„Elfogadtam, hogy nyilván én viselkedtem ennyire kiborítóan” – A bántalmazó kapcsolat árulkodó, feltűnő, sokszor mégis oly felismerhetetlen jelei

–

„Red flag”-nek, vörös zászlónak hívja a szakirodalom azokat a jelzéseket, amelyek egy kapcsolat korai szakaszában bántalmazásra utalnak. Sajnos ezeket a jeleket sem a bántalmazott, sem a környezet nem azonosítja be könnyen. Gyakran ugyanazok az emberek, akik egy híroldalon látható összevert arcú áldozatot hibáztatnak, mert nem figyelt a „nyilvánvaló” jelekre, ha ezeket a jeleket egy baráti házaspárnál látják, akkor (egyébként őszinte segítőkészséggel) a kommunikációt, az egymás igényeinek tiszteletben tartását fogják javasolni – ha egyáltalán mondanak bármit is. Nem vesszük észre, nem is tudunk róla, hogy az ilyesfajta „segítség” valójában kontraproduktív – de erről később.

 A bántalmazó kapcsolatba való bevonódás lépcsőfokai

„A kollégáimmal leírtunk egy öt lépésből álló kört. Ennek az első lépése már önmagában egy nagyon jellegzetes jelzőlámpa, amit azonban szinte lehetetlen észrevennie annak, aki nem élt még át korábban ilyen kapcsolatot – mondta el Laura Cahill. – Ez ugyanis az úgynevezett love bomb, szenvedélyes szerelem, amely nagyon gyorsan alakul ki, látszólag minden tökéletes benne, a későbbi bántalmazó imádja a párját, minden róla szól…

Ebben az időszakban úgy tűnik, mindenben passzolnak, a másik fél mindenre kíváncsi vele kapcsolatban, bár általában ő sokkal kevesebbet árul el magáról, de ez fel sem tűnik. 

Anne vallomása: „Elmentünk egy drága étterembe, és azt mondta: »Egy igazi úriember sosem hagyja, hogy a nőnek kelljen választania… Én majd megrendelem neked a legfinomabb fogást, a hozzá illő minőségi borral!« És valóban, később is mindig ő rendelt, mindent.”

Anne orvos egy írországi kórházban, intelligens, szakmájában elismert, igényes nő. Mégis, a kezdetben idillinek tűnő kapcsolata a csodálatos, nagyvonalú, látszólag minden kívánságát „kitaláló” férfival odáig fajult, hogy tíz évvel később már abban is a párja döntött, milyen szendvicset vegyen magának a munkahelyén napközben.

Dávid története: „Eleinte minden tökéletes. Őrülten szerelmes belém, én vagyok a legcsodálatosabb férfi a világon, természetesen össze sem lehet hasonlítani a volt férjével, sem emberileg, sem külsőleg, sem szexuálisan. Mindenben én vagyok a legjobb, és minden, amit csinálok, az szuper; a sport, amit űzök, a munkám, a hobbim, a külsőm, minden. Mire szakítottunk, kiderült, hogy ezek mindegyike borzalmas, és én is az vagyok – aztán amikor egyszer találkoztam az utánam következő párjával (akivel addigra már szintén szétmentek), tőle megtudtam, hogy pontosan ugyanez volt a történet nála is. Én voltam a világ legrosszabb embere, és ő lett az aktuális Superman. Egy időre.”

A kezdeti csodálatos időszakot követő második szakaszban megjelennek a nézeteltérések. A bántalmazó partner ugyan a kezdetektől (már az ismerkedési szakaszban is) próbál irányítani, ez azonban alig észrevehető. Egy őszintén szerető társ is vesz ajándékot a párjának, és örül neki, ha az hordja a tőle kapott ruhát, cipőt, ő is szeretne minél több időt vele tölteni – ugyanezek jelennek meg a bántalmazó kapcsolatban is, ám ott erőteljesebben, jobban kisajátítva a másikat. A pszichológus elmondta: sokszor ez úgy jelenik meg, hogy „igen, csinos az a ruha, amit anyukádtól kaptál – de nézd meg, EZ milyen elegáns, amit én vettem neked”, vagy jelzi, hogy az a baráti társaság nem igazán „neki való”, „csak féltékenyek rád a szuper kapcsolatod miatt”. A másik fél kezdi úgy érezni, szinte bűnt követ el, ha az anyukájától kapott ruhát veszi fel, vagy ha megfosztja a párját az együtt töltött idő lehetőségétől, és elmegy a barátnője születésnapjára. 

Ebben a szakaszban a legtöbben azt érzékelik, hogy csupán kommunikációs problémák, félreértések vannak, amelyeket próbálnak megoldani.

A pszichológus elmondása szerint ebben – is – nagyon hasonló ugyan a férfi és női bántalmazók viselkedése, mégis vannak eltérések. 

Gabi huszonnégy évig élt egy kapcsolatban, és ma is úgy emlékezik vissza, elsősorban kommunikációs problémáik voltak – előfordult ugyan durva indulatkitörés is, ám nagyon ritkán. „A legfőbb gondom igazából az volt, hogy az én igényeim egyáltalán nem jelentek meg. Ha bármit szerettem volna megbeszélni, akár csak azt, hogy mikor utazzunk nyaralni, hangoljuk össze a szabadságunkat, akkor abból az lett, hogy látszólag meghallgatott, de közben folyamatosan terelt, mellébeszélt – majd pár hét múlva váratlanul szembesültem vele, hogy már megint ő döntött, úgy hogy figyelembe sem vette a kérésemet.”

Dávid inkább azt tapasztalta, hogy a párja látszólag tökéletesen nyitott az általa jelzett problémákra. „Megbeszélünk valamit intelligensen, nyitottan. Majd másnap az ellenkezője történik. Leülünk újra, kedves, együttműködő, elnézést kér, igen, tényleg nem így beszéltük meg. Majd belefutunk újra ugyanabba a szituba. Százszor. És már nem tudom, hogy tényleg én beszélek ennyire félreérthetően, vagy én nem látok át valamit, vagy mégis mi van.”

„Ebből kéne megértened, hogy milyen nagyon szeretlek…”

A harmadik szakaszban „robban a bomba”. Erre leginkább akkor kerül sor, amikor a bántalmazó úgy érzi, hogy csökken a befolyása. „Neki a kontroll gyakorlása a legfontosabb, ha a másik félnek elkezd kinyílni a szeme, ha megpróbál kilépni, vagy akár csak tágítani a határait, az a bántalmazónak elfogadhatatlan. Ilyenkor szokott megjelenni a fizikai erőszak, de legalábbis indulatkitörés, a másik durva megalázása” – mondta el Laura Cahill.

Gabi vőlegénye egyetlen mondaton sértődött meg: „És ekkor lényegében szétverte a szobát. Szisztematikusan, minden egyes tárgyat az egyik sarokba dobált, közben az egyik súrolta az arcomat. A nyoma még két hét múlva is meglátszott – az esküvőnkön. Hogy miért mentem hozzá ezek után? Mert korábban sohasem csinált ilyet, és meggyőzött, hogy annyira megbántottam azzal a mondatommal, hogy elvesztette az önuralmát. El is hittem neki, mert egyébként valóban egy Buddha-nyugalmú ember volt, akit soha semmi nem hozott ki a sodrából. Elfogadtam, hogy nyilván én viselkedtem ennyire kiborítóan. Megvolt az esküvő, majd született egy gyerekünk is. És soha, egy ujjal sem bántott, nem volt indulatkitörése. Ám a kontrollt lassan, fokozatosan egyre jobban érzékeltem.

Rájöttem, hogy az a szabadság, amiben én soha nem akartam korlátozni, csak neki jár. Ő bulizott, kaszinózott, állandóan a haverokkal lógott – amikor pedig én akartam találkozni a hétvégén a barátnőimmel, azonnal jött a számonkérés, féltékenykedés.

Az egyik ilyennek a csúcspontja volt, amikor – több mint tíz évvel a bútorhajigálós eset után – nekem esett, abban a pillanatban, amikor este beléptem az ajtón. Szó szerint agyba-főbe vert úgy, hogy kórházba kellett mennem másnap reggel, amikor meg bírtam mozdulni. Azt mondta: ebből kéne látnom, mennyire szeret. Abból, hogy az irántam érzett szerelme mennyire kiforgatta önmagából…”

A negyedik szakasz Laura Cahill elmondása szerint pontosan erről szól: a bántalmazó megpróbál békülni, bocsánatot kér. „Ez azonban sosem igazán őszinte, nincs mögötte valódi bűntudat – abból látszik ez leginkább, hogy a valódi felelősséget a másikra tolja. „Nem tettem volna ezt, ha nem viselkedsz így” – fogalmaz általában a bántalmazó. Ez nemcsak felelősségelhárítás, hanem egy újabb manipuláció, hiszen az áldozat azt érzi, hogy tud tenni a kapcsolatért, csak egy kicsit jobban kell figyelnie, igyekeznie, tekintettel lennie a másik érzékenységére. Azért pedig, hogy ezt könnyebb legyen megtennie, a bántalmazó mindent elkövet: jön az ötödik szakasz, a mézeshetek (honeymoon), amikor látszólag minden rendben van. Utána pedig kezdődik minden elölről, helyesebben a második szakasztól. „Az első, legboldogabb időszak már sosem tér vissza – a második és ötödik lépcső közötti rész ismétlődik folyamatosan.”

Amikor Dávidot kérdeztem arról, mi segített abban, hogy kilépjen a kapcsolatából, pontosan ezt fogalmazta meg: „A mókuskerék. Amikor észrevettem, hogy ennek sosem lesz vége. Nincs olyan, hogy megbeszéljük, és akkor onnantól megjavul a kapcsolat. Mindig jöttek az új kritikák, az új támadások, az új hazugságok.”

Mire érdemes figyelni?

A fentiekben érintőleg említettek mellett jó pár jel, „red flag” van még. Ezek egy része a másik fél viselkedése, megnyilvánulásai, a másik része pedig a saját érzéseink.

A másik fél viselkedése, háttere:

• Csúnyán beszél a korábbi partnereiről, mindenért őket hibáztatja.
• Kontrollálni próbálja a másik fél idejét, pénzét, kapcsolatait.
• Irracionális viselkedés, elbizonytalanítás.
• Fenyeget, hibáztat.
• Összetöri, tönkreteszi a másik személyes tárgyait.
• Milyen a családi háttér.

Gázláng

Vanda számára teljesen természetessé vált a kontroll. Nem is neki, hanem a szüleinek tűnt fel, hogy amikor látogatóban volt náluk, a férje egyetlen délután alatt három-négy alkalommal is rácsörgött, és arról kérdezgette, mit csinál éppen. „Az volt a legrosszabb, hogy csak akkor realizálódott számomra, mennyire abszurd volt ez a viselkedés, amikor már elváltunk. Akkor jöttem rá, hogy a későbbi, durva bántalmalzás előtt is már elfogadhatatlan volt az, ahogy bánt velem. De olyan kicsi lépésekkel kezdődött, hogy egyszerűen észre sem vettem – eleinte úgy tűnt, hogy csak figyel rám, aggódik, tudni szeretné, mindig minden rendben van-e velem. És valahogy pont az tűnt abszurdnak, hogy én ezt számonkérjem, a szemére vessem.”

Laura Cahill egészen felfoghatatlan, irracionális viselkedésről is beszámolt. „Az Ingrid Bergman főszereplésével készült 1944-es Gázláng című filmből vette a szakirodalom a gaslight kifejezést, amivel azt jellemezzük, amikor a bántalmazó a másik fél tökéletes elbizonytalanítására törekszik. Ezt nagyon nehéz észrevenni, hiszen látszólag a másik fél támogató és odafigyelő, a bántalmazott viszont egyre szórakozottabb, rosszabb a memóriája, összekever dolgokat, amiket mindig a másiknak kell rendbe hoznia – aki persze így »kénytelen« mindig figyelni rá, szemmel tartani őt… 

Az egyik ügyfelem például már bevásárolni sem tudott rendesen, mindig elfelejtett venni valamit. A férje írta fel neki a listát, de még így is rendszeresen kihagyta a tejet.

Az asszony teljesen kétségbeesett, volt, hogy tisztán emlékezett, megvette, ám otthon mégsem találta. Ez teljesen felkavarta, egyre inkább kételkedett a saját józan eszében – egészen addig, amíg az egyik nap a fiuk rajta nem kapta az apát, ahogy önti ki a frissen vásárolt tejet a mosogatóba.

Ennél gyakoribb az, hogy a bántalmazó nem hagyja aludni a párját. Ilyenkor látszólag van indok, a másik már lefeküdt, akkor jut eszébe, hogy feltétlenül meg kell kérdeznie valamit, vagy nem talál egy ruhadarabot, iratot, bármit, esetleg: »Úgy hallottam, köhög a kicsi, megnéznéd, szívem?« Ha ezt rendszeresen csinálja valaki, a másik egyre fáradtabb, kialvatlanabb lesz, ami valóban kihat a mentális egészségére, memóriájára, de a lelkiállapotára is.”

 

A pszichológus elmondta azt is: sajnos nagyon erős a családi hatás, aki bántalmazó családban nő fel, sokszor maga is bántalmazó vagy bántalmazott lesz. 

Dávid saját tapasztalata az, hogy a nők esetében rendkívül sokat számít, volt-e egy erős, megbízható apafigura az életükben. „Két olyan nőt ismertem közelebbről, akik szabályosan megmérgezték a kapcsolatot. Mindkettőjüknél meg lehetett figyelni, hogy állandóan az anyukájukról, a nagymamájukról beszélnek, de az apjukról vagy nevelőapjukról soha. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy haragudtak az elvált szülőre – egy idő után rájöttem, hogy számukra a férfi egyáltalán nem számít, legfeljebb mint egy szükséges tényező az életben, akivel el lehet menni étterembe, bulizni, aki rákölt akár több millió forintot a kocsijukra, vagy akivel lehet épp szexelni – de akinek az érzéseire a legkevésbé sem kell tekintettel lenni, mintha azok nem is léteznének.” 

Érzések, amelyek jelzik, hogy valószínűleg bántalmazó a kapcsolat:

• Rendszeresen aggódik, hogy a párja dühös lesz rá azért, amit csinált vagy mondott.
• Úgy érzi, megoldhatók a problémák, „csak még keményebben kell próbálkoznom”.
• Úgy érzi, semmi sem jó, amit csinál.
• Kerül bizonyos témákat, mert tart tőle, hogy baj lesz belőle, ha szóba hozza.
• Nem érzi magát biztonságban a lakásban.
• Szégyenkezik mások előtt azokért, amiket mond vagy csinál vele a partnere.
• „Valami nem oké ezzel az emberrel”.

Érdemes hallgatni az ösztöneinkre, nemcsak akkor, amikor konkrét, fizikai támadástól tartunk, de egy kapcsolatban is.

Dávid elmesélt egy látszólag kifejezetten pozitív, önbizalom-erősítő szituációt, ami azonban számára – a korábbi tapasztalata után – már jelzés volt. „Egy plázában odajött hozzám egy nő azzal, hogy rettenetesen tetszem neki, és amikor meglátott, úgy érezte, hogy »ez a pasi kell neki«. Persze nagyon jólesett, mégis megszólalt bennem a vészcsengő, úgy éreztem, valami nincs rendben ezzel. Talán az a megfellebbezhetetlenség, ami áradt belőle, a »kell!«. De először elhessegettem, azt hittem, csupán annyira elvesztettem a bizalmamat a nőkben az előző kapcsolatom után, hogy azért gyanakszom mindenkire. Nem így volt, nagyon hamar kiderült, hogy egy rendkívül egoista, önző ember. Szerencsére ebből a kapcsolatból sokkal gyorsabban ki tudtam lépni.”

Beszélj vele, szembesítsd az igényeiddel, menj párterápiára… Nem! Menekülj!

Azok a tanácsok, amelyek tökéletesek egy megromlott, konfliktusokkal terhelt, de két, egymást partnernek tekintő ember kapcsolatában, nemhogy kontraproduktívak, de sokszor veszélyesek egy bántalmazó, alá-fölé rendeltségen alapuló viszonyban. De ezt megkülönböztetni egy kívülállónak vagy kapcsolatban élő, a másikat szerető embernek rendkívül nehéz.

Amikor ugyanis a kapcsolat még a szakértő által említett második, esetleg harmadik szakaszban van, hiába vannak jelek, úgy tűnik, csupán néhány mentalitásbeli különbség van a felek között, és kommunikációs problémák. Az egyik „kicsit féltékenyebb”, a másik „nem fejezi ki jól, mire van igénye”, vagy hogy „már az apukám is a fogához verte a garast, természetes, hogy figyelek rá, mire megy a pénz”. Ezek könnyedén megoldhatónak tűnnek az egymásra való reflexióval, odafigyeléssel, esetleg egy párkapcsolati tanácsadó bevonásával. Utóbbira akkor is sor kerül, ha valaki válni akar – Írországban legalábbis bevett gyakorlat, hogy ilyen esetben párterápiára küldik a házaspárt.

Laura Cahill maga is tart párkapcsolati tanácsadást, mint mondja, vannak jelek, amik árulkodók egy ilyen helyzetben, ám ezeket könnyen félreértheti egy olyan ember, akinek nincs tapasztalata családon belüli erőszak felismerésében. „A bántalmazó tűnik nyitottabbnak, támogatónak. Arról beszél, hogy szeretne segíteni a párjának, aggódik a mentális egészségéért. Ez az egyik módszerük, a másik, hogy saját magukat állítják be áldozatnak, bántalmazottnak. És ekkor pont a bántalmazott az, aki hibáztatja magát, akiről úgy tűnik, »nem érti meg« a párját, »nem toleráns«. A beszélgetésen egyre inkább csak a bántalmazó fél igényei jelennek meg, és úgy tűnhet, valóban az ő problémái, vágyai nincsenek elismerve, kielégítve. És ekkor az a tanácsadó, akinek nincs képzettsége és/vagy gyakorlata a családon belüli erőszakot illetően, természetesen a kooperációra, a nyílt kommunikációra, a másik igényeinek kielégítésére ösztönzi azt a felet (is), akinek már eleve abból áll az élete, hogy igyekszik mindenben ezekhez az igényekhez igazodni, erején felül, a sajátjait háttérbe szorítva.

Így a tanácsadó még inkább abban erősíti meg a bántalmazottat, hogy ő látja rosszul a helyzetet, neki kell jobban dolgoznia a kapcsolatért – ez még inkább leépíti az önbizalmát, még jobban szűkül körülötte a kör, a bántalmazott pedig már kapott egy külső támogatást is.”

Mi az, amiből egy gyakorlott, a témát jól ismerő szakértő észreveheti, hogy bántalmazó kapcsolatot lát?

„Több jel van, komplexen kell figyelnünk a helyzetet, a metakommunikációt. Árulkodó, hogyha valaki nagyon bátran, határozottan állítja, hogy ő bántalmazott. Természetesen lehet, hogy igazat mond, ám ha ketten lépnek be az ajtón, a valódi bántalmazott ezt még akkor sem mondja általában, ha benne már tudatosult – de a legtöbb esetben erről szó sincs. A bántalmazott sokszor egy empatikus, érzékeny, lelkiismeretes ember (a bántalmazók pontosan ilyeneket választanak), és nagyon sokáig magában keresi a hibát. »Red flag« az is, amikor az egyik fél sosem vállal felelősséget. Mindenért mindig a másik a hibás, még amikor egyértelműen elfogadhatatlan a viselkedése, akkor is arról beszél, hogy azt a másik váltotta ki.”

Ezekre a helyzetekre pedig reflektálnia kell a szakembernek.

„Itt, Írországban az a gyakorlat, hogy amikor külön beszélünk a pár tagjaival, akkor megpróbáljuk felmérni, valóban jogosan gyanakszunk-e. Sokszor előfordul, hogy az, aki szerintünk már erőteljes emocionális, sőt esetleg anyagi, szexuális bántalmazás alatt áll, még nem is érzékeli ezt. Van erre egy kérdéssorunk, ami ezt térképezi fel, ezen szoktunk végigmenni. Emellett kidolgozunk vele egy biztonsági tervet – ennek a lényege, hogy a bántalmazott a lehető legnagyobb biztonságban maradhasson, és ha úgy alakul, azonnal menekülni tudjon az otthonából. Megbeszéljük vele, van-e olyan családtag, barát, aki ismeri a helyzetet és akihez tud menekülni, javasoljuk, hogy legyen dugiba pénze taxira, memorizálja a segélyszervezetek telefonszámát stb.”

Laura Cahill a praxisában egyaránt találkozott női és férfi bántalmazottakkal, hetero, meleg és leszbikus kapcsolatokban is.

„A női bántalmazottak esetében hatalmas a látencia, de a férfiaknál még inkább. Egy férfi még egy nőnél is nehezebben vállalja, hogy áldozat, sőt ő maga sem hajlandó tudatosítani ezt magában.

Ráadásul – és ez mindegyik nem esetében nagyon nagy probléma – az érzelmi bántalmazást rendkívül nehéz bizonyítani. Nagy-Britanniában és Írországban is büntetendő ugyan az emocionális abúzus, ám önmagában emiatt csupán egyszer ítéltek el egy embert, de az Észak-Írországban történt. Az ő esetében kétezer e-mail állt a bíróság rendelkezésére, amelyek segítségével bizonyítani lehetett a vád jogosságát. Ilyen bizonyíték azonban ritkán áll az áldozatok rendelkezésére. Egynemű párok esetében pedig még ennél is rosszabb a helyzet. Ahogy a heteroszexuális kapcsolatokban, úgy természetesen ott is létezik bántalmazás, ezzel azonban az érintettek, maguk az áldozatok sem szívesen néznek szembe. Óriási eredmény, hogy tudnak házasságot kötni, hogy szabadabban élhetik meg az érzéseiket, vállalhatják a kapcsolatukat – sokan úgy érzik, hogy »elárulják« és rossz hírét keltik a meleg közösségnek, ha nyilvánosságra hoznak ilyen eseteket.” 

  

A kérdésre, hogy a korábbiakban már említetteken túl miben térnek el a „red flag”-ek a női bántalmazók esetében, Laura Cahill hangsúlyozta: míg a férfi bántalmazók esetében az érzelmi abúzus mellett sokszor megjelenik – főleg amikor a másik fél szabadulni próbál – a fizikai is, a nők elsősorban emocionálisan bántalmaznak. Gyakori a közös gyerekkel kapcsolatos zsarolás, fenyegetés, például a láthatás megvonása, de – amíg még együtt élnek – a szexuális életet érintő abúzus, és néha még a fizikai bántalmazás is. Nem feltétlenül a régi karikatúrákon látott „sodrófával várakozó” asszony képében, hanem olyan sérülés okozásával, amivel egy férfi nagyon nem könnyen fordul orvoshoz: például a nemi szerv, herék megütése, megrúgása. És míg a férfi bántalmazók a nő külsejét kritizálják durván, addig a nők a másik szexuális teljesítőképességét – ami ráadásul nagyon könnyen válik önbeteljesítő jóslattá. 

Ami pedig általános mindegyik bántalmazó esetében, az természetesen a leggyengébb, és létező legártatlanabb szereplő felhasználása a másik ellen: a gyereké.

H. Fekete Bernadett

Kulcsár Katalin pszichológus, a NANE munkatársa elmondta: Magyarországon jelenleg a párterápiás képzésben nem szerepel kifejezetten a bántalmazás felismerésének és kezelésének gyakorlata, a NANE azonban rendszeresen szervez családon belüli erőszak/párkapcsolati erőszak témakörben képzéseket, amelyek nyitottak a szakemberek részére, az egyesület honlapján lehet erről tájékozódni.

Ha bántalmazás (akár szóbeli, lelki, fizikai, szexuális vagy gazdasági erőszak) áldozata vagy, fordulj segítségért a NANE szakembereihez a 06-80/505-101-es számon. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/janiecbros