Tényleg „testi-lelki gyerekbántalmazó” lennék? – Beszéljünk a gyerekhámról!

–

Kezdjük a legelején

Egyszer volt, hol nem volt, volt olyan is, amikor még ortodox kötődően nevelő voltam. Hordozás, együtt alvás, válaszkészség, mosható pelusozás, igény szerint hosszan szoptatás és kölesgolyó a mama táskában, minden volt, ami sztereotípia, plusz némi extra. Bíztam az ösztöneimben, a gyerek a testközelség biztonságából szemlélte a világot, és amikor elkezdett mellettünk sétálni, gond nélkül fogta a kezünket. Nem csinált semmi veszélyeset, nem nyúlt konnektorba, nem mászott fel mindenre, sőt, gyakorlatilag semmire. Büszkén húztuk ki a mellkasunkat, milyen jó munkát végeztünk és a kötődő nevelés is mennyire pazarul bevált. Enyhén felhúzott szemöldökkel néztem a gyerekhámot használókra. Hát miért nem bíznak a gyerekükben és magukban? Miért nem kommunikálnak normálisan?

Hát nem kutya az a gyerek!

Snitt

Budapest belvárosában battyogtunk a minap a drogériába macskaalomért, a nagy pedig vihogva fogja a hám szárát, melynek a végén a húga ugatott. Úgy bizony. Fanfár és Örömóda kísérte a pillanatot, amikor a futár meghozta a lámás gyerekhámot. De felőlem nevezhetjük póráznak is. 

Mert tudjátok, mire jöttem rá?

Hogy masszívan letojom, ki mit gondol. Ehhez pedig mindössze nyolc év kellett az „anyabizniszben”. 

Amikor kiraktam egy Insta-sztorit erről a sétáról, kaptam pár üzenetet, miszerint ez testi-lelki gyerekbántalmazás, ezzel megalázom a kicsit, és korlátozom a szabadságában.

Hát hadd mondjak el valamit. Igen, bizony a hároméves kislányom szabadsága korlátozott, ha kilépünk az utcára.

Leginkább azért, mert nem véletlenül kapta születése pillanatától kezdve a rakéta becenevet. Ahogy belőlem is úgy robbant ki, hogy vagy negyven percig stoppoltak utána, hát ezen jó szokását azóta is szívesen tartja. Nem ismer félelmet, akadályt. Bármire felmászik, olyan sebességgel rohan, hogy képtelen vagyok utolérni. Számára a NEM szó egy egzotikus, spéci doppingszer. Pedig ugyanúgy megkapta a hordozást, együtt alvást, igény szerint szoptatást, csak egy valamit nem kalkuláltam bele, egy aprócska szempontot elfelejtettem, méghozzá azt, hogy

MINDEN GYEREK MÁS

Ami az egyik gyerekkel működik, a másikkal nem feltétlenül. A kislányunk zabolátlan természet, aminek vannak őrületesen cuki és idegőrlő elemei is. 

Hiába szorítom ki a vérkeringést a kezéből, a nyári forróságban simán kicsusszan a keze az enyémből, amikor meglát egy csivavát, hogy a boltban aztán égre-földre kereshessem. 

Hiába beszélgettem el vele a jó ég tudja hányszor, hiába szidtam le, hiába kértem, parancsoltam, vesztegettem. Ha meglát egy kutyát, galambot vagy egy másik gyereket, már rohan is. De ha menet közben kitalálja, hogy ő egy madár vagy ló, akkor is nekilendül. 

Úgyhogy én bizony sutba vágtam a kötődő nevelés emlőin nevelkedett elveimet. Megrendeltem az úgynevezett gyerekhámot, alias pórázt. A lányom pedig tapsikolva örvendezett, ugyanis mindennél jobban imád kutyásat játszani. 

Amikor levittük a drogériába a testvérével, ő épp a világ legboldogabb gyereke volt. Iszonyú hangerővel ugatott, még vakarózott is, kezét mancsként maga előtt behajlítva tartotta. A legtöbb velünk szembe sétáló mosolygott, nevetett, persze kaptunk szemforgatást, cümmögést is.

Tudjátok, mire jöttem rá? Hogy inkább tartson x-y vadidegen pocsék anyának, mint hogy a gyerekem autó alá rohanjon. Inkább érezzék miattam magukat minden idők díjnyertes anyukáinak tömegek, mert nekik megy póráz nélkül, nekem meg nem. De nem kockáztatok. 

Nem kutya a gyerek, mondják, hát, az enyém bizony kutya

Ugat, vonyít, csóválja a popóját, és a szájában tartva hozza a hámot, mielőtt lemegyünk sétálni. Sőt, tudok jobbat is, van, hogy azt mondom neki: Lábhoz! Ugyanis akkor rögtön jön, hiszen ő kiskutya, amikor épp nem ló vagy cica. 

Nem magyarázok semmilyen bizonyítványt, nem érzem szükségét. A kislányommal szuper a viszonyunk, imádnivaló, belevaló csaj, csak éppenséggel teljesen más személyiség, szorongóbb, óvatosabb, épp ezért a biztonsági kérdésekben jóval együttműködőbb volt. 

Amikor ő volt kicsi, és még én is furcsának tartottam a póráz használatát, akkor sem szóltam be soha senkinek. Nem hirdettem önnön elveimet és sikereimet. Nem aláztam meg senkit, nem minősítettem azokat, akik máshogy csinálták, mint én. Soha nem feltételeztem, hogy aki pórázt használ, az csak rángatni akarja a gyerekét, és nem vizionáltam azt, hogy otthon a négy fal között pedig kikötve várja a vizet, és pucér kenyeret vacsorára. Mert bizony kaptam ilyen üzenetet is, hogy „remélhetőleg otthon nem tartom kikötve a gyereket”. Én ugyan nem teszek ilyet, de a lányom van, hogy a hámot ráakasztja a fiók fogantyújára, mondván, hogy kiköti magát. 

Insta-háború az anyák között

Nem én indítottam ám a pórázos haddelhaddot Instán, hanem az influenszer Visnyei Barbi, aki épp várandós a második gyerekével, és kirakott pár sztorit arról, hogy nyaralásuk során az enyémhez hasonló természettel megáldott kislányukkal hám segítségével sétáltak. 

Jól megkapta a magáét, ám mivel nem szívbajos influenszerről beszélünk, már meg is született általa egy teljes poszt a témáról, hogy ők miért használják. (Pontosan azért, amiért mi is.)

Jött jó pár negatív komment, de akkor szabadult el az igazi pokol, amikor más anyukák is elkezdtek posztolni a témáról – a másik oldalról. 

Ezzel még nem lenne baj, hiszen mindenki kifejtheti a véleményét, csak ne gyalázzuk, ne gyepáljuk a máshogy gondolkodókat. De onnantól kezdve, hogy a testi-lelki bántalmazással összemossák a póráz használatát, odáig, hogy „aki ilyet használ, az lusta kommunikálni a gyerekkel”, mindenféle rémes ítélkező prekoncepció elhangzott mind a posztokban, mind a kommentszekcióban. 

Veszélyesnek lettek nyilvánítva azok az influenszerek, akik hirdetik ezt a „rémes tárgyat és egy olyan nevelési módszert, ami nem tiszteli a gyerek méltóságát és önállóságát”. Magamból kiindulva, én nem hirdetek semmit. Csak megmutattam, hogy mi így IS sétálunk. Megosztottam a gyerekem életéből egy boldog pillanatot. 

Na már most, miközben javában zajlott az Insta adok-kapok, a „rémes pórázosok” és a „bezzeg nem pórázosok” között, történt valami a közéletben is. 

Tragikusan kettős mérce

Egy évvel ezelőtt történt az a tragikus baleset, mikor L.L. Junior kisfia meghalt gázolásos autóbalesetben. Kiszaladt az útra…

A baleset után az édesanyját szétszedték a kommentelők, figyelmetlennek, felelőtlennek nevezték, hogy csak a legszofisztikáltabban megfogalmazott szörnyűségeket emeljem ki a szitkokból, amik egy gyászoló anyát értek a létező legrettenetesebb családi katasztrófa kellős közepén. 

De itt nem állt meg a történet, ugyanis gondatlanságból elkövetett emberölés megalapozott gyanúja miatt bíróság elé kellett állnia, a gyanúsítás elleni fellebbezését a minap utasították el. 

Hogy az eljárást megszüntetik, vagy vádemelés is lesz az ügyből, még nem tudni. De ha vádat emelnek és ne adj' isten elítélik, akkor egytől–öt évig terjedő szabadságvesztéssel is büntethetik. A gyászoló édesanyát, aki mellől kiszaladt az útra a gyereke. 

Most akkor hogy is van ez? Tényleg nincs más út, mint tökéletesnek lenni? Akkor hogy születhetett meg ez a cikkünk, ami telis-tele volt olyan történetekkel, amik úgy kezdődtek, hogy anya csak egy pillanatig nem figyelt oda? Hogy lehet, hogy az írás alatti kommentek még három cikket kitölthettek volna? 

Ha egy pillanatig nem figyelünk oda, és csak egy plezúr az eredménye vagy egy összefirkált kanapé, addig minden oké, de ha az útra szalad ki a gyerek egy szempillantás alatt, akkor már gondatlanságból elkövetett emberölésről beszélünk? 

Hogy merészeli bárki elítélni az anyát, aki elveszítette egy balesetben a gyerekét, miközben azt is gyerekbántalmazónak nevezik, aki féltésében annyira biztosra akar menni, hogy inkább pórázt használ? 

Hogy lehet ennyire egydimenziósan gondolkodni? Tudom én, hogyan. Én is hittem abban, hogy a nevelés bizonyos módja egyenes úton vezet a biztonságos közlekedéshez. De változom, engedek a huszonegyből, nem tartom magam szuperegónak. És a tévedés jogát fenntartom. 

 

Gyerekpszichológussal konzultálva is arra jutottunk: a biztonság mindent visz. 

Mivel a gyerek imádja a pórázt, nincs benne semmi kényszer, semmi büntető, fenyegető jelleg, ezért az égvilágon nincs semmi észérv ellene. 

Bocsánat, de nem számít, ki mit mond

Őszintén megmondom, inkább legyünk röhejes vagy kiborító látvány, mint hogy bármi baj történjen. Még az is lehet, hogy tényleg szarul kommunikálok a kislányommal, és simán meg tudnám oldani póráz nélkül is. Lehet, hogy elszúrtam, lehet, hogy azért rohangál így, mert én provokálom ezt a viselkedést. Bármi lehet! Simán lehet, hogy épp elcseszem! De ezt nem más anyák fogják megmondani. Nem a szembe sétáló néni, sem a jót akaró aggódó ismerős. Ezt majd meglátjuk. Majd az idő megmondja, mit és hol szúrtam el, ha elszúrtam.

Nem félek attól, hogy hibázom. Na, jó, ez nem igaz. Mert a végzetes hibáktól félek.

Félek, hogy pislogok egyet, vagy lehajolok a nagy szandálját megigazítani, és közben a kicsit elcsapja egy bicikli vagy egy autó. Félek, hogy míg a polc tetejéről leszedem a lisztet, egy idegen megragadja, és elszalad vele. Nem kórosan félek, de pont annyira, hogy nem bízom a dolgot az elkóricáló kalandor kislányomra. Bízom benne, de attól ő még mindig csak hároméves. 

Örülök, hogy ennyi magabiztos anya van, aki szentül hiszi, hogy a módszerük jolly jokerként mindenkinek beválik, minden anyának, minden gyerekkel. Örülök, hogy ennyi gyerek van biztonságban póráz nélkül a szülei mellett. Tök jó! Őszintén gratulálok, öröm van meg boldogság és esküszöm, ha lenne erre díj, átadnám egyesével mindannyiuknak! 

Viszont legyen elég ennyi. Nem kell más anyákon élezni a karmainkat ahhoz, hogy a saját sikerélményünkben fürdőzhessünk. Nem attól leszünk jobb anyák, hogy másnál jobbnak érezzük magunkat. 

  

Felőlem lehet a pórázos a bukott-, és lehet a nem pórázos a tökéletes irány

Én abban hiszek, hogy hagyjuk egymást élni. Azért gyalázni anyákat, mert biztonságban akarják tudni a gyereküket, egészen kifordított gondolkodásmód szerintem. Ez a fajta hozzáállás az L.L. Junior családjával történtek tükrében egészen elképesztő kettős mérce. 

Mostanában úgy kiáltanak gyermekbántalmazást mindenre, mintha kötelező lenne. Mindeközben a Hintalovon Alapítvány által nyilvánosságra hozott statisztikák szerint 2020-ban 60 százalékkal nőtt a gyermekek ellen elkövetett szexuális erőszakos cselekmények száma. Minden tizedik gyerek veszélyeztetett volt erőszak vagy elhanyagolás miatt. 6310 esetben indult olyan eljárás, amiben a sértett kiskorú volt. 

Foglalkozzunk inkább ezzel. Ne aggódó, akár csetlő-botló anyákon éljük ki a gyerekek iránti aggodalmunkat, hanem foglalkozzunk a valódi problémákkal. Olvassunk híreket, segítsük a hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó szervezetek munkáját. És hagyjuk békén egymást. 

Szabó Anna Eszter 

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van