Életem legfájdalmasabb beismerése volt, hogy ugyanolyan kegyetlen vagyok magammal, mint mások velem

–

Kegyetlenül kemény voltam önmagammal

Sosem tudtam, hogyan legyek gyengéd önmagammal. Manapság minden második cikk az önszeretetről, az öngondoskodásról szól, és olyan tanácsok szerepelnek benne, amelyeket hosszú éveken keresztül nemhogy a mindennapokba, de még ünnepnapra sem illesztettem be. „Állj meg és pihenj! Vegyél egy forró fürdőt! Húzz határokat! Mondd ki, hogy mire vágysz! Fejezd ki, ha valami nem tetszik! Éld meg az érzéseid!”

Pár éve elkezdtem pszichológushoz járni. Akkor még kosárlabdáztam is, az egyetem felénél tartottam, és nem mentek jól a dolgok. Éreztem, hogy valami nincs rendben, és hosszas vívódás után felkerestem egy szakembert. Amikor először szembesített azzal, hogy szerinte túl szigorúan, sőt, már-már kegyetlenül bánok magammal, felnevettem. Az én elképzelésem ugyanis az volt, hogy a minimum alatt teljesítek – egyébként pont ez volt az, ami eljuttatott a segítségkérésig. A sportkarrieremet, a magánéletemet, az egyetemet mind-mind kudarcnak éltem meg.

És hogy mi is volt a képzelt bukás mögött? Egy mondatban megfogalmazva:

hagytam, hogy más emberek rám erőltessék az irreális mértékű elvárásaikat.

Én sosem követelnék meg mástól ilyesmit, magamat valamiért mégis belekényszerítettem ennek a helyzetnek az elfogadásba. Azt már meg tudom fogalmazni, és el is hiszem, hogy nem érvényes és nem reális ez a különösen kegyetlen, kizárólag rám alkalmazandó mérce. Ennek ellenére az érzéseimmel időnként nagy csatákat vívok. Nehéz kifejezni, ha valami fáj, ha valami nem jó. Valójában azt is nehezen mondom ki, hogy mire van szükségem.

Hosszú ideig tartott rájönnöm, hogy a történtek lehetséges következményei töltenek el rettegéssel

Úgy képzeltem el, hogy újra és újra megszégyenülök, kirekesztett leszek, egyedül maradok és nyomorúságosan élem le az életemet. A „vétkem” pedig mindössze annyi, hogy nem csinálok valamit tökéletesen úgy, ahogy azt valaki más elképzelte. Ez legtöbbször két dolgot foglal magában:

ne érezz, főként ne legyél szomorú, dühös, gyenge, sebezhető és ne hibázz!

Igen, ezek olyan mércék, amelyeknek gyakorlatilag lehetetlen megfelelni – én mégis megpróbáltam. Ami másnak átlagon felüli teljesítmény volt, az nekem épphogy a minimumot súrolta és magától értetődő volt.

A ne érezz részről önmagában regényeket tudnék megtölteni. „Pedig milyen jó dolgod van” – mondták a rokonaim, amikor nagy nehezen bevallottam, hogy pszichológushoz járok. Alapvetően békés családi környezetben nőttem fel, értelmiségi szülők, stabil háttér stb., az érzelmek megélése valahogy mégis kimaradt, főként az, ha valami nem volt boldog, örömteli. Tisztán emlékszem egy jelenetre, amikor álltam a kertben, ömlöttek a könnyeim, olyan tizenhat lehettem. Édesanyám pedig locsolta tovább a virágait – mintha én ott sem lennék.

Egy idő után pedig megtanultam ott sem lenni.

A diplomák hada mellett a jó teljesítmény átlagosnak számított, úgy éreztem, valami kiemelkedőt kell alkotni

Ehhez tökéletesen passzolt az élsport is, tinédzserkoromra ismeretlen fogalommá vált a pihenés, a megállás, és az, hogy én ezt akarom/nem akarom, én ezt érzem. Egész eddigi életemben szerintem a legtöbbet hallott mondataim között dobogós helyen az alábbiak állnak: ne hisztizz, ne foglalkozz vele, neked csak az a dolgod, hogy tanulj/teljesíts. Az egész életem egy hajsza, rohanás lett, ahol vagy a labdát kergettem, vagy a jó jegyeket. Vagyis az elismerést. Vakon, igába hajtva magam meneteltem előre.

Az egyik legfájdalmasabb felismerésem volt huszonévesen, hogy valójában soha nem éreztem azt, hogy valakire támaszkodhatnék, hogy valaki meghallgatna, megértene és együtt érezne velem. A sors fintora, hogy ugyanígy bántam saját magammal is, és végül ez juttatott el a segítségkérésig.

A saját érzéseimet hiteltelenítettem, hátat fordítottam önmagamnak, behunytam a szemem, befogtam a fülem, és fittyet hánytam arra, hogy valójában mire is lenne szükségem.

Mit csináltam helyette?

Hosszú éveken keresztül próbáltam másoknak bizonygatni, hogy érdemes vagyok a figyelmükre, egyúttal a szeretetükre. Reménykedtem, hogy ha mindent jól csinálok, akkor majd szeretni fognak, hiszen ezt láttam, otthon, és edzésen is. A szüleim olyan kedvesek voltak, amikor csupa ötöst hoztam, akkor minden rendben volt, az edzőm pedig mindenkinek büszkén újságolta, és csak velem volt elfoglalva, ha kiemelkedően játszottam. Utólag visszanézve, mintha csak két opció létezett volna. Az első, amikor minden sikerül, amikor mindenki kedves, amikor mindenki szeret. Ha pedig hibáztam? Olyankor szinte a pokollal volt egyenértékű befogadni azt a mértékű dühöt, ami ilyenkor rám zúdult azoktól az emberektől, akiktől előző nap még szeretetet, csodálatot kaptam. Vagy öt perccel korábban. És hogy mit kezdtem ezzel a rengeteg felgyülemlett érzelemmel? Jó mélyre eltemettem magamban.

Emlékszem, körülbelül öt percig bambultam magam elé, amikor rájöttem:

ugyanúgy bánok magammal, ahogy mások velem tették, ugyanazokat a mondatokat mondom magamnak, amelyeket mások nekem mondtak.

Ha egy kicsit ledőltem pihenni, azt éreztem lusta vagyok. (Mit tespedsz itt már megint?!) Ha nem ment jól a játék, magamat okoltam az esetleges rossz eredményért. (Te tehetsz róla, hogy vesztettünk!) Ha fájt a lábam, összeszorított foggal küzdöttem. (Nem kell nyavalyogni, ha cipőt tudsz rá húzni, akkor futni is tudsz!) Ha valami bántott, senki nem tudott róla. (Ne csináld itt a cirkuszt, ne hisztizz!) Több mint húsz év kellett hozzá, hogy először megfogalmazzam: ez nem oké. 

 

Ma már, ha valaki így beszél velem, kiállok magamért, nem hagyom

Akkor a lehető legtöbb, ami tőlem telt az volt, hogy beláttam, velem van a baj, csak úgy vagyok elfogadható, ha olyan leszek, úgy viselkedem, ahogy mások elvárják, különben csak a terhükre vagyok. Így hát hajtottam magam előre nap mint nap, megállás nélkül. Azt éreztem, egyedül így vagyok érdemes arra, hogy bárki szeressen. Sőt, továbbmegyek, így van egyáltalán jogom arra, hogy létezzek.

Ennek az lett eredménye, hogy kerültem már kórházba kiszáradás miatt, éltem fájdalomcsillapítókon a mindennapos kemény edzések mellett, és toxikusabbnál toxikusabb kapcsolatokba léptem bele.

A legnagyobb nehézség pedig az volt, hogy senki részéről nem éreztem támogatást, együttérzést, figyelmet.

És hogy hol tartok most?

Haladok. Néha visszafelé, néha előre. Igen, már kiállok magamért – igaz, nem megy mindig zökkenőmentesen. Még gyakran szorongok, amikor kifejezem, ha valami nem tetszik, időnként nehezen hiszem el, hogy jogom van ellentmondani, vagy ahhoz, hogy pihenjek. De már képes vagyok mindkettőre.

A mai napig küzdök azzal a rengeteg dühvel, ami az idők során felgyülemlett bennem. Már vagy öt érzelemkifejező levelet megírtam számomra fontos személyeknek – nem, még egyet sem küldtem el. Ott még nem tartok. A sportot már csak örömből űzöm, az egyik legnagyobb mérföldkő az volt, hogy el tudtam sétálni életemnek attól a részétől, ami egy jó ideje már csak keserűséget, fájdalmat okozott, és elhitette velem, hogy ha magammal is törődöm, akkor nem érek semmit.

Elkezdtem arra figyelni, hogy én mit szeretnék és hogyan szeretném – kapcsolatom még nincs, de sokkal jobb vagyok annak felismerésében, hogy ki az, akivel nem passzolnak az igényeim, és ki az, akit messziről el kell kerülnöm. Egyszer majd ez a rész is rendben lesz, addig pedig szép lassan bepótolom az elvesztegetett, önmagam nélkül töltött időt.

 

Fodor Alexandra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Klaus Vedfelt