Tudtad, hogy ha most leállítanák a világ összes textil- és ruhagyárát, akkor is lenne elég ruha a Földön élő összes embernek még hosszú évekig? És hogy a valóban környezettudatos ruha az, amelyik el sem készül? De van még egy lehetőség: újrahasznosítani a régit! – olvasható a Kétfecske honlapján. Megdöbbentő, és azonnal világossá válik számunkra az alapító, Angéla hitvallása is, aki eredetileg lengyel-magyar szakon végzett, de ma már női szabó, játszóházvezető, egy hagyományőrző egyesület alapítója, és egy igazi energiabomba. Nehéz is követni, hogy mi mindennel foglalkozott az elmúlt években, úgyhogy menjünk inkább szépen sorban. 

Színek, formák, alapanyagok

Angéla elsősorban retextilben utazik

Ez az újrahasznosítás egy speciális formája, melynek során a használt ruhákat felvágják minél hosszabb szálakra, majd ezekből készítenek újabb tárgyakat, például ékszereket, kosarakat, különféle lakberendezési és dísztárgyakat. Mindezt olyan egyszerű, hagyományos technikákkal, mint a horgolás, kötés, fötrés, szövés, fonás, hurkolás, varrás, csomózás. 

Már önmagában ez is elég menő és trendi lenne manapság, amikor épp világvége-hangulatban élünk, és nagyon megy a fenntartható divat, csakhogy a látszat ellenére itt mégsem ez a lényeg. A retextil ugyanis „csak” az eszköz, amelynek segítségével az igazi varázslat történik: az összefonódás, a szövedék létrejötte ember és ember között, vagyis a közösségépítés, ami Angélának kezdetektől a célja. Azt is mondhatnánk, az életfeladata. 

Egyetemistaként ösztöndíjjal tanult Lengyelországban, ott ismerkedett meg egy karitatív szervezet tevékenységével, amely hátrányos helyzetű, szociálisan rászoruló fiatalokkal foglalkozott.  

„Volt Lublin óvárosában egy lakásból átalakított klubhelyiségük is. Ez egy olyan állandóan nyitott hely volt, ahova a gyerekek bármikor bemehettek, ott írhatták meg a leckéjüket, különböző programokat szerveztek nekik, önkéntes munkát végeztek, például szemetet szedtek. Nekem ez nagyon tetszett, és tudtam, hogy valami hasonlót szeretnék létrehozni itthon.” 

Angéla miután hazajött, testvérével hagyományőrző egyesületet alapított Mosonszolnokon

Ez az a falu, ahol felnőttek, és a mai napig is ott élnek. Az évek során több száz programot szerveztek meg, a családi, kézműves, gasztroprogramoktól kezdve a táncházakon át az egyéb hagyományőrző eseményekig. Céljuk egy erős közösség létrehozása volt, lehetőleg minél több generáció bevonásával. 

Kétfecske műhely

„Tudom, mindenki ezzel jön, hogy régen milyen jó volt, amikor több generáció élt együtt, de szerintem ennek tényleg nagyon sok pozitívuma volt, ami mára eltűnt. A mai fiatalok egy elidegenedett világban nőnek fel, sokszor azt sem tudják, hogyan kell az idősekkel viselkedni. Szerintem az anyagias szemlélettel és érdektelenséggel szemben az az egyetlen megoldás, ha újraélesztjük a közösségeket. Emellett a retextillel szeretném elérni, hogy a gyerekek ne a telefonjukat nyomkodják, hanem a két kezükkel alkossanak valamit. Nagyon durva, de találkozom olyan iskolásokkal, akik nem tudnak csomót, cipőfűzőt kötni, vagy az ollót használni.” 

Alapanyagok. A tárolók is újrahasznosított alapanyagokból készültek.

Nemcsak a különböző korosztályok, hanem az egy helyen élők összehozása is fontos volt számukra. Mosonszolnokon sok az új betelepülő, állandó a jövés-menés, de ez korábban is így volt a be- és kitelepítések miatt. 

„Azt szokták mondani, hogy ez egy gyökértelen falu, én meg azt gondolom, hogy vannak gyökereink, csak meg kell ismerni őket” – vélekedik Angéla, aki a húgával helytörténeti kutatásokat is végzett.

2015-ben pedig megnyert az egyesületük egy pályázatot, aminek összegét arra fordították, hogy Utcaverseny néven egy éven át tartó vetélkedőt szerveztek a falu lakói számára. 

„Minden utca egy csapatot alkotott, és az utcák egymással versenyeztek. Hónapról hónapra kitaláltunk különböző feladatokat, és megnéztük, melyik utca a legaktívabb, legügyesebb, honnan jönnek el a legtöbben, melyik utca lakói sütik a legtöbb sütit stb. Az év végére kiderült, hogy melyik a falu legösszetartóbb utcája.” 

Táska újrahasznosított alapanyagokból

Ennek a rendezvénysorozatnak a keretében készült el a Faluszőnyeg is

Ez egy tizenkét négyzetméteres „közösségi műalkotás”, amely Mosonszolnok térképét ábrázolja, és amelyen a falu több mint hatvan lakója dolgozott rajta együtt. A legfiatalabb résztvevő három, a legidősebb nyolcvanhárom éves volt. Eredetileg a térképet fonalból horgolták volna, ám Angéla akkoriban talált rá a neten a Retextil Alapítványra, adódott az ötlet, hogy készüljön a szőnyeg újrahasznosított alapanyagokból.

„Anyukám kint dolgozott Ausztriában, és mindig rengeteg használt ruhát kapott az ott élő családoktól, zsákszámára hordta haza őket, mi is ezekből öltözködünk. Ausztriában a hulladéklerakás pénzbe kerül, és az osztrákoknak egyszerűbb, ha mindent odaadnak inkább a magyaroknak. Az osztrákok nagyon pazarlóan élnek, bár ebből a szempontból ma már a magyarokat sem kell félteni. A lényeg, hogy rengeteg felesleges anyagunk volt, adta magát a retextil-technika. A ruhák pedig azóta is csak jönnek és jönnek.” 

A Faluszőnyeg pedig olyan jól sikerült, hogy később bekerült a RugArt Fest Kortárs Szőnyegtervezők Fesztiváljára, és kiállították a Bálnában is.

Angéla később elvégzett egy játszóházvezetői tanfolyamot is, ahol már tudatosan a retextil-technika mellett kötelezte el magát, szakdolgozatát a „Retextil minden korosztálynak – Textil-újrahasznosítás játszóházban” – címmel írta, és a tanultak mellett kifejlesztett egy új módszert, a varrott textilt, amellyel a maradék, legrövidebb fötrött (körülbelül azt jelenti, hogy összesodort, fonott anyag) szálak is felhasználhatók, vagyis tényleg elérhető a nulla hulladék. 

A nyakkendőkből szoknya vagy szárira hasonlító ruha lesz

Azóta más nagy közösségi akciók során is bevetette a retexilt, legutóbb az „1000 szállal kötődünk” program keretében a mosonmagyaróvári Piarista iskola udvarát díszítették fel használt és újrahasznosított anyagokkal. 

„Amikor a Covid után a gyerekek visszatérhettek az iskolába, az intézmény összes tanulója, nagyjából hatszáz diák, két héten át díszítette együtt az iskola udvarát. Számomra igazi sikerélmény volt ez a közösségi munka, lett egy csomó barátom a gyerekek közt. Azt is sikerként éltem meg, hogy volt olyan nyolcadikos fiú, aki külön gyakorolta otthon a vágást, hogy ne legyen égő az osztálytársak előtt, hogy neki nem megy.”

Hogy honnan ez az altruista hozzáállás és a közösségépítő szándék?

Valószínűleg otthonról, a nagypapától jön. 

„A nagyapám 72 éve önkéntes tűzoltó, de benne volt a Vöröskeresztben, a sportegyesületben, az egyházközségben is, mindig részt vett a közösségi tevékenységekben. Tulajdonképpen az egész élete erről szólt. Már 89 éves, alig bír járni, de még mindig vágja nekem a retextil-csíkokat. Azt mondja, ez fontos, a közösségért csinálja.”

Ugyanakkor Angéla köszöni szépen, nem kér újabb ruhaadományokat, így is többet kapnak, mint amit fel tudnak használni. Megesik, hogy ő is továbbküldi a felajánlásokat a pécsi Retextil Alapítványnak, vagy a farmerokat az Old Blue-nak Veszprémbe. 

„Mindenki kéri, hogy hadd küldje el nekünk a használt ruhákat. Én meg erre azt mondom, hogy inkább ne vásároljatok annyit, és akkor nem kell nekünk adni” – mondja Angéla, aki egyébként imádja a ruhákat, szeret öltözködni, de magának már évek óta nem vásárol, nemhogy újat, de használtat sem. Inkább a régi, ajándékba kapott darabokat alakítja át, gondolja újra. Merthogy ma már ez is az egyik tevékenysége. Időközben ugyanis nemcsak játszóházvezető lett, hanem kitanulta a női szabó szakmát is.  

A fötrés valójában kétemberes munka

„A férjemmel járunk néptáncolni, és arra gondoltam, hogy varrok magamnak egy próbaszoknyát. Megkérdeztem egy varrónőt, aki elmondta, hogyan érdemes csinálni, ráncolni, hogy szép legyen. Aztán varrtam másoknak is. Majd megpróbálkoztam egy rábaközi viselettel. Csakhogy az már bonyolultabb, a mellényt például már szabni is kell. Tudtam, hogy ha ezzel komolyabban is foglalkozni akarok, akkor meg kell tanulnom normálisan varrni. Ha pedig nem tanulok meg, akkor nem kell ezzel foglalkozni.” 

Végül elvégzett Győrben egy szakiskolát, és hamarosan már nemcsak magának, hanem a néptáncos társaknak is ő varrta a ruhákat. De valójában mindig is az élete része volt a kézimunka. 

„Öten voltunk unokák, három fiú és két lány, és mindig a nagymamámnál töltöttük a délutánokat meg a nyarakat, és amikor a mama már nem bírt velünk, akkor leültetett minket zoknit stoppolni és horgolni. Az egyik unokatestvérem, ma már felnőtt férfi, egy tetovált rocker srác, és még mindig tud kötni. A harmincadik születésnapján tartott kerti partin ez kiderült, úgyhogy hoztak neki egy kötést, és a haverjai előtt meg is mutatta.” 

Lámpa biciklikerékből és retextilből

Angélának és testvérének a szívügye volt a hagyományőrző egyesület

Az évek során ebbe fektették minden idejüket és energiájukat. Mellette Angéla többféle munkát is elvállalt, ha kellett, dolgozott éjszakai árufeltöltőként, varrodában, és egy évig a családok átmeneti otthonában is. Ez utóbbitól eleinte tartott, hogy mennyire lesz megterhelő lelkileg, de mint meséli, végül a sok szörnyű történet és negatívum mellett erősebb volt a tudat, hogy másokon segíthet. A nagy álom azonban mindvégig az volt, hogy létrehoznak majd Mosonszolnokon egy mintagazdaságot, egyfajta skanzent, jószágokkal, gyógynövénykerttel, különböző kulturális programokkal. Azonban úgy érezte, hogy a faluban szélmalomharcot vív, óriási ellenszélben dolgozott. Végül úgy döntött, hogy egy időre elengedi az egyesületet, és inkább a közeli városban, Mosonmagyaróváron hozza létre saját közösségi műhelyét, egy olyan közösségi teret, amely a kezdetektől a terve volt. Így költözött be a Kétfecske nevű kezdeményezése a Bohém Tanya Közösségi Műhelybe. 

Angéla és Frida

Ma már ez a bázis, Angéla itt tölti a mindennapjait reggeltől délutánig

De ha úgy alakul, akár ki is települ a különböző rendezvényekre, fesztiválokra. Közben női szabóként is tevékenykedik, jelenleg néhány alkalmi ruha, népviselet van soron, de készít menyasszonyi ruhákat is. A célja az, hogy egyszer csak újrahasznosított alapanyagokból dolgozhasson, „nullahulladékos”, környezetbarát ruhákat készíthessen, de sajnos erre még nem elég nagy a piaci igény. Azért már akad egy-egy bátor megrendelő. Volt olyan menyasszonya, aki bevállalta, hogy újrahasznosított anyagokból legyen az esküvői ruhája. 

Frida

„Az egyik ismerősöm épp akkor adta nekem a nagymamája hagyatékát mindenféle régi anyaggal együtt, amiben találtam egy nagyon szép ágytakarót is, méghozzá arról a településről, ahova a menyasszony férjhez ment. Felvetettem, hogy mi lenne, ha abból készülne a ruha, a menyasszony pedig belement. És ez a ruha nemcsak újrahasznosított, hanem „nullahulladékos” is volt.

Ugyanis úgy készítettem el, hogy ott állt előttem a modell, én pedig rajta tűzögettem, hajtogattam, ráncoltam az anyagot. Végül a ruha felső része az ágytakaróból, az alsó réteg pedig egy sötétítőfüggönyből készült. A felsőrész újra visszabontható, vagyis ismét ágytakaróként vagy baldachinként használható.”

Habár mindaz, amit Angéla csinál és képvisel nagyon is XXI. századi, progresszív és zöld

Valójában számára ez is a hagyományőrzés egy formája. Vagyis nem azért gondolkodik a fenntarthatóságban, mert ma ez menő (és szükségszerű), hanem mert mindig is ezt diktálta a józan paraszti ész. 

„Jó falusiként, ami van, azt felhasználjuk, nem dobjuk ki és nem veszünk helyette újat, hanem megjavítjuk vagy csinálunk belőle mást. Számunkra ez így természetes. Apukám például nagyon tehetséges „sufnituningos”, a fellelhető dolgokból mindig valami fantasztikusat alkot, tök jó ötletei vannak. Például készített a biciklije mögé egy kis horgászkocsit, fűnyíróból, babakocsi-kerékből és zöldségesládából. Mi így élünk, amióta az eszemet tudom. Anyuék régen maguk varrták a ruháinkat, és rengeteg pulóvert kötöttek. Vettek egy nagy zsák fonalat, és az összes gyerek ott gombolyította a fonalat együtt a Mamánál a konyhában.” 

Angéla hozza a bohém stílust

Ez a másik kulcsszó: hogy együtt… 

„Valószínűleg soha nem fogok online horgoló-tanfolyamot tartani. Mert nem az a lényeg, hogy megtanítsak valakit horgolni. Hanem az, hogy eljöjjenek, leüljünk, beszélgessünk, együtt legyünk, és közösen csináljunk valamit” – mondja Angéla, aki szerint valójában a közösségépítés és fenntarthatóság is összefonódik és elválaszthatatlan.

„Az, hogy közösséget építek, hogy más emberekkel, más emberek gyerekével is foglalkozom, nem csak a sajátommal, azzal valójában a saját gyerekemnek teremtek egy élhetőbb világot. Azt hiszem ez a lényeg. Érted?” 

Értem. Ahogy érthető a névválasztás is. Mert egy fecske nem csinál nyarat. De kettő már sok mindenre képes. És hogy ki az a másik fecske? Én. Te. Ő. Mi mindannyian. Vagy ahogy Angéla mondja: 

„Mindig a másik, aki éppen mellettem van.”

Iliás-Nagy Katalin

 A képek a szerző tulajdonában vannak