Összetartani a nullánál jobban egy olyan világban, ami harsog a gyűlölettől, nyugalmat ad – Ezért lenne jó megtanulnunk jó szomszédnak lenni

–

A húszas éveim legelején költöztem el a szüleimtől. Első önálló otthonomban néhány hónapig minden valószínűség szerint elviselhetetlen szomszéd voltam. Nem az volt a kérdés, hogy minden este jön-e hozzám valaki, hanem hogy hányan. Klasszikus átjáróház volt nálam, folyamatos buli, zene, járkálás, éjszakázás, tivornya. Aztán egyik hétvégén valami kora hajnali időpontban azt kérdezte egy barátom: „Te, Doffek, itt nincsenek szomszédok?” Mire én: „Ki a faszt érdekel? Leszarom, jöjjön át, ha akar.” 

Húsz másodperc múlva csengettek. 

Egy hálóinges, álmos arcú csaj állt az ajtóban, és azt mondta: „Úgy hallom, itt az ideje, hogy bemutatkozzam.” Azt válaszoltam a kinyújtott kezére: „Szia, Doffek Gábor vagyok, és szeretnék itt és most elsüllyedni szégyenemben.” 

Kicsi gyereke volt. Néhány héttel később a lakásaink között lévő falat hangszigeteltettem, és megbeszéltük, hogy ezután milyen bulik, mikor és hogyan legyenek, és főleg hogyan ne legyenek.

Én tartottam magam ehhez, ő hálás volt, nekem elmúlt a szégyenérzetem. Kifejezetten jóban voltunk végig, amíg ott laktam.

Gyerekkoromban tíz gyönyörű évet laktam egy olyan házban, ahol a hat lakásból háromban hasonló korú gyerekek voltunk. Így aztán mi öten együtt bandáztunk éjjel-nappal, egymás lakásában, a kertben, a környéken. Az egész házban óriási nyugalom volt, mi meg ebben a békés, szerető szomszédságban nőttünk fel. Együtt jártunk nyaralni, egymás szülei etettek meg minket, vagy mosták ki a vérző térdünket. 

Azóta persze volt kedves, hangos, és mindenféle szomszédom is, de valahogy kijöttem mindenkivel. Ám olyan elképesztő mennyiségű és minőségű történetet hallok mindenféle szörnyűséges szomszédokról, akikkel évekig megy a vita, a veszekedés, sőt sokszor a pereskedés egy közös járdaszakaszon, vagy a szelektív kukákon, egy nyomorult négy négyzetméteres tárolón, vagy hogy ki lapátoljon milyen rendszerben havat nyolcméternyi járdán, hogy az nekem sokszor teljesen felfoghatatlan. Adná magát a kérdés: vajon mi a francért nem képesek egyesek kulturáltan viselkedni? Hiszen a szomszédok ugyanúgy kölcsönösen megkeseríthetik, mint ahogy könnyebbé is tehetik egymás életét. Borzasztó, hogy ilyen minimális elvárásnak, mint a civilizált egymás mellett élés, ennyire sokan, ennyire sokszor nem tudnak, vagy nem is akarnak megfelelni.

Fel nem foghatom, hogy miért olyan borzasztó bonyolult úgy élni egy ingatlanban, legyen az harminc, vagy háromezer négyzetméteres, hogy a szomszédjaink életét ne tapossuk állandóan. 

Pont ugyanolyan nehéz ez szerintem, mint megadni egy jobbkezet a forgalomban, átengedni egy gyalogost, barátságosan viselkedni egy mozgólépcsőn vagy a boltban. Hála istennek rengeteg embernek van erre igénye, és nagyon sok a jó példa.

 

Ahol most lakunk, ahová bölcsibe jár a kislányunk, ott valahogy olyan környék van, hogy a boltban, a játszótéren, az utcán átköszönnek egymásnak a környékbeliek, meg biccentenek a pénztárnál egymásnak. Sokat látjuk egymást. Jólesik egy mosoly, egy köszönés. Egyáltalán nem tart semeddig a másik gyerek kulacsát is teleengedni vízzel a téren, vagy vigyázni rá, amíg lecsúszik a csúszdán, ha az anyja épp a másik gyereke után rohan. Ingyen vannak, és általában öt másodpercig tartanak ezek a figyelmességek. Szólni, hogy ne felejtsd el kirakni a kukát, megköszönni, ha a másik visszahozza a gyerek mociját, amit a kert másik végében hagytunk tegnap. Nem gondolom, hogy az amerikai filmek túlzásaiba kell esni, és pitékkel kell átrohangálni a szomszédokhoz, és ebédre sem hívom meg őket, meg karácsonyi ajándékot sem veszünk egymásnak. De odaszólni a gyerekének, hogy ügyes a biciklin, vagy eldumálni négy mondatot nem feladat, nem fáradság.

Összetartani a nullánál jobban egy olyan világban, ami harsog a gyűlölettől, a fel nem dolgozott félelmektől, a magányos, frusztrált emberek tömegétől, az jóleső, apró, de fontos nyugalmat ad.

A tudat, hogy valaki legalább ránk csörögne, ha épp betörnének hozzánk, és visítana a riasztó, miközben épp vidéken vagyunk a családdal – jó érzés. A mozdulat, ahogy odaintünk egymással reggelenként, induláskor, jelent egy halvány kis biztonságérzetet, hogy van szemünk, van öt másodpercünk egymásra egy totálisan elidegenedett, sokszor merev világban, nagyon kell. 

Tudom, hogy közhelyes. Sokaknak unalmas. Olyan isteni lenne, ha tényleg dögunalmas lenne erről beszélni, ha minden sarkon ezt látnám megvalósulni, ha tök elcsépelt téma lenne ez, amit mindenki tud, ért és alkalmaz.

De csodálatos is lenne, ha tényleg így lenne!

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/AJ_Watt