Nem a porhanyós a jó anyós! – Egy kisfiú és egy kislány édesapjának büfijei és bukásai

–

Három komoly párkapcsolatom volt eddig: az első öt, a második tizenhárom évig tartott, a jelenlegi pedig tíz éve boldogít – remélem, ez már örökre szól. Ebből adódóan három anyósnál tesztelhettem a „nézd meg az anyját, vedd el a lányát” tanács használhatóságát, bár jogi értelemben csak egyszer voltam házas. Jelentem, a módszer működik: nagyon sokat lehet tanulni abból, ha az ember alaposan megvizsgálja élete párjának a szüleit. Az apósjelöltet is, de én most kifejezetten az anyósokról szeretnék írni.

Az anyós ugyanis mindenekelőtt anya – praktikusan a kedvesünk anyja, néha „a jó édes anyja” –, aki valóban megbízható előrejelzés lehet arra, mivé válik majd a párunk feleségként, aztán anyaként, végül pedig anyósként és nagymamaként. Egy ilyen prognózist butaság figyelmen kívül hagyni, még akkor is, ha a párunk a szándéka szerint nem lemásolni, hanem meghaladni szeretné az anyukáját. Ez ugyanis ritkán sikerül. Az örökölt minták az én – természetesen nem reprezentatív – tapasztalatom szerint olyanok, mint a parlagfű: kiirthatatlanok. Ember tervez, szocializáció végez.

Érdemes tehát figyelni, hogy az anyós milyen párkapcsolatban él, hogyan neveli a gyerekeit, miként viszonyul az új rokonokhoz, mert ezekből kiderül egy fontos dolog. Nem az, hogy egy potenciális rohadék, egy sárkányfogvetemény, aki mindenbe bele fog pofázni, hanem az, hogy mi az ő szeretetnyelve.

Tudniillik nem igazán az számít, amit mond és ahogyan mondja, hanem az, amit tesz. 

Az első anyósom egy idős, tanulatlan, beteg, mélynyomorban élő özvegyasszony volt, akivel szellemileg vajmi kevés kötött össze. Az én szeretetnyelvemmel, a beszélgetéssel tehát semmire sem lehetett menni nála. Láttam viszont, hogy erején felül gondoskodik a lányáról – aki sokra is vitte –, és ha néhanapján félti is őt tőlem, mindaddig bizalmat szavaz nekem, amíg nem szolgálok rá a bizalmatlanságra. Ösztönösen jó pedagógus volt, mert azt nézte, amit tudok, és nem azt, ami 17 évesen még nyilvánvalóan hiányzott belőlem a „jó vő” definíciójának maradéktalan betöltéséhez. Az ő szeretetnyelve a türelem volt, és a lányát is megtanította rá.

A második anyósom – a volt feleségem édesanyja – még mélyebbre fészkelte be magát szívem titkos kuckójába, mert ő volt az (még ha távol éltünk is), aki édesanyám öngyilkossága után anyám helyett anyám igyekezett lenni.

Neki is az volt a legfontosabb, mint minden szülőnek: jól bánok-e a lányával? És jól bántam a lányával? Nem mindig. Ennek ellenére anyám helyett anyám maradt, olyannyira, hogy még ma is szeretettel gondol rám, sőt néhanap szeretettel szól hozzám.

Még a könyveimet is megveszi, amiben az új családomról írok. Az ő szeretetnyelve a megbocsátás, és a lányát is megtanította rá.

A harmadik anyósom – a jelenlegi és reményeim szerint az utolsó – szintén különleges ember. Vele sem a világmegváltó beszélgetések kötnek össze. Takarítónő, abból a típusból, aki szinte intézményesült, és a legtöbb ügyfelénél – Kossuth-díjas színművésznél, világhírű tudósnál – családtaggá vált az elmúlt évtizedekben. Egy igazi munkagép, aki reggel négykor kel és napestig dolgozik: kukákat húz be, havat lapátol, lépcsőházakat, lakásokat és irodákat takarít, idős asszonyokról gondoskodik, mindeközben zokszó nélkül hozza-viszi az unokákat, meglepetésebédekkel állít be, bevásárol, tervez, szervez – de hogyan? Itt a lényeg: velünk egyeztetve!

A szemközti házban lakik, de mindig telefonál, mielőtt átjön.

Megvannak a maga nevelési elvei, amikkel sokszor nem értünk egyet, önfejű és makacs, de csodálatosan jó szíve van, tiszteletben tartja a mi elképzeléseinket, és próbálja alávetni magát azoknak. Oké, nem ő a legpontosabb ember (és akkor még finom voltam), néha csokival tömi, alkalom és teljesítmény nélküli ajándékokkal halmozza el az unokáit (összesen hét van neki), a pénzzel sem úgy bánik, ahogyan szerintünk kellene, de kit érdekel, amikor nélküle elvesznénk a munkahelyi és szülői teendők között, és példát mutat nekünk abból, hogyan kell értelmiségi nyavalygás nélkül, csendes derűvel felülemelkedni a megpróbáltatásokon. Az ő szeretetnyelve a gondoskodás, és a lányát is megtanította rá.

Türelmes, megbocsátó és gondoskodó anyósok – szerencsés ember vagyok, de nem szerénykedem: sokat tettem azért, hogy kiérdemeljem őket.

Az ő házukban megadtam a nekik járó tiszteletet, de az enyémben mindig egyértelművé tettem, hogy az én párkapcsolatom, pláne az én családom: az én váram, és a lányuk már elsősorban oda tartozik (ahogyan én is), és nem a szüleihez.

Ők ezt tiszteletben tartották, pedig szülőként már kezdem sejteni, milyen nehéz elengedni egy gyereket egy vadidegennel.

De vajon milyen a jó anyós másoknak, főleg a nőknek? Megkérdeztem a Büfik és bukások Facebook-oldalának olvasóit, kifejezetten arra kérve őket, hogy pozitív példákat írjanak. Idézek néhányat. 

 

Timi azt írta, hogy „az én anyósom csodálatos, mert ő sem tökéletes – ahogyan senki sem –, de felnevelte a férjemet, és ezért nagyon hálás vagyok. Számíthattam és számíthatok rá. Nőként is támogat lelkileg, mindent meg lehet vele beszélni. Amikor karanténban voltunk, a saját családja mellett is főzött és bevásárolt nekünk. Szakít időt az unokáira, a két kisfiunkra, és mindig minőségi időt tölt velük. Ez a legfontosabb, hogy van nagymamájuk. Ennél többet nem is kívánhatnék.”

Kata szerint az ő anyósa azért nagyszerű, „mert feltétel nélkül szereti a fiait és az unokáit. Az egész jelenlétével otthonosságot teremt maga körül, amiben jó lenni. Kreatív, megbízható, játékos, nyitott az újdonságokra, miközben tetteivel tovább örökíti a hagyományokat. Az egyik legcsodálatosabb nagymama. A másik az anyukám.”

Judit azért szereti és becsüli az anyósát, „mert nagyon diplomatikus, támogat, segít minket, ahogyan tud. Felnevelt két fiút, pedig nem volt könnyű élete, de mindketten csodás emberek, az egyik pedig az én férjem lett. Hálás vagyok az anyósomért.” „Szó szerint ezt írnám én is az anyósomról” – csatlakozott hozzá az egyik druszája.

Egy másik olvasóm azt értékeli az anyósában, hogy „pedagógusként felnevelte a három gyerekét, de az unokáival mindig úgy bánt, ahogy mi is tettük. Biztosan jobban tudta, de soha nem erőszakolt ránk semmilyen dolgot. Mindenkivel kedves és türelmes volt, még olyanokkal is megtalálta a hangot, akiktől a család szinte menekült. Sajnos, már nincs köztünk. Ő a példaképem ebben, hiszen mostanra magam is anyós vagyok.”

„Mindig lehet rá számítani” – ezt már Eszter írta, Edit pedig kifejtette: „Nagyon sokat segít, főz, süt nekünk, jön ablakot pucolni, vigyáz a gyerekekre. Szeret az unokákkal játszani, bolondozni, beszélgetni. Mindig kedves, sokat beszélget velem is. Elfogadó, türelmes, igazán törődik velünk. […] Egy tündér.”

Melinda, Csilla, Mária és Judit is azért szereti az anyósát, mert csodásan bánik a gyerekükkel:

 „Sosem osztogat kéretlen tanácsokat a neveléssel kapcsolatban, ha kérdezzük valamiről, akkor is diplomatikusan válaszol” – emelte ki a jó anyósok legszebb erényét Réka.

Hasonló dicséret érkezett Annától és Judittól is.

Két férfi is válaszolt. Gábor azért tartja csodálatosnak az anyósát, „mert azt mondta, amikor a családba kerültem, hogy mostantól még egy gyereke van. Tíz év alatt megtapasztaltam, hogy nem viccelt.” Sándor szívéhez a hasán keresztül vezet az út: „Az anyósom olyan finomakat főz, hogy a régi, kulcslyukon és az ajtó alatt is beférő Sándor már nyomaiban sem felfedezhető, s ez csak az egyik jó tulajdonsága.”

  

Ideje tehát rehabilitálni az anyósokat. Talán a humoristáknak és filmkészítőknek is van ezzel teendőjük, bár tudom, hogy egy jó anyósvicc kis ráfordítással nagyobb hasznot hoz, mint azon elmélkedni, kedves dolog-e még mindig anyósülésnek nevezni az autókban a vezető melletti helyet. Azt ugyanis azért hívják így, mert a korai kocsikban nem volt felette tető, az anyósért pedig, ugye, nem kár, ha ráesik az eső, ráfröccsen a sár, továbbá aki ott ül, az nem előkelő utas, de irányító szerep sem jut neki, illetve egy balesetnél állítólag az a legveszélyesebb hely. Bár ez utóbbiban a biztonsági övek és légzsákok örvendetes elszaporodása miatt erősen kételkedem, de az anyósülés (felvilágosultabban: utasoldali ülés) kétségkívül így is erős szimbólum.

No, és az anyámasszony katonája kinek a zsoldjában áll? Tévedés, nem az anyjáéban! Az anyósáéban, hiszen az anyós szavunk régi – akkor még kedves, tisztelettudó, ragaszkodó – elnevezése a „nap, napam” mellett az volt, hogy „anyámasszony”.

Angolul egyébként az anyós mother-in-law, vagyis törvényadta anya, franciául pedig belle-mère, tehát szép-anya, de az anya szó az anyós német elnevezésében (Schwiegermutter) is benne van. 

Jut eszembe, az anyósnyelv nevű szobanövényt ismeritek? Ez egy hosszú, kemény, éles levelű egyszikű, ami a kutyákra és a macskákra veszélyes szaponin nevű méreganyagot tartalmaz, de talán érdemes azt is a számlájára írni, hogy a NASA légtisztításra használja, mert megköti a szén-dioxidot, oxigént termel, továbbá jelentős mennyiségű benzolt, formaldehidet, illetve triklór-etilént szűr ki a levegőből. Ha nem szobanövénynek nevelik, akkor a rostjából íjhúr, sőt vontatókötél készíthető.

Mint egy jobb anyós idegeiből.

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/pixelfit