Csepelyi Adrienn: Azt miért nem mondják el a YouTube-videókban, hogyan kell nulláról összerakni egy életet? – WMN-naplók

–

Ágit valahol a párizsi reptéren éri az üzenetem, amelyben könnyen dekódolható a sírásra görbülő szájam és a kétségbeesésem. Vasárnap este nyolc van, a segélykérésem pedig úgy hangzik: mondjon valakit, akit fel lehet most hívni, hogy jöjjön, és segítsen felrakni a hat csík tapétámat.

Hogy alátámasszam a kérés jogosságát és sürgető jellegét, csatolok egy fényképet is a tapétaragasztóval összemázgált falamról és az azon hullámzó tapétacsíkról, amelyet – egy életem, egy halálom – egyedül próbáltam felrakni.

Ági nagyon sok röhögő emojit küld vissza, amit meg is tudok érteni, mert a felület úgy néz ki, hogy A nagy hullám Kanagavánál ehhez képest sík, mint az Alföld. Úgy tűnik, hiába tudok vakolni, csempézni, bútort felújítani, de még ajtófélfát cserélni is, ez a kurva tapéta kifogott rajtam.

Azt miért nem mondják el a YouTube-videókban, hogyan kell nulláról összerakni egy életet?

Miután kiröhögtük magunkat, leszedem a tapétát a falról, mert sírnom és kacagnom kell egyszerre, ahányszor ránézek, és eredetileg mégsem ezt a funkciót szántam neki.

Ági közben megírja, hogy hívjam csak fel Mátét, és mondjam el őszintén a krízis jellegét, mert Máté azon kevés emberek közé tartozik, akik nem csupán kiválóan tapétáznak, de még hallgatóságnak is elsőrangúak.

Hát, én komolyan veszem Ági tanácsát, úgyhogy miután elnézést kérek Mátétól, hogy vasárnap este fél kilenckor ilyesmivel hívom, őszintén elmondom neki, hogy azt hittem, a tapétázás is olyan, mint a festés, mindenféle jellegű lelki fájdalmakat meg lehet oldani vele, de sajnos tévedtem.

A tapéta nem gyógyír, hanem a lelki fájdalom leképeződése. Három dimenzióban. Szóval elég ocsmány.

Áginak – mint mindig – igaza van, Máté pillanatok alatt megnyugtat; mire észbe kapok, már nem sírok, és van egy időpontom is, amikor is eljön, és felrakja a hat csík tapétát.

Nem ezt szoktam meg, hanem hogy megoldandó feladatként tekintek mindenre. Lehet, hogy nem elsőre, de azért megy. Megtanulom, felhívok valakit, aki elmondja, hogyan kell, megnézek két-három YouTube-videót, és menni fog. Nagyon egyszerű metódus ez: a sikerélmény erőt ad és visz előre, elhiszem, hogy a dolgok szép lassan kisimíthatók és megjavíthatók, vagy legalábbis tökéletlenségükben is lehetnek szépek, mert mi csináltuk őket. 

 

És akkor most itt ez a kurva tapéta, és nem akarja az igazságot. Mert se nem sima, se nem szép. Tökéletlennek, mondjuk, kétségkívül tökéletlen.

Ülök az ágyon, és még mindig röhögök, mert amikor egy ilyen tenyérnyi helyre négy tekercs tapétát rendeltem, Ági döbbent arccal kérdezte, mik a terveim ezzel a töméntelen tapétával, minek rendeltem belőle annyit, amennyivel még a lépcsőházat is vígan be lehetne borítani. Hát, ezért, Ági, írom neki Instán, és tudom, hogy ő is nagyon röhög ott a reptéren. Mert az, amitől mindketten fetrengünk, már a harmadik próbálkozásom volt.

Közben visszahív Zsolt, a világ legjobb szobafestője, aki természetesen úgy tapétáz, mint az álom, de hat csík miatt nem akartam zavarni, hiszen ki se lát a munkából. Elküldöm neki a fotót, és már ő is röhög. Zsolt évtizedek óta ismer, tudja, hogy ha valamit meg kell oldani, akkor azt addig tanulom, míg nem megy, de most, azt hiszem, érzi, hogy elfogyott a munícióm. Sorra vesszük, mit csináltam.

Elvileg mindenben helyesen jártam el, betartottam a szabályokat, mégis siralmas az eredmény. Zsolt egyetlen tanácsot tud adni: pihentessem. Mármint a tapétát. De aztán buddhista irányzatokról meg meditációról beszélgetünk, ahogy általában, így végül már nem tudom, minek van nagyobb szüksége a pihentetésre: a tapétának vagy a lelkemnek.

Úgyhogy mindkettőt hagyom.

Másnap a megbeszéltek szerint érkezik Máté, és megállapítja, hogy papíron mindent, de mindent jól csináltam. Ettől persze még nem tudom, hogyan romolhatott el akkor mégis minden ennyire, de önmarcangolás helyett leülök, és nézem, ahogyan Máté dolgozik. Nagyon megnyugtató olyan embereket figyelni munka közben, akik tudják, mit csinálnak. Gondolom, mert nekem jelenleg fogalmam sincs erről.

Arról már jó előre szóltam, hogy a fal nem túl egyenletes, de ahhoz le kellene verni a vakolatot és újravakolni mindent, hogy legyen ebben a lakásban egy egyenes és egyenletes felület. Szóval Máté is azzal dolgozik, amivel tud, és a hatból két csíkot többször is vissza kell szedni, mert a fal egyszerűen ledobja magáról a papírt.

Igyekszem nem túl aggodalmas lenni, de hát végül is Máté tudta, mire vállalkozik, amikor könnyek közt lerohantam vasárnap este fél kilenckor. És a kész mű – ne szépítsük – hullámos. Nem annyira, mint az én próbálkozásaim, de mégiscsak púpos itt-ott, és az utolsó csík egészen hepehupásnak tűnik, amitől az én OCD-s lelkem teljességgel ki van feszülve.

Máté nyugtatni próbál: várjuk meg a száradást, és ha azután is így érzek, ő szívesen visszajön, és felrakja újra a tapétát. Van mit – két tekercset meg se bontottunk még.

Nevetünk, de valójában mélységesen kétségbe vagyok esve, mert önmagamat látom ebben a nyomorult tapétában: mi van, ha sosem simul ki? Mi van, ha papíron mindent jól csinálsz, és közben mégis csak ennyi lesz belőle?

Máté megölel, megnyugtat. Várjam meg a reggelt. És ha akkor se jó, hát majd újra próbálkozunk.

Nem merek belekezdeni, hogy attól félek: nincs erőm már próbálkozni egyáltalán.

Azt hiszem, megint lázam van. Beveszek két valerianát, és bámulom a falat, míg el nem nyom az álom. Sötétben is látom az egyenetlenségeket.

Ébredéskor még mindig lázas vagyok, de a legnagyobb megdöbbenésemre a tapéta sima. Kisimult. Nem hiszek a szememnek, szó szerint kiugrom az ágyból, és végigsimítom mind a hat csíkot: alattuk érezni a fal egyenetlenségeit, de a papír sima, az esti hullámok egyszerűen eltűntek reggelre.

Hitetlenkedve írok Máténak, aki, gondolom, mindvégig tudta, hogy ez lesz, trust the process. Pihentesd, hallom Zsolt hangját.

Ezt kellene elmondani a YouTube-videókban. Hogy ne sírj, ha betartod a szabályokat, egyszer majd minden kisimul.

Remélem, léleknél is beválik.

Csepelyi Adrienn