„Szeretem az életemet, és nem sajnálom már egyetlen pillanatát sem” – interjú Dani Gyöngyi paralimpiai vívóval

–

Pásztory Dóri/WMN: Néhány nappal az indulás előtt milyen a lelkiállapotod?

Dani Gyöngyi: Semmi extra, nyugodt vagyok. Már rutinosan pakolok, a gyereknek leszerveztem a sporttábort két hétre, úgyhogy minden készen áll az indulásra. Az elmúlt években többször elgondolkodtam, hogy talán Rio után vissza kellett volna vonulnom a sérülésem miatt, most mégis itt vagyok, és ha már itt vagyok, akkor beleraktam a munkát, és boldogan utazom az ötödik paralimpiámra. Nagyon hálás vagyok, hogy kijutottam a csapattal, és paralimpiával zárhatom a vívópályafutást. Az, hogy én vihetem a nyitóünnepségen a zászlót, csak hab a tortán. Idén valahogy csupa jó dolog történt velem: nyáron volt az esküvőm a gyermekem apukájával, aztán amikor hazajövök, akkor ott lehetek a pápa látogatásakor a szentmisén.

P. D./WMN: A kisfiad nézni fog?

D. Gy.: Biztosan. Éjszaka azért nem fogják felébreszteni, de nagyon bízunk benne, hogy délelőtt is fogunk vívni, mert továbbjutunk addig, és akkor élőben tud nekem szurkolni. Amikor kisebb volt, akkor nehezebb volt. Az első versenyemen még csak néhány hónapos volt, szoptattam, és kikiabáltam a pástról asszó közben, hogy „bepelenkázták-e már a Kristófot”. Nekem ez annyira más tudatállapot volt, hogy nem is emlékszem rá, de az edzőmnek, Feczer Viktornak eléggé elkerekedett a szeme, amikor meghallotta. Most már képes vagyok versenyen kikapcsolni a családdal kapcsolatos gondolataimat. Ahogy egyre nagyobb lett, úgy tanultam meg én is ezt jobban kezelni.

P. D./WMN: Milyen gyorsan tértél vissza pástra szülés után?

D. Gy.: Júliusban született Kristóf, és szeptemberben már kimentem egy varsói világkupára. Nagyon gyors volt a visszatérés, de a csapatnak szüksége volt rám. Nagyon nehéz volt az elszakadás még úgyis, hogy csak egyetlen napra mentem ki. Ez 2014-ben volt, amikor benne voltunk a kvalifikációs időszakban, és szükség volt a pontokra, nekem is egyéniben, és a csapatnak is. Folyamatos harc dúlt bennem az anyai énem és a sportolói énem között. Az edzéseink délután vannak, pont bölcsi és ovi után, úgyhogy amikor ő hazajött, én akkor indultam, így sokszor csak este találkoztunk. Ez az év annyiban volt könnyebb, hogy tudom, hogy ez lesz az utolsó versenyem, illetve annyira sokat voltam sérült, hogy rengeteg időt töltöttem a kisfiammal. 

P. D./WMN: Benned mindig is megvolt az erős sportoló személyiség?

D. Gy.: Amikor kiderült, hogy kisbabát várok, akkor nemcsak vívtam, hanem síeltem is, és megszereztem az indulási jogot a téli paralimpiára is. Bizony egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy Kristóffal a hasamban is elinduljak, és lecsússzam a pályán, de ezt elég gyorsan elvetettem. Ezután mérlegelnem kellett a lehetőségeimet, hogy melyik sportágat vigyem tovább, egyáltalán tudok-e majd sportolni az anyaság mellett. Végül az döntött a vívás mellett, hogy abban már sikeres voltam, emiatt egzisztenciálisan is többet tett hozzá az életemhez.

Ehhez hatalmas segítséget nyújtott Kristóf apukája, aki mindenben mellettem állt és támogatott. Felmondott a munkahelyén, hogy itthon tudjon maradni a gyerekkel és én zavartalanul készülhessek. 

P. D./WMN: Az is a vívás mellett szólt, hogy ott nemcsak egyéniben, de csapatban is indulhatsz?

D. Gy.: Abszolút, nagyon szeretem a csapatunkat, nagyon erős együttesünk van. Az is a sportágban tartott Rio után, hogy egyszerűen nem volt utánpótlás. Ha én kiszállok, akkor nincs párbajtőrcsapat. Sajnos még mindig nagyon sok fogyatékossággal élő érzi úgy, hogy a paralimpia egy távoli és elérhetetlen cél. Ezért szerveztem sportnapokat, hogy bemutassuk a különböző sportágakat, közelebb hozzuk a sorstársainkhoz ezt a lehetőséget. Fontos, hogy találkozzanak velünk, megismerjenek minket, és lássák, hogy nem ufók vagyunk, hanem ugyanolyan hétköznapi emberek, mint ők, akik a sportot választották hivatásuknak, így ez a lehetőség mások előtt is nyitva áll. Vannak, akiknek az anyagi feltételek sincsenek biztosítva, és valóban nagyon nehéz a nulláról elindulni és úgy felépíteni egy sportpályafutást, hogy az később megélhetést is biztosítson.

P. D./WMN: A paralimpiai eskütételen minden magyar csapattagot egy meglepetésvendég szólított színpadra, például Nagy Timi és Imre Géza. Talán ez is jelzi, hogy ebben a sportágban valósult meg leginkább az inklúzió. Ti az egyetemes magyar vívás részesei vagytok, ismeritek egymást, drukkoltok egymásnak, részesei vagytok egymás felkészülésének. 

D. Gy.: Nagyon örülök, hogy ez kívülről is látszik, mert tényleg így van. Elsőként sportolói szinten valósult meg az elfogadás.

Együtt vagyunk, jól érezzük magunkat, élvezzük a közös munkát, és ez nem teher senki számára. Nem megtűrtek vagyunk, hanem partnerek.

Kreisz Fanni hazajött az olimpiáról, és azonnal lement a terembe edzeni Krajnyák Zsuzsival. Siklósi Geri és rendszeresen beült közénk. Most már az edzők is belátták, hogy ez az ép vívók technikáját is fejleszti. Az elején kicsit furcsa szemmel néztek rá, nem annyira örültek, amikor a versenyzőjük székben edzett, mert attól tartottak, hogy ha kiveszik a lábmunkát, akkor megváltozik a technika. Mostanra belátták, hogy mennyivel gyorsítja a kézmunkát az, ha nem tudják kiugrálni lábon a támadást, rá vannak kényszerítve, hogy kézzel menjenek előre, nem pedig a törzzsel.

P. D./WMN: Te mikor találkoztál a vívással?

D. Gy.: 1998-ban kerültem oda, hogy azt mondtam: szeretnék eredményeket elérni. Sokkal nagyobb és erősebb lett a mezőny azóta. Az elején még csak heti kétszer edzettünk, ma már napi két-három órát tréningezünk heti ötször, plusz az erőnléti edzésekre, és az edzőtáborokra is szükség van. Világszinten nemcsak a sportolók száma nőtt, hanem a szakemberek, akik bekerültek a rendszerbe, már sokkal képzettebbek. A szabályok is változtak: míg kezdetekben saját, hétköznapi székben ültünk, ma már egy speciális székben lehet csak vívni, aminek szigorú előírásoknak kell megfelelnie.

P. D./WMN: Ha a vívásról beszélsz, tele a hangod energiával, de tudom, hogy ugyanilyen nyíltan lehet kérdezni téged arról is, miért döntöttél úgy tizenhat évesen, hogy leugrasz egy négyemeletes ház tetejéről. Zavar, ha eltolódik a hangsúly a sportról ennek a sorsfordító pillanatnak a történetére?

D. Gy.: Az zavar, ha még mindig csak ezt a csodát látják bennem. Azóta már nagyon sok minden történt, és elég sokat letettem az asztalra, csomó eredményt elértem, amire büszke vagyok.

Arra az ugrásomra nem vagyok büszke, de ez is része annak, aki most vagyok, ezért nem tehetem meg, hogy úgy csinálok, mintha nem történt volna meg. Hozzátartozik, hogy Isten csodát tett velem, és megmutatta, hogy honnan hova lehet eljutni, és a belé vetett hitemet ezen az életeseményen keresztül is tudom tükrözni.

P. D./WMN: Nagyon sokáig aktív voltál abban a programban, amiben a frissen kerekesszékbe kényszerült embereket segítik. Még mindig tudsz „révészkedni”, azaz átsegíteni a sorstársaidat ezen a krízisidőszakon. Mikor jöttél rá, hogy neked ez megy, van lelkierőd ehhez és tudsz segíteni másoknak?

D. Gy.: Elég korán belecsöppentem – kívülről jött az ösztönzés. A MEREK akkori igazgatója (Mozgáskorlátozottak Rehabilitációs Központja – a szerk.) külföldi minta alapján találta ki a programot. A lényege, hogy olyan emberek, akik már régebb óta kerekesszékben ülnek és teljesen rendben vannak önmagukkal, jó az önértékelésük, ők találkozzanak azokkal, akik frissen kerültek ebbe a helyzetbe. Én két éve ültem székben akkor, amikor elküldtek egy képzésre. Elképesztően jólesett, hogy késznek találtak erre, pedig akkor még sehol nem volt a sport az életemben.

 

P. D./WMN: Akkor tizennyolc éves voltál, tényleg ilyen gyorsan fel tudtad dolgozni azt, ami veled történt?

D. Gy.: Nekem a jóisten robbant be az életembe a balesetem után, és úgy érzem, ő dobott nekem mentőkötelet, hogy megtaláljam önmagamat. Az ugrásom előtt nem jártunk soha templomba. A rehabilitáció során felkerültem a Mozgássérültek Állami Intézetébe, ahol egy katolikus közösség talált meg, és ahol barátokra leltem. Ők vittek el Nagymarosra, egy ifjúsági találkozóra, aztán amikor hazakerültem Kaposvárra, otthon egy hasonló közösség karolt fel. Bármilyen szekta is megtalálhatott volna, de szerencsém volt, mert nem ez történt. Az elején még fogalmam sem volt, mit szeretnék, merre tartok, leginkább azért imádkoztam, hogy lábra álljak. Akkor talált meg egy rádiós, hogy meséljem el, mi történt velem. Azután jöttek olyan visszajelzések, hogy milyen sokat segítettem ezzel, pedig akkor úgy éreztem, hogy még az égvilágon semmit nem tettem le az asztalra. Azt mondták, hogy volt egy belső ragyogás, amit tükröztem. Nagyon jólesik, amikor ezt mondják, de az én hitem szerint ez nem az én ragyogásom, én csak egy üveg vagyok, ami átereszti.

Ahogy szép lassan elkezdtem élni az életemet kerekesszékben, azon kaptam magam, hogy már nem azért imádkozom, hogy lábra álljak, mert már jól érzem magam abban, amiben vagyok.

Ezután nem sokkal jött a sport az életembe, ami rengeteg örömöt és sikerélményt adott. Észrevettem, hogy bármilyen sportba fogok, abban jó vagyok, ami nagyon jót tett az önbizalmamnak.

P. D./WMN: Egy ilyen élmény után a halálhoz való viszonyod is megváltozott?

D. Gy.: Az élet része. Én nem úgy éltem meg, hogy nagyon közel kerültem hozzá. Nem is a zuhanás pillanatai voltak gyötrelmesek, hanem az ugrás előtti percek. Az elrugaszkodás pillanatában már meghoztam a döntést, hogy átengedem a sorsom egy felettes erőnek, és ettől már inkább megkönnyebbültem.

P. D./WMN: Emlékszel minden pillanatra?

D. Gy.: Az ugrás pillanatára még tisztán, utána viszont kimaradt sok minden. Tényleg megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, de azért amikor magamhoz tértem a kórházban, akkor egyáltalán nem akartam elfogadni, hogy kerekesszékbe kerülök. Közönyt éreztem. Valaki nem akarta, hogy meghaljak, oké, de akkor hogyan tovább? Az viszont soha többé nem fordult meg a fejemben, hogy újra véget vessek az életemnek. Teljesen kiszakadtam az addigi életemből, és azzal, hogy felkerültem Budapestre, egy teljesen más közegbe kerültem, ami szintén jó irányba terelt.

P. D./WMN: Hogy teszed helyre magadban Isten jelenlétét az életed első tizenhat évében, ami oda vezetett, hogy úgy érezted, jobb, ha véget vetsz az életednek?

D. Gy.: Nyilván ott volt, segíteni próbált, de az én Istenem nem egy erőszakos Isten. Akkor is ott voltak a jelek, az útmutatás, amit én nem fogadtam el, és egy ekkora pofon kellett ahhoz, hogy nyitott és figyelmesebb legyek. Eljutottam addig, hogy szeretem az életemet, és nem sajnálom már egyetlen pillanatát sem, a tüskéket, fájdalmakat, nehézségeket sem. Sajnálom, bánom a hibáimat, főleg melyekkel másokat megbántottam. De hitem szerint a Jó Isten megbocsátott és én is megbocsátottam magamnak. Ezért hiszem, hogy minden ami történt, jól történt. 

P. D./WMN: Onnan, hogy az önbecsülésed annyira alacsony volt, hogy élni sem akartál, hogyan jutottál el addig, hogy most egy magabiztos, erős, határozott nő vagy?

D. Gy.: A sport rengeteget segített. Amikor elkezdtem kerekesszékesként sportolni, akkor a kosárlabdával kezdtem, ahol egy csupa fiúkból álló csapatba csöppentem bele. Egy tizenhat éves kislányként kicsit megszeppenve kerültem a felnőtt férfiak közé, de nagyon élveztem a játékot, azt, hogy befogadtak, hogy passzoltak nekem, hogy kosarat dobtam.

Ezekből az apró sikerekből kezdtem el építeni az önbizalmamat, amihez még nagyon sok más sportélmény hozzájárult. Kipróbáltam a maratoni tekerést, az asztaliteniszt, az erőemelést.

P. D./WMN: Mindig is aktív, örökmozgó ember voltál? 

D. Gy.: Igen, mindig kíváncsi voltam és mindig próbáltam valamilyen közösség része lenni, csak tizenhat éves korom előtt nem épp a legjobb társaságokhoz csapódtam. Nagyon szegény szülők gyermekeként nőttem fel Kaposváron, akik nem látták bennem és a sportban a lehetőséget. Nagyon rosszul tanultam, az egyetlen tantárgy, ami jól ment, a testnevelés volt, de nem volt olyan tesitanárom, aki kézen fogott volna, és elvitt volna sportolni, vagy alternatívát mutatott volna a sport által.

P. D./WMN: Kíváncsi vagyok, te mit gondolsz erről, de én azt gondolom, hogy tinédzserkorban egy biztonságos és megtartó közeg tud lenni egy sportközösség, ha az egy jó szellemiséggel egyben tartott társaság. Ezért lenne nagyon fontos, hogy minél többen sportolják át a tinikorukat, amin nem feltétlenül kell versenysportot érteni, hanem egy rendszeres, irányított mozgást egy megtartó közösségben.

D. Gy.: Teljesen egyértek ezzel, ezért próbálom a saját kisfiamat is a sport felé terelni. Ő kicsit későn érő típus, úgyhogy most, hétéves korára ért meg a mozgáskoordinációja arra, hogy ki tudjon próbálni különböző sportágakat. Nagyon fontos az edzőknek is belátniuk, hogy nem mindenkit kell az élsport irányába terelni, észre kell venni, kinek való ez és kinek nem. Jó lenne, ha az edzők meglátnák azokban is a szakmai kiteljesedés lehetőségét, akik kevésbé ügyesek vagy született tehetségek. Én egyáltalán nem voltam tehetséges a kosárlabdában, mégis az ott szerzett élmények indítottak el a sport útján, hogy bíztak bennem, hogy a csapat szerves része lehettem. Ott éltem meg először, hogy nem mozgássérültekkel vagyok együtt, hanem sportolók vesznek körül. Előtte a kórházban minden beszélgetés az állapotunk körül forgott, kivel mi történt, milyen műtétei voltak, milyen terápiákra jár. A pályán pedig végre találkoztam családapákkal, férjekkel, munkavállalókkal, akiknek hétköznapi problémáik voltak.

P. D./WMN: A vívásban tehetséges vagy?

D. Gy.: Nem hiszem.

Nem azt látták bennem, hogy fegyverrel a kezemben születtem és pástra termettem, hanem azt, hogy ebből a lányból ki lehet hozni valamit.

Régen nem is voltam annyira szorgalmas, de Feczer Viktor személyében egy olyan edzőt kaptam magam mellé, aki képes volt motiválni és aki megtanított arra, mit jelent sportolónak lenni. Ha ő nincs, akkor biztos, hogy nem érek el ennyit ebben a sportban.

P. D./WMN: A vívásban az ezüstérmet egy elveszített döntőben lehet megnyerni. Neked az elveszített döntő vagy a megnyert ezüstérem jut eszedbe, ha az érmeidre gondolsz?

D. Gy.: Utólag mindig minden érmem sokkal fényesebb, mint akkor, amikor befejezem a versenyt. A pástról lejőve nem tudok még neki örülni, de utólag mindig helyükre kerülnek bennem az eredmények, és büszkeséggel gondolok rájuk. Úgy érzem, Londonban voltam életem legjobb formájában, akkor nem fájt semmim, fizikailag nagyon erős voltam. Ott lelkileg nem tudtam teljesen ott lenni a döntőben, hiszen egy évvel azelőtt vesztettem el hirtelen a férjem. Nagyon jó visszaemlékezni arra, hogy eljutottam a döntőig, pedig volt olyan pillanat a gyászfolyamatban, amikor úgy éreztem, nem tudom folytatni a sportot. Meg kellett beszélnem Istennel, magammal, az edzőmmel, hogy hogyan tovább. Viktor adott erőt, és segített abban, hogy rájöjjek: a sport segít ebben a helyzetben.

P. D./WMN: 2019-ben összejött az arany, és most úgy utaztok ki a paralimpiára, hogy ti vagytok a világbajnokok.

D. Gy.: Igen, ráadásul a járvány miatt nem is volt azóta nemzetközi verseny, így tényleg az a kép él az ellenfelekben és bennünk is, hogy mi vagyunk a legjobbak. Persze nehéz helyzet, hogy egyáltalán nem tudtunk versenyezni, és semmit nem tudunk az ellenfeleinkről, de lelkileg mégis ad egy pluszt, hogy mi vagyunk a világbajnokok. Nagyon jó lenne ezt az eredményt megismételni, de legalább a döntőig eljutni.

Pásztory Dóri

Képek: Dani Gyöngyi