Erre pazaroltam a legszebb éveimet! – De mikor is vannak a legszebb éveink?

–

Állítólag legszebb éveim gyűjteménye utólag, nosztalgiamentes, őszinte visszatekintéssel:

Bárcsak újra tini lennék… vagy mégsem?

Szerintem mindenki első számú alapnosztalgiája a tízes éveibe húzza vissza, hiszen akkor még viszonylag gondtalan életet éltünk, vékonyak voltunk, fogalmunk sem volt a felnőttség valódi terheiről, csak vágytunk rá, hogy végre ne szóljon bele senki az életünkbe… szóval „csupa móka és kacagás” volt az élet. Aha.

Ha nem a nosztalgia rózsaszín szemüvegével tekintünk vissza erre az időszakra, akkor azért eszünkbe juthat: lehet, hogy sokkal vékonyabbak voltunk, de elégedettek is? Szerintem én életemben nem láttam magam olyan rondának, mint a tiniéveimben. És persze a felnőtt élet lelki-, anyagi- és felelősségének terhei sehol nem voltak akkor, de azoknak az éveknek a döntéseit is ugyanolyan drámaian éltem meg, sőt. 

Szóval biztosan szuper lenne újra tininek lenni, de a mostani eszemmel. Mert akkor azért sok szempontból egyáltalán nem éreztem, hogy a legszebb éveimet élem, miközben egyfolytában ezt hallgattam a felnőttektől.

A húszas évek a legjobbak… elvileg

Egyetemistaként, fiatal dolgozó felnőttként már szabad és – elvben – magabiztos az ember, hiszen kipipálhatta az első sikereket az életben (már ha…), a tinikorban vágyott szabadság részben megvolt, de a valódi felnőtt élet problémái még csak félig-meddig tartanak nyomás alatt, ugye? Szóval ezek a Legjobb Évek Ever. 

Mindenki ide vágyik vissza – megtörtént az elszakadás a szülői háztól, vágyott munka, nagy szerelem (vagy nagyon sok kis szerelem), minden együtt van a tökéletes élethez. Aha.

Ha valóban megtaláltad az utadat a munkában, ha valóban tele van szerelemmel a magánéleted. Én személy szerint a húszas éveim elején rengeteget szorongtam, hogy sikerül-e érvényesülnöm abban a szakmában, amire akkor már évek óta vágytam, ennek köszönhetően látástól vakulásig dolgoztam, számtalan szuper buliból kimaradtam, a (viszonylag) sok pénzt, amit így kerestem, hülyeségekre költöttem, és rengeteget aggódtam feleslegesen.

DE! Alapvetően azzal foglalkoztam, ami érdekelt, rengeteg energiám volt, amit bele is tudtam tolni, és nagyon fontos dolgokat tanultam az emberi kapcsolatokról mind baráti, mind párkapcsolati téren. Szóval nem adnám ezt az időszakot semmiért, mert ennek köszönhetően lettem az, aki. De hogy visszamennék-e? Hát, egy pár napra elkirándulgatnék benne, de nem cserélném el a mostani életemmel.

Most élvezd ki, amíg picik!!! Ööö…

Tökéletesen igaznak érzem azt az általános kisbabás/kisgyerekes mondást, hogy 

ez az az időszak, amikor az évek repülnek, de a napok vánszorognak. 

Amikor fájón tudod, hogy minden korszaknak pikkpakk vége van, egyúttal reméled, hogy minden korszaknak hamar vége van. Aminek a fotóit szívfacsaró nosztalgiával nézegeted évek múlva is, de ha most valaki azt mondaná, hogy fiatalodhatsz öt-nyolc-tíz évet, de cserébe újra kell csinálnod a gyerekeid első két évét, akkor sikítva menekülnél, mert ezek az évek azért a legtöbb szülőnek duplán számítanak. Sőt, bizonyos részletek triplán.

Ettől függetlenül csodálatos korszak, és ennek köszönhetően lettem olyan szülő, aki élvezi a szülőséget. Plusz a szakmai álláspont szerint a gyerekeim is az első három év miatt lettek ilyen jó fejek, ugye, szóval nyilván nem törölném ki. De azért volt ott szülés utáni depresszió előtti állapottól kezdve magányosság érzésén át a felesleges és mániákus aggodalmaskodásig minden.  

 

Addig örülj, amíg nem kamaszok!

Na, megérkeztem a jelenbe, úgyhogy most kicsit nehezebb lesz ez az őszinte rátekintés, de azért nekifutok. Szóval a gyerekeim jelenleg abban a gyorsan elröppenő pár évben (hétben) vannak, amikor már egyedül oldják meg az anyagcsere-folyamataiknak a kevésbé vonzó részét, de még igénylik a társaságunkat, lehet velük beszélgetni kicsit felnőtt dolgokról (és már nem lehet előttük megbeszélni virágnyelven semmit), olyanok a közös programok, játékok, amiket nagyrészt mi, szülők is élvezünk, de közben van igényük privát időre és térre, vagyis néha kizárnak a szobájukból.

Ez csodálatos. És bosszantó. Ugyanabban a pillanatban.

A logisztika és a megfelelő háttér biztosítása még teljesen szülői hatáskör (és most nem az anyagi feltételekre gondolok, persze nyilván az is, csak az kicsit tovább tart majd).

Még nem eszik ki a hűtő teljes tartalmát maguktól, hanem nekem kell kipakolni eléjük. De már nem puszilgathatom őket mindig és mindenhol (fel is vagyok háborodva). Egyszerre van jelen az életünkben a részben visszanyert felnőtt szabadság, és az alvás közben még kisbabásnak tűnő gyerekkor kiélvezése (szerencsére semmire nem ébrednek fel, úgyhogy álmukban be lehet pótolni a puszikat). Közben ennek a másik oldala a kisbabás üvöltő hisztik és a kamaszos – vélt vagy valós – sérelmek miatti óriási megbántódások. Szóval, ezek is a legszebb éveink épp, szépek is. Meg küzdelmesek is.

Spanyolviaszt ígértem, úgyhogy nem hagylak benneteket mindent feloldó tanulság nélkül: a legszebb éveink mindig és soha is vannak.

Azok a legszebb évek, amiket azzá teszünk. Nyilván mindenkinek vannak rossz időszakai, de amúgy is csak a hamis nosztalgia teszi utólag legszebbé az összes korszakot. Úgyhogy minden, elvileg legszebb éveket úgy éljetek meg, hogy közben azok a legszarabb éveitek is, ha egy másik szemüveget tesztek fel. Szívesen. 

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Milena Mihaylova