„Egy drámai, karakteres nőt kerestünk!” Megtaláltátok!

–

„Egy drámai, karakteres nőt kerestünk, ezért jutottál eszünkbe” – hívott fel alig két hete Merő Bianka, Merő Péter ikertestvére, majd arra kért, hogy viseljem a ruhájukat a Central European Fashion Weeken a múlt hétvégén.

„Ó, hát jó helyen jártok, megtaláltátok a tökéletes alanyt!” – vágtam rá egyből, mert természetesen azonnal igent mondtam. Ki ne mondana igent egy ilyen megtisztelő felkérésre, akiben van némi exchibicionizmus? Talán nem mindenki álmodozik arról, hogy szép ruhákban kifutókon nyargaljon, talán ilyenről álmodozni nem is nagyon lehet, de a telefon után repkedve ugráltam az örömtől. Baszki, azért ez rohadtul menő! De most nem is csak erről akarok mesélni, hanem a dolog jelentőségéről.

Ez az év egy kegyetlen hullámvasút

Úgy dobál a legmagasabbról a legmélyebbre, aztán úgy ránt a legmélyéről ismét fel a csúcsra, hogy egyiket sincs időm felfogni, kiheverni meg pláne. Egyelőre csak ülök, bambulok magam elé a kanapén, és azt kérdezgetem: What the fuck volt ez az egész? Tényleg megtörtént az a sok minden, a jó is és a rossz is? Elég lett volna egy szelete is. 

A járványról mára kiderült, hogy halovány fricska az élettől, egy összeeszkábált díszlet ennek a temérdek jónak, és a rengeteg szarnak, amit kaptam, amit kaptunk. 

Januárban és februárban öntudatlan állapotban voltam, be voltunk zárva a lakásba, és az volt a legnagyobb bajunk, hogy hazaérünk-e nyolc előtt, vagy a kijárási tilalomban kell azt kamuznunk a rendőrnek, hogy péntek este is dolgoztunk. 

Február végén elkapta az egész családom a vírust. Mindenkit eléggé megviselt, nagyon betegek lettünk, és anyám, aki a kezdeti egy hétben szinte tünetmentes volt, villámgyorsan lett rosszabbul, majd az utolsó üzenete az volt a kórházból – mielőtt rátették a lélegeztetőgépre –, hogy nagyon szeret minket. Még nekünk is volt időnk válaszolni, bár az, hogy minden rendben lesz, hazugság volt. Legközelebb már csak a hamvait láthattuk a kiválasztott rózsával díszített urnában, meg a kis cuccait, amit elhoztunk a kórház tartós lélegeztetési osztályáról. 

Túl lehet élni anya halálát? Túl

Fel lehet fogni valaha, hogy ő már nincs többé? Dehogy lehet. A mai napig nem fogtam fel. 

De küldött valakit maga helyett. Nem tudom, hogy anya volt-e, nem vagyok igazán spirituális, de a temetésére eljött egy régi barátom, és azóta együtt vagyunk. Nélküle nem éltem volna túl, nélküle nem is tudom, hol lennék már. Ő nemcsak a szerelmem, hanem a barátom is, akitől rengeteget tanulok, és ez sokkal fontosabb annál, mint hogy ennél jobban kiadjam azt, ami köztünk van. Legyen ennyi elég.  

 

Szóval éppen robogtam lefelé a mélybe, amikor valaki felemelt, és egészen másmilyen volt így létezni a gyászban, és végre, életemben először azt éreztem, igazán boldog vagyok. Megtalálni a boldogságot éppen akkor, amikor ekkora veszteség ér, az olyan, amitől zavarba jön az ember.

Hogyan lehet ilyen csodálatosan kegyetlen az élet?

Miért nem engedi meg, hogy minden jó legyen? Az túl jó lenne akkor, ugye? Azt már nem is lehetne felfogni!

Aztán elveszítettem még két embert. Igaz, ők nem haltak meg, élnek, de nem beszélünk, talán soha többé. És még csak meg sem tudom mondani, miért. Az ő elvesztésükkel majdnem rám omlott az égbolt. Parallel jött a rengeteg egészséggel kapcsolatos baj, és igen, tudom, hogy mindez összefügg, de gyors egymásutánban derültek ki a rákom utáni egészségi problémák, mert azt

már tudom, hogy a ráknak nem az első (azóta is) negatív lelettel van vége, hanem soha: életvégig tartó odafigyelés, és küzdés úgy, hogy soha nem lesz már olyan a testem, mint azelőtt.

Kórházról kórházra jártunk, CT, MRI, vastagbél- és gyomortükrözés, májvizsgálat, nyirokkeringési parák, minden, amit akarsz egy laza rehabos sztoriban. Ötnaponta hányás, iszonyatos görcsök, kórházak mentővel, új gyógyszerek, sírás, fogyás, fogyás, sírás, sírva hányás, hányva sírás. És próbáltam magam tartani, minden erőmmel kapaszkodni abba, hogy az élet már csak ilyen, hogy ezek nem is olyan nagy bajok a régi szarhoz képest, hogy élni jó, az élet csodálatos, de van, amikor ezt nagyon nehéz mantrázni, mert nem mindig hittem el.

Legalább nem voltam egyedül

Szegény anyám, ha látná, ha látta volna, mennyi szar van. De ha látod, és olvasod ezt, anya, akkor ne aggódj, mert fontos és jó emberek vannak körülöttem, akik most tényleg szeretnek, és nem akarnak tőlem semmit, csak engem akarnak, úgy, ahogy vagyok, a magam elviselhetetlen, szertelen, erőteljes, soha nem unalmas módján. 

A külvilág mindezekből csak annyit látott, hogy milyen szépen lefogytam, hogy van egy szerelmem, hogy csillogok, de a csillogás mögött van más is, amit nem lehet elmondani, amit nem lehet leírni, ami nem is biztos, hogy érthető, mert sokszor számomra is megmagyarázhatatlan. 

Ezért volt fontos nekem ez a hétvége, és ez a felkérés. Nem csak azért, mert felvehettem egy szép ruhát és végigmehettem benne egy kifutón, és tapsoltak az emberek, és az jó volt. 

Amikor bementem próbálni Merőékhez, meg kellett saccolni a méreteimet előzetesen a telefonban, de én rosszat, jóval nagyobbat mondtam be, mint ami a valóság. Péter már látatlanban is jól tippelt, tudta, nagyjából kire tervez, és három nap múlva készen volt a ruhaköltemény, benne minden négyzetcentiméterén a pontos számítások: hogyan esik az anyag pontosan úgy, ahogy kell, hol van a legvékonyabb rész a törzsemen, hogyan áll az utolsó redő is pöpecül, hogyan csinál brutál alakot, és milyen cipő kell ahhoz, hogy szépen járjak, és jól is álljon. A ruhapróbákon ott lógott a vállfákon a kollekció többi ragyogó darabja, gyönyörű ruhák, de a jelentőségüket csak később értettem meg.

Amikor a backstage-ben a csodálatosan szép modellek között elkezdtem öltözködni, az olyan volt, mintha bejött volna a Hamupipőkéből Tündérkeresztanya, és mindenkiből varázsütésre mesebeli hercegnőt varázsolt volna.

A ruhák szó szerint életre keltek, a lányok, nők ragyogni kezdtek, a testek megszólaltatták a csillogó ruharedőket, és mozogni kezdtek a peplumok és uszályok, és én is ragyogó, mesebeli királynőnek éreztem magam. A kifutó előtti utolsó másodpercben a szívem már a torkomban dobogott, de nem izgultam, csak izgatott voltam az örömtől, és attól, hogy most megint a hullámvasút legtetején vagyok, és mindjárt indulunk lefelé, öveket becsatolni, kérem kapaszkodni, mert ez merész lesz. 

Felemelő érzés volt végigvonulni egy zseniális tervező csodálatos ruhájában

Felemelő volt viselni, és életre kelteni egy tehetséges ember munkáját. És nemcsak az ő munkáját, hanem mindenkiét, aki azon fáradozott, hogy megmutassa a szépséget, a szépség sokféleségét. A háttérben dolgozó emberek nagyon kedvesek voltak, irtó rég voltam már olyan helyen, ahol mindenki kedves velem. És rég kaptam már ekkora önbizalmat. Királynővé is csak kevesen tudtak eddig tenni, és rég kaptam ennyi kedves kommentet, dicséretet.

A kifutós képem alá sokan írták: „Köszönöm, hogy szemüvegben vonultál végig.” Mondjuk, sokáig nem jutottam volna el nélküle, mert semmit nem látok, és kontaktlencsém sem lehet. De a szemüveg nemcsak ennyi, hanem az életem része. Próbáltak bántani miatta, anyám életét meg is keserítette, de az enyémet nem tudta. Eszembe sem jutott, hogy ne abban legyek. És azok az emberek láttak, akik fontosak nekem. Az igazi barátaim, a szerelmem, és a családom többi tagja, akik csak a közvetítést követték. A két és fél éves unokaöcsém nem értette, mit művelek, de ő is csillogó szemmel nézett. És tudom, hogy anya is látott. 

Látod, anyuci, eddig jutottam

Én és a testem, együtt annyi mindenen át, rákon, nyiroködémán, epekövön, összenövéseken át, hányások között, sok melóval, sok sporttal, sok főzéssel, sok szeretettel és odafigyeléssel, erővel, és mindennel, amin a testem keresztülment, most tényleg ragyogtam. Hányszor gyűlöltem pedig a helyzetemet, hányszor utáltam magam amiatt, hogy nem vagyok ilyen vagy olyan.

Tudom, hogy nem a ruha teszi az embert, tudom, hogy egy nő nem attól szép, ha gyönyörű ruhában van, de nekem az a pár perc különleges jelentőséggel bírt. Rengeteg önbizalmat adott, jó volt ott lenni, kicsit ragyogni, és szomorú voltam, hogy hamar vége, és nincs ilyen minden héten. 

Ma reggel a rehabilitációs klinika nyirokosztályán kezdtem, hogy megmondják, hogyan lehet a huszonhét kioperált nyirokcsomó funkcióit pótolni, legalább valamennyire. De ez tényleg semmiség. Persze ideges voltam, hogy megint egy újabb kórházba kell menni, és ott még csak azt sem tudta senki, hol voltam tegnap, mert ott aztán nem számít, milyen ruhában mész, ugyanolyan beteg vagy, mint a többi.

Ma hazaérek, és elcsomagolom az aranycipellőt, kitakarítok, és készülök a jobb napokra. Addig pedig őrizgetem ezt a varázslatot magamban. 

Szentesi Éva

 A képek a szerző tulajdonában vannak