Sokáig nem értettem, miért nem működött ez köztünk. Olyan szépen indult. Mit szépen, mesébe illően. Mintha a sors elolvasta volna a nem létező naplómat, amelyben a titkos kívánságaim szerepelnek, hogy milyen lenne számomra a tökéletes első randi. Pedig utálom az első randikat. Pont, mint te. De vannak azok a meghatározó pillanatok, sorsfordító találkozások, amelyekről megtörténtükkor azt hiszed, hogy örökre megváltoztatják az életed. Megint Szabó Magdával jövök, de nézd csak, milyen jól megfogalmazza:

„Én sose hittem, hogy van ilyen, kinevettem, aki azt írta vagy állította, jöhet az életben olyan pillanat, amikor egy másodperc töredékére megáll forgásában a világ, s hirtelen megváltozik minden – velem akkor ez történt. Csak álltam, néztem rá; és minden sejtem azt mondta, én erre az emberre vártam egész életemen át, miatta zavartam el Z.-t, hárítottam el a házassági ajánlatokat, küldtem vissza G. jegygyűrűjét, én ennek az ismeretlennek a kedvéért születtem, ez a valaki az én világra jöttem indokolása.”

Azt hittem, a mi találkozásunk is ilyen volt.

Megláttalak, és rögtön hevesebben vert a szívem, pedig előtte is kalimpált. Izgultam, mert a virtuális térben nagyon tetszettél. Sajnáltam volna, ha élőben nincs meg a szikra. De azonnal megvolt. Bocs, hogy pufogtatom a közhelyeket, de mit csináljak, pont azért váltak közhelyekké, mert átéltük már mindannyian. Beszélgettünk, évődtünk, nevettünk, csak úgy véletlenül egymáshoz értünk. Halálosan zavarban voltunk mindketten, amit persze nagy igyekezettel próbáltunk leplezni a másik előtt.

Aztán mire kettőt pislogtunk, több óra eltelt, és létrejött egy alternatív valóság, ahol a te meg énből kérdés nélkül mi lettünk. Nem firtattuk, hogy mikortól és meddig, csak kamaszosan nevettünk a helyzeten, hogy amennyire szürreális, annyira természetes, hogy az adott pillanatban mi most már együtt vagyunk. Te fogtad a kezem, játszottál az ujjaimmal, magadhoz húztál, átöleltél, én belecsókoltam a nyakadba, beszívtam az illatod, és közben szinte felrobbant a szívem, ahogyan megrohant az érzés, hogy szeretlek. Pedig tudtam, alig ismerlek. Valami hasonló járhatott át téged is. Azt mondtad, butaság így kiadni magad, de ilyet te még nem éltél át korábban.

Euforikus állapot ez. Ilyen lehet, amikor a heroin beszakít, és elrepülsz.

Mondhatnám, hogy abban is hasonlít, hogy egyáltalán nem valóságos. De szerintem az volt. Abban az adott pillanatban, addig a kis ideig szerelmesek voltunk egymásba. Csak aztán felkelt a nap, reggel lett, és a párhuzamos univerzumunk köddé vált. Ha valami ennyire intenzív, ennyire sodró erejű és felkavaró, könnyen megijed az ember. Én ettől kapok erőre, mennék előre, bekapcsolnak az ösztöneim, hogy kell és akarom, rád meg úgy hatott, hogy ez veszélyes, túl sok kockázattal, lehetséges sérüléssel, fájdalommal, kompromisszummal, kötődéssel járna. Falakat húztál, jó magasakat, áttörhetetlen, megkerülhetetlen védvonalat. Úgy szerettem volna átjutni rajta, és egy ideig még fenn is tartottuk a látszatát, hogy megengeded. De esélyem sem volt, ezt tudjuk mindketten. 

 

Sokáig magamban kerestem a hibát, hogy mit rontottam el, mit kellett volna másképp, hogy ne rohanj el. Lehettem volna türelmesebb, elérhetetlenebb, titokzatosabb, valamilyenebb. Nem értettem, ha annyira tetszem, ha jól érzed magad velem, felnézel rám és még vonzódsz is hozzám, miért mondod inkább azt, hogy ez most nem megy.

Biztosan hazudsz, és ezek mind nem is igazak, csak kellemetlen volna bevallani, hogy nem váltom ki az érzést, amit keresel. Persze, lehet, hogy tényleg így van. De valójában szerintem arról van szó, hogy nem hagyod, hogy kiváltsam. Hatok rád, túl intenzíven, és jobb már az elején gátat szabni valaminek, amire nem állsz készen.

Hosszú ideig ostoroztam magam, hogy miért vagyok kevés, miért nem kellek, de mostanra őszintén azt gondolom, nem velem volt a baj.

Ez nem rólam szólt.

Bárcsak elhinnéd, hogy jó vagy nekem. Azt kívánom, bár kölcsönadhatnám a szemüvegem, és úgy tudnál önmagadra tekinteni, ahogyan én látlak téged. Olyan jó lenne, ha elűzhetném a benned lakozó démonokat, amik nemcsak suttogják, hanem megállás nélkül kántálják, hogy te nem vagy elég, nem tartasz ott, ahol kellene, és akik rendre meggyőznek arról, hogy meg kell kímélned másokat magadtól, mert akkor senkinek sem okozol csalódást.

Azt is tudom, hogy ezt a harcot nem vívhatom meg helyetted, és csak remélni tudom, hogy egyszer lesz bátorságod és kitartásod elég mélyre menni ahhoz, hogy rendet tegyél magadban. Hogy egyszer eljön a pillanat, amikor szeretni tudod azt, aki vagy. Pontosabban, akivé addigra válsz.

Egy részem bízik benne, hogy akkor majd felhívsz, és végre hagyod, hogy a legjobban benned téged szeresselek.

Krajnyik Cintia

A Legjobban benned téged szeretlek mondat az Y Konszept egyik pólószövege.

Kiemelt kép: Talabér Géza