–

Enyedi Ildikónak

2020. szeptember 24., hajnali 5 óra

– Pisiltünk már a szülés óta, anya? – kérdezi a húsz év körüli nővérke tőlem, aki a szülőágyon fekszem reszketve.

– Próbáltam, de még nem sikerült – panaszolom. – Ez a negyedik szülésem, és eddig mindig meg kellett katéterezni sajnos. Lehet, hogy most is az lesz.

A nővérke elkomorul.

– Ez nem így megy, anya! Muszáj magától pisiljen, vagy nem mehet fel az osztályra.

Nagyot dobban a szívem.

– Na de… és akkor nem is kaphatom meg a babát?

– Ha nincs pisi, nincs baba. Ez a bünti! Próbálgassa csak.

Nem megy. Levisznek a vajúdóba „megfigyelésre”. Ott fekszem a kiabáló, nyöszörgő kismamákkal („Ne sivalkodjon, attól nem lesz könnyebb!” – biztatják őket is a nővérkék), és bőgök. Közben esemesben már gratulálnak a barátaim, rokonaim a gyönyörű babához, aki valahol nélkülem sír most egy neonfényes teremben, mert én szar ember vagyok, és nem sikerült pisilnem.

„Kérem a babámat! Kérem szépen a babámat!” – suttogom magam elé szánalmasan (hol van már a tekintélyes, negyvenes íróhölgy, aki még pár órája voltam a könyvbemutatón?), már lesírtam a maszkomat, de hozzám se szól senki, pedig sok orvos, nővér elsiet mellettem. Végül egy 27 hetes ikerterhes anyuka, akinek megindult a szülése, kérdezi meg, hogy mi a baj. Ő szól egy orvosnak, aki végre nagy nehezen felvitet az osztályra.

A szülésznő némán tolja fel a kerekesszékemet az emeletre. Nem épp kedvesen segít át az ágyra.

– Ide tudná hozni valaki a babámat? – hüppögöm szerencsétlenül.

– Aki ennyit tud hisztizni, az el tud hozni egy négykilós gyereket – válaszolja, és én egyedül indulok neki a folyosónak. A neonfényes teremben hunyorogva, kétségbeesetten betűzgetem a neveket a műanyag bevásárolókocsik oldalán, hogy melyik lehet Nényei Gabi, aki engem vár.

2004. május

Huszonöt éves vagyok, állok anyukám ágya mellett a kórház intenzív osztályán. Szintén nagy a pocakom, Klári lányomat várom júliusra. Anyu teste sokszoros orvosi műhibák eredményeként összevissza van vagdalva, szeptikus sokkot kapott, lélegeztetőgép fújja bele a levegőt. Váratlanul ér, hogy az intenzíves nővér véleményt nyilvánít:

– Akkor kellett volna sírni meg elgondolkodni, amikor anyuja évekig alkoholista volt! Azt nem vette észre? Élte a saját életét?

– De észrevettem! – mentegetőzöm. – És próbáltunk is a tesóimmal segíteni, támogattuk, beszéltünk a fejével, mindent megpróbáltunk, amit tudtunk, de…

A nővérke teátrálisan a haldoklóra mutat:

– Ez lett az eredménye. Remélheti, hogy a maga gyereke nem így fog bánni magával, ha egyszer valami baja lesz!

2008. december

Megint kórház, basszus, most Balázzsal, a harmadik gyerekkel, tiszta idegbeteg vagyok: a baba hány és fosik napok óta, de nem hajlandó szopni, se vizet inni. Estére olyan, mint egy zombi, ide dől, oda dől, éjjel kikeresem a netről a kiszáradás tüneteit: minden ráillik! Bepánikolok, hajnali négykor rohanunk az ügyeletre.

Az ügyeletes doktornő nem túl lelkes, hogy felkeltették.

– Eláruljak egy titkot, anya? – kérdezi fásultan.

– Persze! Nagyon érdekel! – alázatoskodom, hátha akkor nem bántanak annyira.

– A kisbabák éjjel tudja, mit csinálnak?

– Mit?

– Alszanak. Nem kiszáradnak, anya. Hanem alszanak.

Teljesen lefagyok. Nem tudom, most erre mit mondjak.

– Én felvehetem az osztályra – sóhajt – De akkor biztos lehet benne, hogy vénát szúrunk neki, ami viszont nem biztos, hogy sikerül, bekötünk egy infúziót, és akkor, ugye, lefogva kell tartani egész éjjel…

– Köszönöm szépen, nem kell. Akkor inkább megyünk haza – magamhoz szorítom a babát, menekülök, férjem bandukol a nyomomban.

Végül igaza volt a doktornőnek. A gyerek túléli az éjszakát, reggel jóízűen beteázik.

2021. szeptember

Gabi egyéves, és sajnos megevett egy marék pörkölt malátát egy sörözőben („Sörözőbe, babát? Anya!”). Allergiás reakciója volt, de mire beérünk, már csillapult a duzzanat az ajkán és az ujjain.  Azért befektetnek minket 24 órás megfigyelésre. Gabi jól van, virgonc, jól alszik – nekem viszont hasogat a fejem, reggel jut eszembe: elfelejtettem kávét kérni a férjemtől! Úgy érzem, ülve elalszom a kórházi szobában, miközben Gabi ki-be mászkál a szekrénybe. Most, hogy belegondolok, láttam egy emelettel lejjebb egy automatát… Megpróbálkozom egy szimpatikusabb nővérnél:

– Bocsánat, leszaladhatnék kávéért az automatához?

– A beteg gyerekkel? – kérdezi. Már látom, hogy ennek nem lesz jó vége, de beleállok.

– Hát igen, de, mondjuk, már csak megfigyelésen vagyunk, és az előbb is láttam, hogy leküldtek egy anyukát gyerekkel az alsó szintre vizsgálatra, szóval…

Megemeli a hangját.

– Anya! Ez egy gyermekkórház, nem kaszinó. Próbálja meg kibírni élvezeti cikk nélkül!

– Értem. Persze. Köszönöm.

Vert seregként kullogok vissza a szobába, amikor egy másik anyuka dugja ki borzos fejét valahonnan.

– Nekem is hozol egy kávét, ha kifizetem?

– Sajnos nem tudok – mondom. – Kiderült, hogy ez nem kaszinó.

– Tényleg? Pedig tök olyan. Ti mivel vagytok itt?

– Allergiás roham. És ti?

– Az én fiamnak kivették az orrmanduláját. Elég horror. Most megfigyelik.

Már ez a pár szavas kis beszélgetés is sokat javít az életminőségemen, de börtönőrünk sasszemmel figyel, nehogy elharapózzon az indokolatlan jóhangulat.

– Járvány van, anya, úgyhogy nincs gyülekezés meg traccsparti! Mindenki menjen a szobájába.

Ahogy üldögélek a hideg, fehér széken (Gabi a szekrényben ül és trillázik), a folyosóról hangos szóváltás szűrődik be. Nem értem pontosan, mit mondanak, de kinézve a borzos anyukát pillantom meg. A nővérünkkel ordít.

– Öt napja nem fürödtem, büdös vagyok, kockamargarint eszem száraz zsömlével, ötkor keltenek ok nélkül, mindenért leb*sznak, hibáztam, hogy megszültem, hogy megszülettem, mert egy rakás szar vagyok – de ha a gyerekemre azt merik mondani, hogy hisztizik, amikor vérdarabok esnek ki az orrán, és nem tud beszélni, és halálra van rémülve attól, hogy ilyen taplók vele, akkor… akkor én… ütök! – kiáltotta, és fel is emeli az öklét.

Széles vigyor terül el az arcomon. És nemcsak az enyémen, látom, hogy a többi rabnő is derűsen kukucskál ki a cellákból. A nővérke próbálja tartani a gyeplőt.

– Anya, fejezze be a kiabálást, mert hívom a rendőrséget!

És akkor végre elhangzik a mondat, ami mindannyiunk nyelvén ott ül azóta, hogy először kórházban szültünk, de sosem mertük kimondani.

– Nem vagyok az anyád, baszd meg!!!!

Kitör a taps a gyerekosztályon. Innentől a forradalmat már nem lehet megállítani.

A megalázott anyák előtörnek a szobákból, elözönlik a folyosót. A nővérkéket a nővérszobába zárjuk, és elvesszük a telefonjaikat, hogy ne tudjanak segítséget hívni.

– Margarinos zsömlét kaphatnak, de nem kenjük meg nekik, és kést sem adunk hozzá! – vezénylek. – És kávé nincs! Csak víz.

A gyerekek vidáman szaladgálnak a folyosón, mi beszabadulunk a vizsgálóba, lufit fújunk a gumikesztyűkből és fröcskölünk a fecskendőkkel. Valaki elkezdi hirdetni a közösségi oldalakon, hogy kitört a forradalom, fellázadtak az elnyomottak, megalázottak! Pillanatok alatt beáll mögénk az összes kórház: szülészetek, belosztályok, neurológiák, sebészetek betegei foglalják el az intézményeket. A nővérek és az orvosok közt is akad jónéhány szimpatizáns, akik egyenruhájukat levetve a forradalom mellé állnak.

A szülészeten a nők a vizsgálóágyhoz kötözik a férfi nőgyógyászokat (azt a típust, aki ilyeneket mond: „Ne tessék fújtatni, anyuka, nem fáj annyira az a méhszájtágítás!”) és CTG-készüléket szíjaznak a derekukra.

A nők pedig egymás társaságában békésen, négykézláb vagy állva, ahogy kedvük van, szülik meg a babákat. A neonlámpákat csúzlival lövik ki a forradalmárok: helyettük a kisbabás őrzőben, és az intenzív osztályon gyertyákkal világítanak. „A születés és a halál nem történhet neonfényben!” – harsogjuk. Az intenzíves nővéreknek gézzel betömik a száját, hogy ne fejthessenek ki véleményt.

Zászlónkra ezt tűzzük: NEM VAGYOK AZ ANYÁD! – ez lesz a forradalom jelmondata.

(A nem gyerekekkel foglalkozó osztályoknak kitalálunk egy másik mondatot: EMBER VAGYOK, NEM HÚSDARAB! Tetszik nekik, Betadinnal felírják a kórházi lepedőkre, és lengetik ki az ablakokon.)

Gyönyörű az egész, tavasz van a szívekben! Országos híre megy a mozgalomnak, engem behívnak egy interjúra az Egyenes Beszédbe, ahol Zacher Gáborral, egy aligátorral és egy bengáli tigrissel beszélgetünk a lehetséges folytatásról, meg az állatkertben tapasztalható hasonlóan tarthatatlan helyzetről, és… micsoda, milyen aligátorral??? Ez meg mi? Hülyét akarnak csinálni a forradalmunkból? Mondom is Rónai Egonnak:

– Nézze, szerkesztő úr, ez így nem tisztességes, hogy összemosnak két olyan dolgot, amiknek semmi, de semmi köze…

Éles hang hasít a fülembe.

– Gratulálok, anya!

A nővérke az, fölém magasodva áll, míg én a kis fehér széken ülök a szobánkban.

– Fényes nappal alszik, miközben a beteg gyerek felügyelet nélkül van?

Ránézek a beteg gyerekre, aki még mindig a szekrényben ül és trillázik.

– Bocsánat. Elnézést! – hebegem. – Többet ilyen nem fog előfordulni.

Mert most is, mert mindig elhiszem, hogy igazuk van.

Szabó Borbála

Nézzétek meg a Partizán adását ITT

Olvassátok el friss cikkünket is a szülészeti erőszakról ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Image Source