Jól szórakozom azon, hogy ha Kánt emlegetem, az ismerősök többsége úgy érti, Cannes-ban szoktam vakációzni, sőt egy filmes barátot az idén sikerült jól meglepni, amikor felvilágosítottam: nem szívatta senki, ahogy hitte, amikor évekkel ezelőtt a Káni Filmfesztiválra hívták vendégnek. (Tényleg volt ilyen fesztivál, csak sajnos a szervező halála óta nem rendezik meg nyaranta, pedig hej, de jó lenne!)

Amúgy, aki azt hiszi, Cannes-ba vágyom, az nem téved nagyot, hiszen régebben tényleg szerettem járni a világot, és az úti célok egyik ismérve mindig az volt, hogy „messze legyen”.

Nem állítom, hogy soha többé nem kerekedem fel, de igazság szerint mostanában sokkal jobban érdekel a távolságnál a közelség, a megismerhetőség, a belakhatóság. Gondolom, öregszem.

Szeretek vissza-visszatérni oda, ahol jól érzem magam: kutatom a még ismeretlen részleteket, keresem a meséket, amelyeket még nem tudok.

Azt hiszem, akárhova utazzunk is, mindig magunkat keressük a világban,

magunkat akarjuk megismerni a kalandokon keresztül, próbálgatjuk a határainkat, új élmények, új ismeretségek, új történetek viszonylatában rajzoljuk át a saját magunkról alkotott képet.

És ha szerencsénk van, vagy ha jól választunk helyszínt és útitársakat, akkor a megújult képben örömünket leljük.

Én szeretem azt az önmagamat, aki Kánban vagyok.

Az jutott eszembe, talán azért van ez, mert sok szempontból emlékeztet Kán a gyerekkorom helyszínére, Pestimrére. Persze Kán, a Zselic sokkal festőibb Budapest külvárosánál, de a ház, ahol lakni szoktunk, kicsit olyan, mint emlékeimben a nagyanyám egyszerű, tiszta, takaros kis háza, meszelt falastul, cementkockástul (úristen, de jó azon mezítlábazni a hőségben!), kertestül, kutyástul, macskástul, madarastul. És a csend, a távoli morajlást is nélkülöző, tökéletes csend is hasonló. (Meggyőződésem, hogy ziziségünk egyik fő oka a csend hiányában rejlik, még a kertvárosban lakóknak sincs ma már nyugalmuk szinte soha.)

Az égbolt is enyém Kánban, egészen, nem csak részleteiben, olyan, mint gyerekkoromban volt. Ragyogó, szédítő, alázatra tanító és oltalmazó.

Úgy ülök a tornácon napokon át, ahogy a nagyanyám ült a verandán egykor. Viszek egy csomó könyvet, de nem olvasok. A telefonom sem érdekel. Talpam a földön (a cementkockákon!), nem mozdulok, csak a szemem issza a látványt órákon át. Teljesen haszontalan vagyok. Figyelek. Gyönyörködöm. Itt akarok maradni.

Nem történik amúgy semmi. Csak élek.

Cikáznak, veszekednek a fecskék a fejem felett.

Pancsolnak, viháncolnak a gyerekek (vannak napok, amikor öt gyerekem is van, szeretem begyűjteni őket, ahogy a nagyanyám is szerette maga körül a kölyköket). 

 

Dougal, angol barátunk szitározik az egykori istállóban. Holland feleségének, Sannekének születésnapja van, kalákában főzünk vagy heten felnőttek paprikás krumplit a zsúrra, ha befut valaki, dob még valamit a bográcsba, ami szerinte feltétlenül kell bele, és kicsit keverget, majd továbbáll egy fröccsel.

Aztán elfelejtjük mindnyájan a vacsorát, pedig Dougal a biztonság kedvéért süt egy kis bárányt is, a Káca tanyáról érkező barátok, Edina és András pedig eszméletlenül jó házi kenyeret, sajtot, szalámit hoznak. Anita, János és Máté óriási dinnyét fuvaroz a Balatonról, és a hozzánk tartozó kutyák is falkásodnak immár, úgyhogy vigyázni kell, el ne csenjenek valamit, például a vacsoránkat.

Előkerül egy gitár, aztán még egy érkezik, és a szitárral kiegészülve összeáll egy zenekar, spontán koncert kerekedik, őrületesen jó, több a zenész, mint a néző, tapsolunk, sírunk, nevetünk, nem akar enni senki már. (Azért persze elfogy minden éjjel, kivéve a paprikás krumplit, elméreteztem kissé, három napig esszük a maradékot.)

Míg én a tornácon ücsörgök leginkább, városi gyerekeink nagy kalandokba csöppennek nap mint nap. Terelünk birkát a Káca tanyán, szamarat a háznál, gyúrunk kutyát, macskát, lessük a marhákat, kecskéket, őzeket, keresünk hangyafészket, és mentünk denevért, ami épp a gyerekek szobájában gondolta átaludni a napot, miután éjjel egykor kiűzte őket onnan.

A kölykök a nappaliban alszanak egymás hegyén-hátán (a denevér ugye a szobájukban lengedezik), a vendégek a hálóban, én meg a férjemmel az istállóban éjszakázom végül, de ez inkább egy másik éjjelen volt: összefolyik a tíz nap egy csodás házi legendáriummá, lesz mit mesélni télen, meg azután is.

Egy szigetről, ahol nem történnek csodák, ahol nem történik igazából semmi, de nincs is rá szükség, hogy történjen.

Kurucz Adrienn