G./WMN: Miért vágtál bele az IÉ rendszerének megtanulásába, mi érdekelt benne leginkább? 

B. J.: Tavaly futottam bele a fentebb említett két „csapattárs” kolléga online beszélgetésébe, amiben az Intuitív Étkezés mibenlétét mutatták be. Bár korábban is szembejött már ez a koncepció, de csak most talált meg igazán. Ahogy hallgattam a kollégák beszélgetését, gyakorlatilag minden mondatuk, állításuk egybeesett az én terápiás tapasztalataimmal. Tényleg egy frenetikus „aha-élmény” volt, mert végre egy struktúrába álltak össze az addig szubjektívnak ítélt tapasztalataim, rengeteg minden a helyére került, és megerősítést nyert. 

Mi érdekel benne leginkább? Minden.

A két amerikai dietetikus kolléga által kidolgozott Intuitív Étkezés koncepciója egy együttérző, öngondoskodó étkezési keretrendszer: ösztöneink, érzelmeink és gondolataink dinamikus kölcsönhatása, amely a különféle testalkatú embereket egyenlően, egyforma méltósággal és tisztelettel kezeli. Célja, hogy egészséges viszonyt ápoljunk az ételekkel, a tudatunkkal és a testünkkel.

Ez egy rendkívül komplex megközelítés, rengeteg izgalmas részterülettel. Sokkal többek vagyunk annál, mint „amit megeszünk”, hiába állítja ezt a népszerű szólás. Az étkezés az emberek életében egy nagyon összetett és meghatározó tényező, amit nem lehet „lekockásítani” rigid szabályokra, kilokalóriákra és tápanyagokra.

Both Gabi

Fotók: Kerepeczki Anna/WMN