„Ki vagyok és merre tartok?” – Egy egész generáció toporog a kapu előtt, amin fél belépni

–

Harminckettő vagyok, de sok szempontból nem élek olyan életet, mint egy harminckét éves ember – bár az is jó kérdés, ki mondja meg, hogyan kellene élnie a másiknak.

Legyen elég annyi, hogy az édesanyámnak ennyi idősen már volt egy kilenc- és egy hétéves gyereke. Amikor erre gondolok, úgy érzem, hozzá képest sok tekintetben még mindig csak keresem a helyem a világban, önmegvalósítok (több-kevesebb sikerrel), és húzom az időt.

Ki mondja meg, merre tovább?

Amikor az ember még csak álmodozik róla, milyen életet fog élni felnőttként, minden olyan egyértelműnek, magától értetődőnek tűnik: hogy – igény esetén – lesz házastársa, gyereke, jó munkahelye… A képletben ekkor még nem szerepelnek kételyek. Nincs benne, hogy amikor mindennek már a küszöbén vagy, amikor tényleg elkezdődik a felnőtt életed, a maga összes kötelezettségével és felelősségével, az sok tekintetben iszonyatosan ijesztő tud lenni. Itt már nincs, aki hátulról megtámogatna, aki átvállalná helyetted, hogy cipeli a súlyt, neked kell döntéseket hoznod, boldogulnod. Az összes forgatókönyv közül megalkotni a sajátodat, eldönteni, hogyan szeretnéd élni az életed.

De vajon honnan tudhatja az ember, hogy tényleg jó döntést hozott, amikor a választási lehetőségek száma szinte a végtelenhez közelít? Vajon jól teszi, ha a harmincas éveiben még mindig csak a mának él: a saját boldogságát hajtja, önmegvalósít ahelyett, hogy olyan munkát végezne, amivel meg tudja alapozni a jövőjét, hogy legyen miből félretenni, megtakarítani, csekkeket fizetni, családot alapítani? Meddig lehet csak úgy élni bele a nagyvilágba? (Spoiler: nem tanácsos túl sokáig.)

Lehet halogatni a felnőtté válást?

Míg sokakra a házasság kapujában tör rá először úgy istenesen a frász, nekem összekötni az életem azzal, akit szeretek, annyira magától értetődő és természetes volt, mint a levegővétel. Az első közös lakásunk megvásárlása azonban már nemcsak euforikus, hanem félelmetes is volt. Persze nagyon boldog vagyok, hogy van egy hely, ami a miénk (jó, kicsit a banké is), az első közös otthon, az első közös lakáshitellel. Egy hely, ahol kezdetben ketten leszünk, majd, ha eljön az idő, itt válunk szülővé is. Ezt még kicsit halogatom.

Próbálom magam szoktatni a gondolathoz, hogy talán nem is olyan sokára lezárul majd a korszak, amiben csak magamért kellett felelősséget vállalnom.

Korábban úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy olyan, mintha egy még zárt ajtó előtt állnék, a kulcsok már a kezemben, de még nem merem kinyitni. Mert tudom, ha átlépek rajta, sok dolog már nem lesz olyan, mint volt. Arról az életszakaszról, ami vár, még nincs tapasztalásom, így néha rém ijesztőnek tűnik, miközben tisztában vagyok vele, hogy nagyon ritka, amikor az életben valamire vegytiszta érzésekkel reagálunk. Hasonlóan éreztem magam, amikor annak idején a korábbi lakásomban dobozoltam a dolgaimat, hogy átköltöztessem őket – és velük magamat – a barátomhoz, akiből azóta a férjem lett. Ahogy ott álltam a jókora kupleráj kellős közepén, belém hasított az érzés, hogy többet már nem fogok visszatérni oda. Az életemnek az a része, amit ott töltöttem egyedül, lezárult. 

 

A legnagyobb mumus

Számomra ez a gyerekvállalás. Hú, leírtam. Jöhetnek a kövek. Normális, hogy félek a tőle? Persze hogy az (már ha eltekintünk attól, hogy maga a normalitás is viszonylagos fogalom). Nemcsak attól tartok, hogy egészséges gyereket tudok-e majd világra hozni, hanem attól is, hogy mennyire fogom majd elrontani. Nyilván el fogom bizonyos szinten, és ez természetes, hiszen azt is tudjuk már, hogy nem tökéletes szülőnek kell lenni, hanem elég jónak. De mi van, ha ez az elég jó sem fog menni? Mondjuk, szerencsére nagyon sok jó pszichológus ismerősöm van – kezdhetek már időpontokat foglalni náluk a meg nem született gyerekemnek is? Jó, viccet félretéve, ez tényleg komoly dilemmám. Ahogy az is, hogyan tudom majd megőrizni azt a szeletet magamból, ami fontos nekem.

A változástól való félelmünk természtes, ahogy az is, hogy egy időre képes megbénítani is minket. Ám nem mindegy, mennyi ideig hagyjuk magunkat ebben a dermedt állapotban.

Tudom, hogy amitől ma még tartok, az valójában iszonyúan izgalmas és rengeteg szépséget tartogató dolog, és biztos vagyok benne, hogy abban is meg fogom találni magam. Szóval, amíg az ajtó előtt toporgok, kezemben a kulcsokkal, igyekszem minél többet erre gondolni. És arra, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz – csak bátran előre kell egyet lépni. A többi pedig jön magától. 

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Klaus Vedfelt