Szabó Anna Eszter: Hét év után először voltam szabadságon! – WMN-naplók

–

Most költözünk negyedjére az elmúlt négy évben. 

Külföldről Debrecenbe, onnan Tahitótfaluba, megbújni a Covid elől, majd Budapest belvárosába, és másfél hét múlva újra fogjuk a dobozainkat, és beköltözünk új, budai albérletünkbe.

Két évig biztosan egy helyen maradunk, papírunk van róla, el se hisszük. 

Nem akartunk ennyiszer költözni, gondolhatjátok. Egyszerűen így alakult, és bár gyerekekkel messze nem ideális ez a helyzet, de nem nagyon volt más választásunk. 

Az elmúlt évben pontosan tudtuk, hogy a lakhelyünk átmeneti, mert családtag lakásában húztuk meg magunkat, amíg talpra állunk, ugyanis a járvány a mi életünket és egzisztenciánkat is jócskán pofán vágta. Ahogy kezdtünk belemenni egyre mélyebben a nyárba, minden nappal nyomasztóbbá vált, hogy nem találtunk még lakást.

Szembesültünk saját naivitásunkkal és azzal is, hogy a bizalmatlanság alapvető kelléke a keresgélésnek. 

Megtanultuk, hogy ami szépnek látszik fotón, még lehet sokkolóan undorító az életben.

Két hónap albérletkeresés után már egészen profin észrevettük az utómunkázott képek jeleit, belenagyítottunk a sarkokba, a fürdőszobai csempékbe, és elégedetten nyugtáztuk, hogy most nem dőltünk be a látszatnak és kiszúrtuk a rejtegetett mocskos részleteket. 

Persze, ehhez kellett pár döbbenetes élmény, például egy, a képek alapján egészen különleges hangulatú lakás, szuper helyen, azt vártuk, olyan lesz majd, mintha a Harry Potter-beli Ollivander varázspálcaboltba lépnénk be. Legalábbis ezt sugallta a hirdetés. Utólag belegondolva, az ingatlanos is mintha le akart volna beszélni minket arról, hogy élőben is megnézzük, de én ezt inkább jó jelnek vettem, hogy nem akar ránk tukmálni semmit, ó, milyen hiperkorrekt.

Aztán, amikor odaértünk, szembesültünk azzal, hogy a lépcsőházban például gyerekmagasságban (és méretben) hiányzott konkrétan egy egész ablak, keretestül. Úgy kellett a kicsi keze után nyúlnunk, nehogy kizuhanjon, ahogy lépcsőztünk felfele. A lakás meg tele volt dohos, rozoga beépített bútorokkal, a polcok hatalmas üvegszilánkokat rejtettek, a csempék mintha már évtizedek óta várták volna a takarítást, a parketta több helyen koromfekete volt. Mondanom sem kell, a hirdetésben ennek nyomát nem láttuk. 

De volt olyan lakás is, amit gyanúsan jó áron hirdettek, pedig tetőtéri luxuskéglinek tűnt. Nos, a férjem konkrétan rosszul lett, falfehér volt az arca, szinte menekültünk onnan.

A teraszról nyíló kilátás tényleg pazar volt, ámde egy rossz lépés, és hatemeletnyi mélység várt, ugyanis a korlátok enyhén szólva is foghíjasak voltak. Pazar különlegesség, nem? Hisz ki ne akarna olyan otthont, ami halálcsapdákat rejt?! 

Olyan is volt, hogy ajánlatot tettünk, kezet ráztunk, majd másnap hívott az ingatlanos, hogy sajnos a főbérlő neje vérszemet kapott és ötvenezer forinttal megemelné a bérleti díjat. Köpni-nyelni nem tudtam, természetesen elálltunk a bérléstől. Pici kárörvendéssel nyugtáztam pár napja, hogy a lakás még mindig kiadó.

 

Eleve iszonyúan elszálltak az árak, a lakástulajdonosok pedig érezhetően igyekeznek kimaxolni a bezsebelhető hasznot. Valahol értem, hiszen sokan jól megszívtuk a járvány miatt, de mégis, mintha fejőstehénként tekintenének a potenciális bérlőkre, lesve, mennyi bőrt lehetne lehúzni róluk még egy okádék lakással is. 

Volt egy olyan lakás is viszont, amibe beleszerettünk. Legalábbis én. Óriási terasszal, tényleg hatalmassal, egy külön lakás elfért volna rajta, vagy az első otthonunk kétszer. De a tulajdonos sajnos nem tudta eldönteni, hogy ki- vagy inkább eladná. Majdnem két hónapig lebegett a levegőben ez a lakás, ami ráadásul másfél perc sétára van a sulitól, én pedig már beleéltem magam, hogy majd papucsban átslattyogok a gyerekért… Végül nem lehetett a miénk. De tanultam belőle, ez is csak azt mutatta, hogy még gyakorolnom kell az elengedés művészetét. 

Ám, amikor már azt hittem, ez az elengedősdi nagyon megy, jött egy újabb csodalakás, három perc sétára az iskolától. Minden stimmelni látszott, gyönyörű terasz, hangulatos, kuckós szobák, ősfák az ablak előtt, a tulaj is szimpatikus volt, az ingatlanosok is pozitívak, kézrázás, optimista elköszönés. Aztán másnap kiderült, hogy inkább ismerős kapja… 

Szóval tényleg nem volt sétagalopp az utóbbi néhány hónap, pláne kicsi gyerekekkel. Nekik sem tett jót a bizonytalanság, és hogy egyik mézesmadzagot húztuk el az orruk előtt a másik után. Tudjuk, hogy nem ideális kisgyerekekkel lakást keresni, de nem volt más választásunk.

No de, ahogy azt az univerzum haverommal jól megdumáltam, végül csak meglett az álomlakás, és jövő héten már költözünk is. (Lehet, hogy tényleg csak az elengedés hiányzott hozzá.)

Itt érkeztünk el életem legeslegelső szabadságához

Szóval egy extrakemény első fél hét év és néhány hónapnyi lakáskeresős tortúra után nemrég most először voltam szabin. Nyilván ehhez az kellett, hogy életemben először olyan helyen dolgozzam, ahol ez egyáltalán szóba jöhet.

Emlékszem, régebben volt, hogy a karácsonyfa alatt is laptoppal az ölemben ültem és olyan is, hogy a betört fejű kisfiammal a balesetin várakozva kaptam számonkérő üzeneteket, amiért órákon át nem voltam online elérhető…

Szóval, amikor többen is elkezdték nekem mondogatni a szerkesztőségben, hogy igenis, tessék pihenni, eleinte nem is értettem, mit akarnak. Miről beszélnek?!

Aztán elkezdtem barátkozni az ötlettel, és egyik este, amikor a férjem előhozakodott egy erdei kisházzal, ahol kettesben lehetnénk pár napot, nem haboztam tovább. 

Az utazás napjára (naná!) még meg volt beszélve egy lakásnézés, úgyhogy sztoikusan, az esélytelenek nyugalmával battyogtunk a lakcímre, kiégve a keresésben, de valahogy tényleg mégis igazi zen állapotban. És bumm, rátaláltunk. Ez volt az a bizonyos álombérlemény!

Minden, tényleg minden stimmelt, lefoglalóztuk, és a vonaton már úgy zötykölődtünk a kisházhoz, hogy az albérletkeresés terhét magunk mögött hagyhattuk. 

A szállásunk csodálatos volt. Igazi mesebeli házikó, távol mindentől, a Börzsönyben. Beléptünk a kapun, és hitetlenkedve gyönyörködtünk a varázskertben.

Jaj, nagyon boldogok voltunk

Leszedtük az ingatlankeresős appot a telefonunkról, tojtunk az üzenetekre, mindenre. 

Lehetett volna kirándulni, olvasni a lombok alatt a hintaágyon, de még ennyi energiát sem fektettünk semmibe. Még fotókat is csak az utolsó napon lőttünk, indulás előtt tíz perccel, annyira semmi mással nem foglalkoztunk, csak egymással és a lazítással. 

Ettünk, ittunk, aludtunk, megnéztük a Hobbit-filmeket, és mivel a három napból másfélben esett az eső, szégyentelen sorozatmaratonba kezdtünk (a The 100-ra esett a választásunk, és te jó ég, a döcögős kezdetek után abbahagyhatatlanul izgalmas lett). 

Élveztük a napsütést, amikor volt. Figyeltük a mókusokat a kert fáin, a szentjánosbogarakat a nappali ablakából, és nagyokat szippantottunk a hegyi levegőből. 

Persze, nem ment ez olyan automatikusan. Aki hozzám hasonlóan hosszú távon szűkölködött a pihenőnapokban, az tudja, hogy kikapcsolódni egyáltalán nem olyan könnyű mindenkinek. Nem nehéz rászokni arra, hogy sosincs megállás. 

Rendesen vissza kellett fognom magam, nehogy megnézzem, milyen reakciók érkeztek a megjelenő írásaimra, hogy ne érdeklődjem óránként anyánál a gyerekek felől.

Néhány percenként gyereksírást hallottam, és épp hogy nem pattantam fel minden alkalommal. Nem volt könnyű ráhangolódni arra, hogy simán ledőlhetek, és senki se kér tőlem valami halaszthatatlant, amint kényelembe helyeztem magam. 

Elmondhatatlanul jó volt! 

Sajnos az utolsó nap esős szürkesége rátett egy lapáttal a tipikus „utolsó nyári szüneti nap” melankóliára, és erőt kellett vennem magamon, nehogy elkezdjek pörögni mindazon a rengeteg teendőn, ami várhatóan már a hazaút napján eláraszt minket. 

Költözés két héten belül, forgatások, iskolai, óvodai előkészületek, mind igyekeztek átszivárogni a nyugalom védőpajzsának résein, de nem hagytam magam. 

Tudom, tudom, telhetetlen vagyok, amiért nem éreztem elégnek a három napot (épp csak kezdtem beletanulni, belejönni a nyaraló módba), de végtelenül hálás vagyok azért, hogy egyáltalán ez a három nap össze tudott jönni. 

Megbeszéltük, hogy ősszel visszatérünk a kismarosi házikóba, ahol hét év után végre sikeresen elvégezhettem az alapfokú semmittevés-tanfolyamot. 

Bármilyen göröngyös út vezetett is a kismarosi kuckóig és a sikeres lakáskeresésig, a puzzle darabjai végül szépen összeálltak egy kaotikus, de mégis gyönyörű képpé. 

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak