Kitárulkozni az előtt, akit sosem látsz többet – Új kutatás arról, hogyan (nem) szúrjuk el a beszélgetéseinket

–

Kihagyott ziccerek

Annak ellenére, hogy a valahová tartozás érzése körülbelül ugyanolyan elemi szükségletünk, mint az alvás vagy az evés, korábbi kutatások kimutatták, hogy nem élünk azokkal a lehetőségekkel, amelyekkel könnyen kapcsolódhatnánk egymáshoz, ezáltal növelhetnénk a jóllétünket. Kevesebbszer beszélgetünk idegenekkel, mint amennyiszer tehetnénk. Nem dicsérünk eleget, gyakran nem fejezzük ki a hálánkat, nem köszönünk, nem viselkedünk kedvesen, nem mosolygunk rá egy járókelőre, bolti eladóra vagy utastársra. Persze mindenkinek lehet rossz napja, és abban is különbözünk, hogy mennyire vagyunk introvertáltak vagy szorongók. Ezek a gesztusok nem kötelezők, elsősorban nem azért kéne odafigyelni rájuk, mert így illik, hanem azért, mert hozzájárulhatnának a saját és a környezetünk mentális egészségéhez.

A pszichés állapotunk ugyanis szorosan összefügg az emberi kapcsolataink minőségével, és ez nemcsak a közeli kapcsolatainkra érvényes, hanem a hétköznapi interakcióinkra is.    

Őszinte és jelentésteli beszélgetésekre vágyunk

Társas lények vagyunk, akiket egy ponton túl a szó szoros értelmében megbetegít a magány, az elszigetelődés. Ha egy jót beszélgetünk valakivel, az erősíti a szociális kötődésünket, úgy érezzük, helyünk van a világban. Ha megosztjuk egy titkunkat vagy fájdalmas tapasztalatunkat egy másik emberrel, ugyan nem oldódik meg egycsapásra a problémánk, de megkönnyebbülünk. Kevesebb teher lesz rajtunk, hiszen nem kell egyedül cipelnünk. Ennek ellenére gyakran mégis a felszínességet választjuk. Miért? Önvédelemből?

Persze, ha nem érzed magad biztonságban, akkor nem kell mindenáron kitárulkozni. De sokszor akkor is a small talknál, a csevegésnél, az időjárás megvitatásánál maradunk, amikor megtehetnénk, hogy intimebb dolgokat közöljünk magunkról: valamit a gondolatainkból, az érzéseinkből, a történetünkből.

Kutatók szerint azért kalibráljuk félre a beszélgetéseink mélységét, mert hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a másik ugyanolyan társas lény, mint mi. Azt hisszük, biztos közönyös lenne, idegesítenénk, nem törődne velünk, közben pedig sokszor ő is vágyna a kapcsolódásra, az őszinteségre, a töltődésre. Így

fonák módon éppen a téves elvárásaink akadályoznak meg minket abban, hogy intimitást éljünk át. Ez a torzítás képez falakat közöttünk. 

Kevésbé kínos, mint gondolnád

A fenti témákról készített hét egymást követő, izgalmas vizsgálatot Michael Kadras és csapata. Tanulmányuk frissen jelent meg a Journal of Personality and Social Psychology című szaklapban.

Az első kutatásban a résztvevőket arról tájékoztatták, hogy egy számukra ismeretlen, véletlenszerűen kiválasztott személlyel fognak beszélgetni az alábbi kérdésekről. Mi mindenért vagy hálás az életedben? Mikor sírtál utoljára egy másik ember előtt? Ha egy kristálygömbben láthatnád a jövődet, mire lennél kíváncsi? Hogyan jellemezne egy közeli barátod?

Tízes skálán azt is jelölniük kellett, mennyire fognak érdeklődni a másik iránt, illetve a másik mennyire érdeklődik majd irántuk, mennyire lesz kínos a vadidegennel történő beszélgetés és milyen erős kapcsolódást élnek majd át a társalgás közben.  

 

Ezután tényleg leültek beszélgetni, kölcsönösen meghallgatták egymást, körüljárták a témákat. Végül megint kitöltötték a skálákat, immár nem az előzetes elképzeléseik, hanem a valós tapasztalataik alapján. Az eredményekből egyértelműen látszott: a résztvevők alábecsülték, hogy mennyire fognak érdeklődni a másik iránt és azt is, hogy a másik mennyire érdeklődik irántuk. Sokkal jobban tudtak kapcsolódni, mint azt korábban hitték, és előzetesen azt is túlbecsülték, mennyire lesz kínos a találkozás. 

Az intimitás nagyobb kockázat, de nagyobb nyereség is

A következő vizsgálathoz új résztvevőket toboroztak. A személyek vagy az előző csapat témáihoz nagyon hasonló, mély dolgokról beszélgettek, vagy felszínesebb kérdésekről, például arról, hogy mikor és hol voltak utoljára egy óránál tovább sétálni, hogyan ünnepelték a halloweent, inkább korán fekszenek vagy későn kelnek, mi volt a múlt hónapban a kedvenc sorozatuk, vagy milyen gyakran járnak fodrászhoz. A megkérdezettek ismét túlbecsülték, hogy mennyire lesz kínos egy idegennel beszélgetni, és alábecsülték a megélt kapcsolódás mértékét. Kiderült, hogy a mély kérdések esetén eleinte több volt bennük a vonakodás és a félelem, utólag viszont pozitívabb élményről számoltak be és jobban kötődtek a beszélgetőpartnerükhöz, mint azok, akik felszínesebb beszélgetésben vettek részt. Ez nem véletlen, hiszen hétköznapi témáknál maradni tulajdonképpen biztonsági játék.

A kitárulkozásban nagyobb a kockázat, mivel felvállalod a sérülékenységedet, de jutalmazóbb is lehet, ha megteszed. 

Nemcsak beszélni jó, hanem hallgatni is

Kadras és kollégái további kombinációkban is megvizsgálták az elvárások és a tapasztalatok alakulását. A megkérdezettek közül sokan például arra számítottak, hogy a másik kevésbé fog törődni azzal, amit ők mondanak, és ők maguk is jobban fogják élvezni azt a részt, amikor ők beszélnek, annál, mint amikor a másikról van szó. A kutatók azt találták, hogy az emberek mindkét esetben hajlamosak torzítani. Tehát a valóságban a másikat jobban érdekli, mi van velünk, és mi is jobban élvezzük, amikor mások megosztanak velünk az élményeikből valamit. 

  

Ez persze nem jelenti azt, hogy minden helyzetben meg kéne nyílni, és az is fontos, hogy egy beszélgetés elején kölcsönösen megkérdezzük egymástól, az adott témát szóba hozhatjuk-e, van-e ideje, kedve, érzelmi kapacitása a másiknak meghallgatni minket. Ha nincs, fogadjuk el (általában nem rólunk szól, ezer oka lehet), legyünk megértők és keressünk más beszélgetőpartnert.

Beleegyezést kérni elsőre talán túl protokollárisnak hangzik, viszont így kerülhető el, hogy kéretlenül egymásra zúdítsuk a belső tartalmainkat.  

Az ismerősi körödre is érdemes odafigyelni

Bár a kutatássorozat mesterséges körülmények között, amerikai résztvevőkkel zajlott, és rövid távú következményeket vizsgált, meglehetősen robusztus eredménynek tűnik, hogy az idegenekkel való mélyebb beszélgetés nem is olyan kínos, mint gondolnánk.

A félelmeink, a másikról alkotott elképzeléseink viszont megakadályozhatnak minket abban, hogy kapcsolódjunk egymáshoz.

A tanulmány azt sugallja, hogy mi, emberi lények, igenis törődünk egymással, azokkal is, akiket nem ismerünk, nem csak a közeli hozzátartozóinkkal. 

Más kérdés, hogy a fizikai távolságtartás és a maszkviselés – amelyek jelentőségét a járványügyi védekezés szempontjából nem lehet eléggé hangsúlyozni – pont ezeket a társas érintkezéseket nehezítik meg. Teljesen érthető okokból kevesebbet beszélgetünk a vonaton, a boltban, ritkábban járunk kávézókba, rendezvényekre, szórakozóhelyekre. A legszűkebb társas hálónkat egyben tartjuk, de az ismerősi körünkből sokan kipotyogtak. Érdemes odafigyelni arra, hogy a körülmények ellenére, a megfelelő körültekintés mellett fenntartsuk ezeket a kapcsolatokat, vagy idővel visszaépítsük őket, hiszen nagyban hozzájárulhatnak a lelki jóllétünkhöz. 

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61