–

Panni, a gyerek, aki megy

Emlékrétegek peregnek lefele, mint tapétacsíkok egy zuglói lakás falán. Újak jönnek, amikre szívesen gondolok, de közben meg ragaszkodom a régihez, a megszokotthoz. A kékpöttyös bögréhez, amit Mamival vettünk, bal kezemen két ezüst, jobbon rézzé színeződött gyűrűkhöz, a „nem kezdek új sorozatba, inkább újranézem a Gilmore Girlst”-érzéshez.

Igen, ez a legnehezebb. Hogy megéljem az új dolgokat, de közben meg ne felejtsem el a régieket.

Biztos azt mondod most: „ezeket nem felejtjük el, mert a köldökzsinór meg a láthatatlan ezüstfonál”, de én akkor is félek. Nem attól, hogy az újak nem lesznek jók, már ha elmegyek a… na, most itt kellene írnom a helyek nevét, de még mindig összezavarodom ennyi holland utca és tér neve között, én csak tájékozódni tudok, visszamondani az útvonalat nem. Szóval már ott van a templomkert, ahol egy múzeumlátogatás után, méhekkel körülvéve ittuk a túlárazott kávénkat az utolsó (?) októberi napsütésben. Vagy a híd, ahol megálltunk egy fiúval, hogy megmutassa: „nézd, abban a lemezboltban dolgozott Quentin Tarantino”, vagy a művészmozi, ahol ugyanez a fiú aztán kicsit összetörte a szívem. Ezek az új emlékek naponta jönnek és rétegződnek, színesítik az Amszterdamról kialakított – ahogy a kedvenc órámon tanultuk – „képzelt térképemet”.

De megijeszt, amikor eszembe jut, ahogy Lizával kuporgunk a matracon, amikor nemrég itt voltatok, és avokádós pirítóst eszünk amíg neked online megbeszélésed van, ahogy szétázva, az első interjúm után találkozunk a Rijksmúzeum előtt, ahogy az Anna Frank ház után lófrálunk a csöndes, kivilágított utcácskákban. Vera is mondta: a nosztalgia veszélyes, hisz jön a torokszorongató érzés, a ködös tekintet, meg a gondolat, hogy akkor én miért vagyok itt, ha te és ti ott.

De még inkább az rémiszt meg, hogy mi van, ha nem kapnak helyet a veletek készült emlékek, mi lesz, ha az élményspájz polcain kiszorítja a jelen a múltat, és csak ezt konzerválhatom majd? Ez a felnőtté válás?

Ettől leszek érett vagy belevaló, hogy a régi fejezethez nem tudok visszalapozni, csak előre-előre-előre? 

Tizedikben nehéz volt megélni a jelent. Sokszor kaptam magamat azon, hogy már vége is a színdarabnak és én még mindig a prológuson gondolkodom. Persze akkor ez egy menekülési útvonal volt, vagyis inkább a rögzült útvonal, hisz a gondolataim mindig ugyanarra a zátonyra futottak ki.

Ma meg a jövőtől féltem a már megélt pillanatokat, mint egy polaroidot, hogy mi lesz, ha a kabátzsebemben a sok szorongatástól elsárgulnak majd. Görcsösen kapaszkodom a biztos dolgokba, a tudatba, hogy három hét múlva látlak, hogy minden hétfőn Franciska (pszichológus), hogy itt a kékpöttyös bögre meg a gyűrűk. 

Homokszemekként peregnek végig kezemen az emlékeink, tartsd te is a tenyered, fogjuk fel együtt a szemcséit!

Panni talán már itt is Amszetrdamba készül

Eszter, a szülő, aki marad

Azt hiszem, túl vagyok rajta. Azt hiszem – remélem –, hogy ez az első két hónap volt a legnehezebb. Mert brutális volt, az biztos. Ezt „nem láttam jönni”. A mindennapi sírdogálások egy hatalmas kiboruláshoz vezettek, most már utólag bevallhatom neked.

Annyira nem tudtam megbirkózni az engem körülvevő nehézségekkel, aminek hatalmas részét a te elköltözésed jelentette, hogy szó szerint összeomlottam, és tizenkét órán keresztül egyfolytában sírtam. Lehetséges, hogy ezt a „sokkot” az előző esti Léna-féle shiatsu-masszázs váltotta ki, ahol – akkor még – teljes nyugalomban adtam át magam a szakértő kezének, hogy aztán azok rátapintsanak valamire, amiről kiderült, jobb, ha nem tartom magamban, mert szétfeszít belülről. Másnap nyílt meg ez a csap bennem, és csak zokogtam-zokogtam, szusszanásnyi szünetekkel.

Féltem, hogy sosem lesz vége, úgy maradok. De nem maradtam. Jobban lettem.

Elsőre persze nagyon-nagyon ijesztőnek tűnt ez az egész, hiszen nem éltem át korábban ilyesmit. Simán lehet, hogy ez a shiatsu nélkül is jött volna, tudod, hogy távol áll tőlem minden ilyen hókuszpók és az összefüggések, a miértek „tudományos” keresgélése.

Te jó ég, bediliztem? Depressziós lettem? Hiszen te „csak” elköltöztél, ennyi történt. Tudtam, tudom, hogy jól vagy, tanulsz, bejársz és készülsz az órákra, dolgozol sokat a plusz pénzért, emellett társasági életet is élsz, ez utóbbit, nagy örömünkre képekkel időnként szépen dokumentálod is.

A sztorijaidról nem is beszélve. Persze, az a legjobb, ahogy azokat te meséled el, én nem tudom annyira viccesen továbbadni. Mondjuk, a tépés szót igen. Ilyenkor mindig Munkácsy Tépéscsinálók festménye jut az eszembe, és gondolatban máris ott vagyok a nagyszüleim egykori lakásában, ahol a családi ünnepi étkezésekre a Munkácsy és Hollósy Simon reprókkal tarkított nappaliban került sor. Ha erre gondolok, jóérzés és nyugalom tölt el, nem az aggodalom. Amikor mesélted, hogy az egyik hétvégi program egy rave parti lesz, ahova komppal mentek, újra bevetettem ezt a frissen kifejlesztett technikámat, ezúttal nem festményt, hanem a gyerekkori kedvenc filmsorozatomat hívtam elő. Te voltál Anne Shirley, aki teapartit tart a barátnőivel. Egy romantikus szigeten, ahová csónakkal mentek.

Amióta ez a valami elementáris erővel kitört belőlem, jobban vagyok, még ha nem is hiszed az előző festményes és filmes hasonlataimat olvasva. Pedig tényleg. Elfogadóbb lettem a helyzettel kapcsolatban. Lizával új szokásokat alakítottunk ki: például minden szerda reggel együtt reggelizünk, általában palacsintát sütünk, mert ilyenkor később kezdődik a sulija. Novemberben elindulnak az anya-lánya vacsoráink is, terveink szerint kéthetente, mindig egy barátnőjét és az anyukáját hívjuk majd el hozzánk. Tudom, hogy azt gondolod, ez így könnyű, hiszen Liza barátnőinek az anyukái az én barátnőim is, de megnyugtatlak, lesz majd olyan anyuka-vendégünk, akit én egyáltalán nem ismerek.

Zárójeles megjegyzés: jóval kisebb itthon a kupi, amióta elmentél, ezt megállapítottuk Lizával. Zárójel bezárva.

Nem sírdogálok már, amikor Bíborkára vigyázok, hanem mosolyogva nézem, ahogy megteszi első lépéseit (igen, már jár!) Persze szoronganivaló akad itt is. Az evését általában végigizgulom, rettegve a félrenyeléstől. Komolyan mondom, nem értem, hogy csináltam veletek ezt végig, csak azt tudom, hogy akkor egyáltalán nem izgultam, ilyenre sosem gondoltam. Fiatalság, bolondság. Nem, inkább fiatalság, naivság.

Bolondság most van inkább. Például megbolondulok a rengeteg úgynevezett „mai fiatal” beszédstílusától. Tessék ezt ideadni, tetszik még kérni? Ezt mondják NEKEM, méghozzá rendszeresen. Nekem, akiről általában nem feltételezik a tényleges koromat, mindig fiatalabbnak néznek. Szóval itt más problémával állunk szemben. Nem túlzok, szinte naponta találkozom ezekkel a megszólításokkal, elsősorban az élelmiszerboltok eladóitól, de sokszor hivatalos, telefonos ügyintézés során is. Annyira bosszantó, hogy a múltkor egy fickóra tényleg rászóltam, aki a gyógyszertárban mögöttem állt, és megszólított, ahogy nem kellett volna. Szegény, csak pislogott, hiszen kedvesen kérdezett. Mármint szerinte. Hiszen fogalma sem volt róla, hogy pont az ellenkezőjét éri el, és pillanatok alatt zsémbes öregasszonyt csinál belőlem, miközben pont azért küzdök, hogy senki ne csináljon belőlem, de másból se öregasszonyt egyetlen megszólítással. Na, ez aztán a paradoxon. (A zsémbesség az más kérdés.)

Mit gondolsz, miképp lehetne megtanítani a fiataloknak, hogyan kell magázni valakit, és ezt a rossz használatot végre-valahára kikoptatni a magyar nyelvből?

Most eszembe jutott ezekről a levélben feltett kérdésekről Sally Rooney új könyve, szóval légy szíves, majd te is válaszold meg ezeket a kérdéseket, ahogy a könyvben szereplő barátnők is teszik.

Elkezdtem írni neked a gyönyörű budapesti őszről, a sárguló falevelekről, a sok napsütésről, hogy sárgulj te is kicsit az irigységtől, és válj eggyé a Quick Mike esőkabátoddal (első amszterdami napunkon, a szakadó esőben berohantunk egy Vintage használtruha-üzletbe és megvettünk gyorsan egy sárga esőkabátot. Csak a kollégiumban vettük észre, hogy a kabát gyerekméret, sőt, szerepel benne előző tulajdonosának a neve is: Quick Mike), de olyan poloskaszag csapta meg az orrom, hogy inkább félredobom a romantikát, és vadászni indulok. Végül is, ez is egy tipikus budapesti őszi kép. Tényleg, azt meséltem, hogy órákon át közlekedtem egy büdösbogárral a nadrágomban? A végén mindketten túléltük, mondjuk, a bogár magabiztosabbnak tűnt, egyértelműen látszott, hogy őt kevésbé sokkolta az eset, mint engem.

Quick Mike a kollégiumi fogason

Nem láttalak öt hete, viszont három hét múlva: „Gyere, babám, megölellek” éneklem majd, ahogy Deva, akit nemrég fedeztem fel magamnak, és pár napja egy koncertjén is voltam.

Imádom, most az ő dalát küldöm.

Riesz Eszter és Bognár Panni

A fotók a szerzők tulajdonában vannak

A napló első része:

A szülő, aki marad és a gyerek, aki megy

A második rész: 

„Ebben a sírásban sok minden benne van