„A gyerekem a legjobb barátom” – Jaj, ne!

Gyakran hallani a fenti kijelentést, bár nem mindig egyértelmű, ki mit ért alatta. Sok szülő azt szeretné kifejezni vele, hogy a gyerekével való kapcsolata őszinte, megbíznak egymásban, sok mindenről tudnak beszélgetni, szeretnek közös programokat szervezni, időt tölteni együtt. Ezek természetesen nagyon jó dolgok. Ugyanakkor a pszichológusok régóta figyelmeztetnek arra, milyen veszélyeket hordoz, ha a szülő-gyerek kapcsolat aszimmetrikus helyett szimmetrikussá válik, ha összemosódnak a családi szerepek. 

Melitta Schmideberg pszichoanalitikus már 1948-ban hangsúlyozta, hogy az érzelmi hiányokkal küzdő szülő egyfajta helyettesítő társ- vagy szülőfiguraként kezelheti kiskorú gyerekét, akár tudattalanul.

Hozzá fordul olyan problémákkal, amelyeket más felnőttek segítségével, a közösség erőforrásait felhasználva kellene kezelnie. A gyereket teszi meg legfőbb bizalmasává, tőle vár pszichés, praktikus vagy akár anyagi támogatást is. Mindannyian ismerünk ilyen történeteket. Lányokat, akiknek idejekorán anyaként, fiúkat, akiknek apaként, családfőként kellett viselkedni ahelyett, hogy azok lehettek volna, amik igazából voltak: védelemre szoruló gyerekek.   

Ezt nevezzük parentifikációnak

A folyamatot, amikor a gyerekből szülő válik, mert az életkorának nem megfelelő felelősséggel ruházzák fel. Ez megtörténhet a teendők szintjén (instrumentális parentifikáció), amikor neki kell gondozni az idős rokont, a fogyatékossággal élő testvért, a kisebb gyerekeket a családban, vagy átvállalni a szülő egyéb feladatait. A másik típus, az érzelmi parentifikáció akkor jön létre, amikor a szülő folyton a gyereknek önti ki a szívét, vele beszéli meg a legmélyebb problémáit, tőle várja, hogy vidítsa fel, tartsa meg, ha baj van, vagy közvetítsen a konfliktusaiban. 

A parentifikáció elsősorban olyan otthonokban figyelhető meg, ahol rengeteg a stressz: rossz házasság, válás, haláleset, szerfüggőség, mentális és testi betegségek, illetve más tényezők miatt.

Ilyen körülmények között előfordulhat, hogy a szülő képtelen stabilan helytállni a felnőtt szerepeiben, és azok egy részét a gyerekre terheli át, ahelyett, hogy máshonnan szerezne segítséget. Ez persze korántsem csak az ő hibája, hanem azé a rendszeré is, amelyben valóban kevés az ingyenesen és gyorsan elérhető, hatékony támogatás, és sokan érzik úgy, hogy magukra vannak hagyva a gondjaikkal. 

Néha pont a sokat irigyelt közelség lehet káros

A parentifikáció folyamatában azt látjuk, hogy a szülő nehezen tart határokat a gyerekkel szemben: olyan dolgokba vonja be, amelyek még nem neki valók. Közeli kapcsolatuk a kívülállók szemében néha irigyelt dolog, ám egészséges határok nélkül nem két autonóm lény kapcsolódik egymáshoz, hanem inkább fuzionálnak a felek. Egy ilyen rendszerben a gyerek még a szokásosnál is nehezebben különbözteti meg a saját vágyait, céljait, szükségleteit a szülő vele kapcsolatos elvárásaitól. Másrészt azt is megszokja, hogy a saját belső történései háttérbe szorulnak, hiszen a szülő az, akit támogatni kell. A gyerek sokszor elnyomja a saját igényeit, nem szól róluk, mert meg akarja kímélni a szülőt, aki amúgy is fáradt, szomorú, gondterhelt.  

Ennek megfelelően a parentifikálódott gyerekek általában önellátók: megszokták, hogy bizonyos helyzetekben gondoskodjanak magukról (például leckeírás, főzés). Eleinte büszkék is lehetnek erre a képességükre, ráadásul a környezetük is megdicsérheti őket, hogy milyen jó, felelősségteljes gyerekek. Az is valószínű, hogy a későbbi életükre is megőrzik empátiájukat, a mások jólléte iránti érzékenységüket. Ők lehetnek a nagy békéltetők, akik igyekeznek a családtagjaik, barátaik, kollégáik kedvében járni. De ezeknek a – sok kontextusban előnyös – tulajdonságoknak megvannak az árnyoldalai is. 

Önfeláldozás, bizalmatlanság, túlvállalás

Kutatások kimutatták, hogy a parentifikációnak számos negatív hatása van a gyerekek későbbi életére nézve. Ezeket nemrég Grant Hilary Brenner pszichiáter szemlézte a Psychology Today oldalán megjelent cikkében. Összességében elmondható, hogy azok az emberek, akiknek korán fel kellett nőniük, nagyobb arányban küzdenek párkapcsolati nehézségekkel, lelki jóllétüket érintő problémákkal. Nehezen tűrik a konfliktusokat, hajlamosak lehetnek az önfeláldozásra, a túlvállalásra, és ennek következményeként a kiégésre.

Mivel legközelebbi szeretteik nem tartották tiszteletben a határaikat, ezért vagy maguk sem ismerik azokat, vagy ha igen, képtelenek megvédeni őket.

Nem tudnak nemet mondani, legyen szó munkáról, baráti szívességekről, a szeretteikről való gondoskodásról. Állandóan másokat helyeznek előtérbe, a saját igényeikről kevésbé vesznek tudomást. A belső hangjuk halk – ha mégis felerősödik, akkor inkább csendre inti, kritizálja őket. 

Új kutatás tárja fel a mechanizmusokat

Egy pár hete publikált, rendkívül izgalmas tanulmány is foglalkozik a parentifikáció jelenségével. Goldner és munkatársai 208 serdülő lánnyal (átlagéletkoruk 15 év) végeztek vizsgálatokat. Arra voltak kíváncsiak, a túl korai felnövés hogyan függ össze az önelhallgattatással és ezen keresztül a hitelességgel. Ötféle kérdőívet adtak a résztvevőknek. 

  • Mérték a parentifikációt, például ilyen állításokkal: „Sokat segítek a testvéreimnek a házi feladatukban”. „Gyakrabban érzem magam felnőttnek, mint gyereknek a családomban.” 

  • A szeparációt-individuációt, amely arról szól, hogy mennyire tud valaki elkülönülni, leválni, eltávolodni a számára fontos másiktól, mekkora szorongás társul ahhoz, hogy elveszítheti őt, vagy éppen az ellenkezőjéhez, ahhoz, hogy megszűnnek két különálló személy lenni, mert a szülő teljesen elnyomja, bekebelezi őt. 

  • Az igaz vs. hamis ént, ami alatt azt értjük, hogy az illető mennyire érzi szükségét a titkolózásnak, annak, hogy az alkalmazkodás érdekében elrejtse a szülője elől azt, amilyennek valójában gondolja magát. Például ilyen tételek szerepelnek a skálán: „Attól tartok, nem tetszene neki, aki valójában vagyok”. „Nem értené meg az igazi énemet.” „Azért viselkedem így, hogy a kedvében járjak.”

  • Az autentikusságot, amelynek csökkent mértéke azt jelzi, hogy el vagyunk idegenedve önmagunktól, nagymértékben befolyásolnak minket külső hatások, az életvitelünk pedig nem áll közel hozzánk. 

  • Az én elhallgattatását, amelybe az is beletartozik, hogy mennyire összpontosítunk mások velünk kapcsolatos véleményére, hajlamosak vagyunk-e az önfeláldozásra, milyen gyakran érezzük azt, hogy az énünk két vagy több része konfliktusban áll egymással, például disszonancia áll fenn a másokról és az önmagunkról való gondoskodás között. 

A lányok megtanulták mellőzni az igényeiket

Goldner és csapata azt találta, hogy a parentifikációnak negatív következményei vannak a kutatásban résztvevő kamaszok életére. Minél nagyobb volt a parentifikáció mértéke, annál inkább jellemző volt a lányokra, hogy elhallgattatták önmagukat és mások véleményére, igényeire figyeltek.

Ebben az összefüggésben a szeparáció-individuáció és az autentikusság csökkent mértéke játszott közvetítő szerepet. Hiába tűnhet a parentifikáció valami felnőttes dolognak, mintha ezek a gyerekek önállóságra lennének nevelve, valójában nehezebben tudnak leválni a szülőről (jelenlegi kutatásban az anyjukról), hiszen folyton gondoskodniuk kell róla, vagy az erejüket meghaladó mértékben kell segíteniük neki. Ez pedig a saját fejlődési feladataiktól veszi el a kapacitást. Kevesebb lehetőségük van önmagukkal törődni, és kiépíteni azt a nyitott, stabil kapcsolatot a belső világukkal, ami a későbbi autonómiájuk alapja lehetne. Nehezen tudnak önazonosak lenni, ha egyszer hiányzik az a képességük, hogy egészséges párbeszédeket folytassanak önmagukkal, amelyben az érzéseik, gondolataik, vágyaik érvényesek és elfogadhatók.  

 

Ha átélted, mindig lesz munkád vele – de talán egyre kevesebb

Fenti kutatás megerősítette, hogy a parentifikálódott gyerekek hajlamosak a kritikus belső párbeszédre, érthető módon nehezebben ismerik fel és fogalmazzák meg saját szükségleteiket, vágyaikat, kevésbé tudnak kapcsolódni a bennük élő „belső gyermek”-hez, ami fokozhatná az önazonosságukat. Hogyan lehet ezen változtatni? 

A gyógyulás – más problémákhoz hasonlóan – itt sem lineáris, inkább ciklikus folyamat, amelynek sosincs vége, amelyben természetes módon lehetnek visszaesések. Ha valaki átélte a parentifikációt, valószínűleg mindig érzékenyebb lesz a vele összefüggő nehézségekre, ám kellő ön- és rendszerismeret birtokában egyre kevesebb energiájába kerül majd megelőzni, kezelni ezeket. 

Az egyik legfontosabb első lépés a szembenézés: azzal, hogy nem olyan gyerekkorod volt, amilyet szerettél volna.

A társadalomban betöltött nemi szerepek elvárásai miatt a lányok vannak elsősorban kitéve annak, hogy túl korán vonják be őket az életkoruknak nem megfelelő gondozási feladatokba. Ehhez hasonlóan, a gyerekkori sérülések elszenvedéséért aránytalan mértékben okolják az édesanyákat, hiszen a rendszer szemében az ő feladatuk a család egyben tartása, a gyerekek nevelése, az érzelmekkel kapcsolatos láthatatlan munka elvégzése. Ezzel párhuzamosan viszont az anyák azok, akik kevesebb hatalommal, tőkével bírnak, és ennélfogva sérülékenyebbek. Ezek a tényezők persze nem jelentenek automatikus felmentést senki számára, de ha tisztában vagy velük, talán reálisabban látod, mi történt a családodban, és hogyan csapódott le rajtad. 

Sosem késő felfedezni, mi van benned

Az is lényeges, hogy kezdj el időt tölteni magaddal, ismerd meg a gyermeki énedet, tudd meg, mit szeretne. Ez nem megy egyik napról a másikra, és mint minden idegen terep, eleinte frusztráló, veszélyes, bizonytalanságot keltő is lehet. De megéri kitartani, hiszen jó eséllyel van egy olyan részed, amely továbbra is szeretne szabadon nevetni, játszani, táncolni, ugrálni, spontán dolgokat csinálni. Persze az is előfordulhat, hogy pont a struktúra hiányzott a gyermekkorodból, és most végre szeretnél olyan szokásokat kialakítani, amelyek mellett kiszámíthatóbb a világ, nagyobb biztonságban érzed magad. Arra érdemes törekedni, hogy önmagad szülőjeként – a felnőtt szerepeid megtartása mellett – meg tudd adni a benned élő gyereknek azt, amit annak idején nem kapott meg. Ehhez hozzátartozik az is, hogy odafigyelsz a határaidra, nemet mondasz, amikor valami túl sok. Ha fáradt vagy, pihensz. Ha éhes vagy, eszel. Ha magányosnak érzed magad, időt töltesz a szeretteiddel. Egyszóval nemcsak a kötelességeidet teljesíted, hanem önmagadért is felelősséget vállalsz. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

A hitelesség a lelki jóllét egyik kulcsa

A nyugati pszichoterápiás megközelítések a múlt század közepe óta kiemelik az autentikusság központi szerepét az emberi kapcsolatokban, a munkában, az élettel való elégedettségben. Kutatások kimutatták, hogy a hitelesség előrejelzi a mentális egészséget, hiánya viszont a szorongás és a depresszió magasabb szintjével társul. Az önazonosság érzése azért is fontos, mert tompítja más stresszorok potenciálisan negatív hatását. A birtokában valamivel könnyebben vészeljük át a magányt, a veszteségek feletti gyászt, a pszichés problémákat, a testi betegségeket. Egy daganatos betegekkel végzett vizsgálat például nemrég megállapította, hogy a nagyobb hitelesség a halállal kapcsolatos szorongás csökkenésével jár együtt. 

Az, hogy önmagunk lehetünk, igazi szupererő (persze, amíg nem bántunk vele másokat).

Sajnos sokan vannak, akik gyerekkorukban kevesebb jártasságot szereztek az autentikus létezésben, de az is lehet, hogy egy későbbi életszakaszban ütköztek akadályokba. Bárhogy is legyen, kitartó önismereti munkával, a rendszer megfelelő ismeretével és folyamatos odafigyeléssel sokat lehet tenni azért, hogy olyan életet élhess, amelyet őszintének, otthonosnak, hozzád illőnek érzel. 

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/franckreporter