„Mintha valamennyi halott társam az én számmal beszélne” – A náci háborús főbűnösök nürnbergi pere

–

Nemzetközi Katonai Törvényszék

„Azok a bűncselekmények, amelyek elítélésére és megtorlására mi törekszünk, annyira előre megfontoltak, gonoszak voltak, és olyan pusztulást idéztek elő, hogy a civilizáció nem tűrheti el, hogy figyelmen kívül hagyják őket, mert nem élné túl, ha egyszer ezek a cselekmények megismétlődnének” – mondta el nyitóbeszédében Robert H. Jackson, a Nemzetközi Katonai Törvényszék amerikai főügyésze. A törvényszéket a második világháború győztes szövetséges nagyhatalmai: Nagy-Britannia, Franciaország, az Egyesült Államok és a Szovjetunió állították fel, tagjait, a bírókat és az ügyészeket is a szövetséges hatalmak delegálták.

A nürnbergi per bírái négy vádpont alapján ítélkeztek. Az első vádpontba a béke elleni bűncselekmények tartoztak, például támadó háborúk megtervezése, előkészítése, megindítása és folytatása. A második vádpont a háborús bűnökre vonatkozott, például a polgári lakosság ellen elkövetett erőszakos cselekményekre, a deportálásokra, a hadifoglyokkal való rossz bánásmódra, a foglyok kivégzésére, és a katonai szükségletek által nem indokolt pusztításra. Harmadikként az emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények szerepeltek, azaz a politikai, faji vagy vallási alapon történő üldözés, gyilkosság, kiirtás. Végül pedig az ezekre történő összeesküvésre is külön kategóriát hoztak létre, ami azt jelentette, hogy a vádlottak olyan általános tervben vettek részt, amely a felsoroltak megvalósítására irányult.

A vádlottak

A vádlottak a nemzetiszocialista Németország vezetői voltak, akik a szövetségesek által felkínált listából választhattak maguknak védőt. A háború utáni perekben különbséget tettek a háborús főbűnös és a háborús bűnös között. Utóbbi tetteit egy bizonyos helyszínhez lehetett kötni, így abba az országba kellett szállítani, és ott bíróság elé állítani, ahol a bűneit elkövette. Főbűnösnek számított az, akinek bűnei nem voltak egy meghatározott földrajzi helyhez köthetők, az egész háború szervezői közé tartozott. Felette a nemzetközi törvényszék volt hivatott ítélkezni.

Adolf Hitler diktátor, Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője és Joseph Goebbels propagandaminiszter felelősségre vonására soha nem kerülhetett sor, mert már a háború befejezése előtt véget vetettek életüknek.

A győztes nagyhatalmak sorozatos egyeztetések után huszonnégy náci vezetőt terveztek a vádlottak padjára ültetni. Sebők János Az ítélet napja című könyvében tevékenység szerint csoportosította a vádlottakat, akik a „náci társadalom reprezentatív keresztmetszetét” adták:

• A politikusok közé tartozott Hermann Göring birodalmi marsall, a Luftwaffe főparancsnoka. Rudolf Heß, az NSDAP központi bizottságának elnöke, illetve Hitler helyettese 1941-ig, Martin Bormann, a kancellária főnöke, Hitler helyettese 1941 után, Joachim von Ribbentrop külügyminiszter, Robert Ley, a Német Munkafront vezetője, illetve a Rajna-vidék gauleitere, valamint Franz von Papen, volt birodalmi kancellár, törökországi nagykövet.
• A katonákat Göringen kívül Wilhelm Keitel vezértábornagy, az OKW főnöke, Alfred Jodl vezérezredes, a Wehrmacht hadműveleti főnöke, dr. Erich Raeder vezértengernagy, a haditengerészet volt főparancsnoka (1943-ig) és Karl Dönitz vezértengernagy, a haditengerészet következő főparancsnoka, egyben Hitler utódja képviselte. A Birodalmi Biztonsági Főhivatal, az RSHA vezetője, dr. Ernst Kaltenbrunner is a vádlottak között volt.
• A gazdasági és pénzügyi vezetők közül Albert Speer fegyverkezési és hadianyag-ellátási miniszter, dr. Hjalmar Schacht gazdasági miniszter, Walther Funk gazdaságügyi miniszter, a Reichsbank elnöke és dr. Gustav Krupp von Bohlen und Halbach gyárigazgató került a listára.
• A megszállt területek parancsnokai is a vádlottak között voltak: Hans Frank, Lengyelország főkormányzója, dr. Arthur Seyß-Inquart, Hollandia birodalmi biztosa, Fritz Sauckel, Türingia gauleitere, a kényszermunkatáborok munkaügyi megbízottja, Alfred Rosenberg, a fajelmélet fő ideológusa, a megszállt keleti területek minisztere, Konstantin von Neurath, a Cseh és Morva protektorátus birodalmi főbiztosa, akit 1943 után Wilhelm Frick belügyminiszter követett ezen a poszton.
• A nemzetiszocialista propaganda és közélet olyan képviselőit is perbe fogták, mint Julius Streichert, a Der Stürmer című, szélsőségesen antiszemita lap főszerkesztőjét, Hans Fritzschét, a propagandaügyi minisztérium rádió- és sajtóosztályának főnökét, Baldur von Schirachot, a Hitlerjugend vezetőjét, majd Bécs birodalmi helytartóját. 

E vádlottak közül Bormannt nem fogták el, így felette távollétében ítélkeztek, Kruppot súlyos betegsége miatt nem vonták felelősségre, Ley pedig a vádirat kézhezvétele után öngyilkos lett. Így szűkült huszonegyre a vádlottak száma a per kezdetére.

„Egy része nem volt normális, a többi igen, kóros lelki alkatok voltak, de nem őrültek. Jól tudták, mit csinálnak” – idézte a náci vezetők börtönpszichológusát, Gustave M. Gilbertet az 1976-os Az ítélet című film.

A náci szervezeteket is vizsgálták az eljárás során: az NSDAP, az SA, az SS, az SD, a Gestapo, a birodalmi kormány és a Véderőparancsnokság ügyét is tárgyalták.

A nürnbergi per alatt a börtönben Burton C. Andrus vezetésével őrizték a vádlottakat, aki A nürnbergi huszonkettő című könyvében hangsúlyozza, hogy a nehézségek ellenére a legszigorúbb felügyeletet igyekezett fenntartani a börtönben, a vádlottak a legpuritánabb körülmények között éltek, és a lehetőségekhez képest állandó megfigyelés alatt álltak. „Magam sem tudom, hogyan szeretheti valaki a munkáját, ha olyan embereket bíznak rá, amilyenek ezek voltak” – írta visszaemlékezésében.

„Nicht schuldig” / „Nem bűnös”

A vádirat felolvasása után valamennyi vádlottat megkérdezték, hogy bűnösnek tartja-e magát, mindegyikük nemmel felelt. A nürnbergi pert nagyfokú médiafigyelem kísérte. Az első tárgyalási napra kétszázötven újságírót akkreditáltak, akik között számos ismert személyiség volt, például Ernest Hemingway, John Steinbeck vagy Erich Kästner. A magyar sajtó is beszámolt a per kezdetéről. A Kis Ujság napilap, Mary R. Fluise tudósítását idézve, ezt írta a vádlottakról:

„Komédiáznak és ártatlannak vallják magukat – majd így folytatta: Véres árnyékok, sokmillió ártatlanul megölt áldozat nem kísérti egyiküket sem.”

Az újságíró kiemelte, hogy a tárgyalás a nácik találkozóhelyének színhelyén, Nürnbergben történik, ami szerinte nagyszerű ötlet volt, „szimbólum és mementó”. Fluise szerint a náci főbűnösök nem érezték tettük történelmi horderejét, viselkedésük gyáva és nevetséges. Duzzognak, bosszúsak, szemtelenek, hiúk, arrogánsak, bosszantók, sértettek, kivéve Keitelt, aki szerinte kemény, merev, mint egy „fajtiszta porosz”, „de legalább nem gyáva, nem remeg, és nem kiáltja világgá ártatlanságát”.

A dokumentumok pere

Az első napok fokozott figyelme után a tárgyalás csendesebben folytatódott, és Jackson főügyész elképzelései szerint elsősorban az írásbeli dokumentumokra épült. A törvényszék hatalmas munkát végzett, kihallgatott száztizenhat tanút, háromszázezer írásbeli tanúvallomást dolgozott fel, 5330 okmányt gyűjtött be, több mint 15 ezer oldal jegyzőkönyvet vezetett, és több mint négyszáz nyilvános ülést tartott.

A borzalmak nagy része, amelyeket a perben bemutattak, nemcsak a világ közvéleménye, hanem a németek, sőt részben még a vádlottak előtt is ismeretlen volt. A vizuális dokumentumok sokkolták a tárgyalóterem közönségét. A German Concentration Camps Factual Survey (Náci koncentrációs táborok) című film vetítése – amely a Buchenwaldban, Bergen-Belsenben, Dachauban létrehozott haláltáborokban látott szörnyűségeket mutatta be – még a vádlottakat is felkavarta, közülük páran a börtönkápolnában kerestek megnyugvást. Henry Fred Gerecke, a börtön amerikai lelkésze úgy fogalmazott a Náci vezérek az örökkévalóság előtt című írásában, hogy félt a nürnbergi vádlottakkal kapcsolatos feladataitól, de elhatározta: „szeretni fogja a vádlottakat és gyűlölni fogja a vétküket”. Szintén felkavaró volt a The Nazi Plan című filmösszeállítás, amelyet a német propagandafilmekből és sokkoló dokumentumfilmekből készítettek.

A haláltáborokat túlélők vallomásai mélyen megrázták a hallgatóságot, és olyan felkavaró tárgyi bizonyítékok bemutatására is sor került, mint a Buchenwaldban talált, emberbőrből készült lámpa, vagy egy kivégzett lengyel fogoly zsugorított feje, amelyet papírnehezéknek használtak. Ahogy Sebők János könyvében találóan összegzi,

Nürnbergben a kegyetlenség olyan tárházát sorakoztatták fel, hogy az emberi psziché egy idő után már szinte képtelen volt befogadni a látottakat-hallottakat.

Januárban Marie-Claude Vaillant-Couturier újságíró, szemtanú az auschwitzi és ravensbrucki haláltáborokban lezajlott atrocitásokról tett megrendítő tanúvallomást. Az ítélet című filmben elmondta:

„Ahogy néztem őket, ahogy beszéltem, az volt az érzésem, mintha valamennyi halott társam az én számmal beszélne, az én szememmel nézne.”

Védelem

A vádiratban lefektetett állítások bizonyítása után 1946 tavaszán a védelem is szót kapott. A védőügyvédek beszédei nem cáfolták a tényeket, nem kérdőjelezték meg a bizonyítékként bemutatott dokumentumokat, inkább a bíróság illetékességét, az eljárás jogszerűségét vonták kétségbe.

Érvelésük szerint védenceik konkrétan nem szegtek meg létező kodifikált törvényt, sőt saját országukban érvényes törvények szerint cselekedtek.

A Kis Ujság tudósításai szerint a politikusok közül Ribbentrop volt külügyminiszter bevallotta, hogy ő maga tanácsolta a magyar zsidók gyűjtőtáborokba küldését, mert attól félt, ha Himmler a maga kezébe veszi a zsidókérdést, annak gyászos vége lesz, és hozzáfűzte, hogy ő nem kívánta, hogy a zsidókat agyonverjék, és igyekezett megváltoztatni Hitler fanatikus magatartását is.

A pénzügyi vezetők közül a volt gazdasági miniszter, Schacht, azt nyilatkozta, hogy összeesküvést tervezett Hitler ellen, de füstbe ment, sőt bizonygatta, hogy figyelmeztette az angolokat Hitler háborús terveiről. Jodl tábornok azt vallotta, távol állt a náci párttól, Hitlernek egyetlen beszédét sem hallgatta végig, a Mein Kampfnak csak részleteit olvasta, határozottan ellenezte a zsidók kizárását a közéletből, hiszen neki is voltak zsidó kapcsolatai. A megszállt területek parancsnokai közül Seyß-Inquart azt vallotta, azért segítette elő az Anschlusst, hogy megakadályozza az osztrák polgárháború kitörését. A Kis Ujság szerint Baldur von Schirach megbánást mutatott és elismerte bűnösségét abban, hogy a német ifjúságot „minden idők legnagyobb gyilkosának imádatára” nevelte és „ez vezetett az auschwitzi hamvasztókemencékbe”.

A vádlottak közül többen azzal védekeztek, hogy parancsot hajtottak végre, és az ellenség is hasonló dolgokat tett, továbbá csak a hazájuk érdekében cselekedtek.

A nürnbergi per egyik alapelve az volt, hogy nem lehet a felsőbb utasításra hivatkozni, hanem személyes felelősséget kell vállalni a tettekért és a kiadott utasításokért, hiszen a főbűnösök részt vettek a döntések meghozatalában.

(Kivétel ez alól a közvetlen életveszély.) Nem lehetett a „tu quoque” elvet sem figyelembe venni, vagyis azt a védekezési stratégiát, hogy a másik fél is követett el hasonló dolgokat. Ezt azzal söpörték le az asztalról, hogy a tárgyalás a német főbűnösöket vizsgálja, nem másokat. A védőbeszédek elhangzása után a vád megkezdte a perbe fogott személyekkel, illetve szervezetekkel kapcsolatos összegzését. Az utolsó szó jogán Göring többek között ezt mondta: „Ha minket, vezetőket, mint egyéneket felelősségre vonnak és elítélnek – rendben van, de nem lehet egyúttal büntetni a német népet.”

Az ítélet

Az ítéleteket 1946. október 1-jén hirdették ki. A vádlottak közül Göringet, Ribbentropot, Keitelt, Rosenberget, Seyß-Inquartot, Jodlt, Fricket, Frankot, Streichert, Kaltenbrunnert, Sauckelt és távollétében Bormannt kötél általi halálra ítéltek, heten hosszabb-rövidebb büntetést kaptak (Heß, Funk és Raeder életfogytig tartó börtönbüntetést, Speer és Von Schirach húsz, Von Neurath tizenöt, Dönitz tíz évet), és hármat felmentettek (Schachtot, Von Papent és Fritzschét).

A Kis Ujság korabeli tudósítása szerint Göring felindultság nélkül, Ribbentrop nyugodtan, Keitel mereven, Frank idegesen, Frick lesújtottan, Streicher zavarodottan, Funk és Dönitz meglepetten, Seyß-Inquart és Speer udvarias meghajlással, Schacht, Von Papen és Fritzsche megrökönyödve fogadta a bírók döntését, és Von Schirach volt az egyetlen, aki kijelentette, hogy belenyugszik az ítéletbe.

A nürnbergi ítéletek világszerte nagy meglepetést keltettek, tekintettel a felmentésekre, mivel sokan úgy gondolták, hogy egyetemes felelősség terheli a vádlottakat.

A magyar sajtó az október 16-i kivégzések menetéről is beszámolt, kiemelve, hogy kit mikor akasztottak fel, és hogy hányan voltak jelen, sőt még a náci vezetők utolsó szavait is közölték, akik jellemzően a német hazát éltették, a népért aggódtak, az ártatlanságukat hangoztatták, Julius Streicher gúnyosan megjegyezte: „Majd ti is sorra kerültök.” Seyß-lnquart ezt mondta: „Remélem, hogy ezekkel a kivégzésekkel lezárul a második világháború tragédiája. Bárcsak béke és megértés uralkodnék a népek között. Hiszek Németországban!” A kenderköteleket, amelyeket a kivégzésnél használtak, a holttestekkel együtt elégették.

A legnagyobb szenzációnak Göring öngyilkossága számított, aki ciánnal vetett véget életének. Gustave M. Gilbert a vádlottakkal töltött időszak alatt naplót vezetett. Göringről ezt írja a Napló végén:

„Pszichopata volt, amíg élt – s úgy is halt meg; halálával is gúnyt kívánt űzni minden emberi értékből, egyetlen drámai gesztussal el akarta terelni bűneiről a figyelmet.”

Sajtótörténeti tanulsága is volt az esetnek, ugyanis volt olyan nagy angol lap, amely Göring akasztásáról tudósított másnap, mivel az újságírók az események megtörténte előtt megírták a cikküket, és már nem volt módjuk javítani a megjelenés előtt.

1946 és 1949 között további perek zajlottak le Nürnbergben, de már nem a Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt, hanem az amerikai zónában az Egyesült Államok által delegált bírák jártak el. A törvényszékek tizenkét pert tárgyaltak, az eljárások végén százhetvenhét vádlottból száznegyvenkettőt elítéltek (több mint húsz embert halálra), harmincötöt pedig felmentettek. Idővel a perekben egyre enyhébb ítéletek születtek, és a későbbiekben több elítéltet is kiengedtek a börtönökből. Már hidegháborús körülmények között zajlott le 1961-ben, Jeruzsálemben, Adolf Eichmann német SS-főtiszt pere, akit többek között a zsidóság deportálásában és szisztematikus megsemmisítésében való vezető tevékenységéért ítéltek halálra.

Az első nürnbergi per során börtönbüntetésre ítélt háborús főbűnösök közül többen nem töltötték le teljes büntetésüket.

Funkot 1957-ben, három évvel halála előtt kiengedték, Von Neurathot 1954-ben, két évvel a halála előtt engedték szabadon, és Raeder sem élete végéig, hanem 1955-ig ült börtönben – öt évvel a halála előtt szabadult. A többiek letöltötték a rájuk kiszabott éveket. Legtovább Heßt őrizték, aki 1987-ben, kilencvenhárom évesen halt meg.

  

A per öröksége

A per számos vitára adott okot az utókornak. Sokan úgy vélekednek, hogy eleve felesleges volt az egész tárgyalás, egyszerűen ki kellett volna végezni valamennyi főbűnöst, eljárás nélkül. Mások a perben a demokratikusság alappillérét látták, azonban az ítéletek enyheségét, és különösen a felmentéseket nehezményezték. A per óta eltelt években azonban többször megkérdőjeleződött a halálos ítéletek helyessége, felvetődött a szövetségesek felelősségének, háborús bűneinek eltussolása. Kritizálták a szövetséges háborús bűnök kivizsgálásának elmaradását, a védők valóban egyenlőtlen esélyeit az ügyészséggel szemben, illetve azt is, hogy antináci német személyeket nem vontak be a törvényszék munkájába.

A nürnbergi per során a szövetségesek a demokratikus elvek alapján kialakított jogi eljárás formájában erkölcsi fölényüket igyekeztek bizonyítani. Hogy mennyire eredményesen, arról – mint láttuk – megoszlanak a vélemények.

Mai szemmel nagyon nehéz megérteni a világháború utáni egészen más jogi és pszichés környezetet. Hiszen például mára a legtöbb országban eltörölték a halálbüntetést, és ilyen méretű háború sem volt azóta. A második világháborúhoz hasonló tragédiák elkerüléséhez elengedhetetlen, hogy minél többet beszéljünk a történelem traumatikus eseményeiről. Ezzel összefüggésben a Nürnberg 1946 című film (1981) nyitómondatával zárom a cikket, amely egy Georges Santayanától vett idézet: „Aki elfelejti a tegnapot, arra ítéltetik, hogy újra átélje azt.”

Szőts-Rajkó Kinga

Források, ajánlott irodalom:

Alfred-Maurice de Zayas: A nürnbergi per (1945–1946). Ford. Bor Ambrus. In: Alexander Demandt (szerk.): A történelem nagy perei: törvény és hatalom. Holnap Kiadó, Budapest, 1993

Burton C. Andrus: A nürnbergi huszonkettő. Ford. Tellér Gyula. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1982

Deák István: A nürnbergi perek anatómiája. História, 1994/1.

Deák István: A per: Nürnberg után, Nürnberg előtt? Ford. Szegő András. 2000, 1994. május

Fiziker Róbert: Nürnberg – A huszadik század pere. Élet és Tudomány, 2005/46.

Gustave M. Gilbert: Nürnbergi napló. Ford. Halász Zoltán. Magvető Kiadó, Budapest, 1967

Henry Fred Gerecke: Náci vezérek az örökkévalóság előtt: amerikai lelkész beszél a nürnbergi igazságszolgáltatás idején végzett lelkészi munkájáról. Ford. Koren Emil. Lelkipásztor, é. n.

Kardos Gábor: Nürnberg árnyéka. Rubicon, 1999/5–6.

Németh István: A nürnbergi per: A háborús bűnösök felelősségre vonása. Rubicon, 1999/89–90.

Németh István: Mítosz? Botrány? Követendő példa? A nürnbergi per. Rubicon, 2005/16.

Peter Przybylsky: Akasztófa és amnesztia. Ford. Jólesz László. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1982

Pók Attila: A haladás hitele. Progresszió, bűnbakok, összeesküvők a huszadik századi Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010

Sebők János: Az ítélet napja. Nürnberg 1946. Népszabadság Zrt., Budapest, 2006

Sipos Péter: Tizenkét per Nürnbergben. História, 1994/1.

Szabó Imre: A nürnbergi per jelentősége. Officina, Budapest, 1946

Szabó Imre: Előszó. In: A nürnbergi per vádbeszédei. Ford. Auer Kálmán et al. Szikra, Budapest, 1955

Kiemelt kép: Getty Images/Raymond D”Addario/Galerie Bilderwelt