A Covid beszél hozzánk, üzen nekünk: „A határaidat nem tisztelem. Az akaratodat nem tisztelem”

–

Egyik éjjel azt álmodtam, lélegeztetőgépen vagyok, nem kapok levegőt. Pont, mint a filmekben, úgy ültem fel, csatakvizesen, fulladva kapkodva a levegőért.

Ekkor már hetek óta egyre elmélyülni látszott a szorongás, egyre gyakrabban jött elő nehézlégzés, vagy mintha pókháló szőtte volna be a mellkasom, miközben téglák halmozódtak a vállamra. Indokolatlannak tűnő pillanatokban tört rám.

Például pont, amikor elaludtak a gyerekek és valami sorozatot készültünk nézni. Nyilván amint nem volt konkrét tennivalóm, azonnal bekúsztak a réseken át a szorongás csápjai, a félelem sötét takarója. Érdekes, egészen színesen le tudom írni, milyen alakot ad a képzeletem a pániknak.

Hosszúkás karmaival először csak a perifériás látásba férkőzik be, megvillogtatja magát, hiába pislogok, újra és újra, még mindig ott van, egyre közelebb jön, már nem látok tőle rendesen, benyúl a számba, lemegy a torkomon, mintha benzingőzt kellene inhalálnom, a gyomrom is ugrál tőle, a szívem sebesen dobog, mintha attól félne, hogy a karmok őt akarják. Igazából a szívem tudja az igazságot, a karmok valóban érte jönnek. Ilyenkor megrázom magam, felismerem az ellenséget és azt mantrázom, hogy ez nem a valóság, a kontroll az én kezemben van, szépen egyenletesen veszem a levegőt, a légzésemre koncentrálok, tudatosítom, milyen jó, hogy képes vagyok erre, orromon be, számon ki, meg tudom tenni, tehát egészséges vagyok, nem adom át a kontrollt a szörnyetegnek.

Korábban is hajlamos voltam a szorongásra, mindig volt mitől félni. De ezek általában távoli dolgok voltak, vagy múltbéli események tartották satuban a mellkasom, vagy a bizonytalan jövő. Most a jelenünk vált olyan felfoghatatlanul labilissá, hogy egy év után jutottam el odáig, hogy kimondjam: félek. Annak tudatában, hogy most bizony az ellenség itt van.

Pszichológus édesanyámmal (nevezetesen Kazimir Ágnessel) leültünk beszélgetni a témáról múltheti WMN élő kibeszélő keretein belül. A mindennapokban akár háromszor is telefonálunk, hasonlóan, mint az élőben is.

Már hónapok óta meséli, hogy egyre több és több kliense keresi szorongásos tünetekkel. Akár a korábbi pácienseinél a meglévő problémákhoz csapódott most hozzá a szorongás, akár újak hívják pánikbetegséggel, alvászavarral, súlyosabb esetben depresszióval, szuicid gondolatokkal.

Nem kell ehhez szakember, hogy tudjuk: olyan próbatétellel kell szembenéznünk, amit kizárólag támogató környezetben lehet elviselni.

Nem lehetséges teljesen egyedül ezzel úgy megbirkózni, hogy ne sérüljünk. Kell, hogy legyen valaki, legalább egyvalaki, aki vigyáz ránk, meghallgat, megért, megölel.

Ahogy anya mesélte: „Sokan viszont épp azzal szembesültek, hogy akikkel most összezárva kényszerülnek élni, azokat talán egyáltalán nem is ismerik.” Nem ismerik egymást, nincs kapaszkodójuk egymásban. Aztán most csak állnak, nézik egymást, a kiélezett helyzeteket, hogy mindenkinek fontos dolgai vannak és mégis priorizálni kell, a mentális és egzisztenciális túlélésért is. 

 

Mindenki kiborul, mindenki frusztrált, és családok százezreinek ott van még a táv/digitális oktatás réme is. És akkor még nem beszéltünk azokról, akik az egészségügyben dolgozva, akár a vörös zónában néznek farkasszemet a halállal nap mint nap, és amikor hazamennek, nekik is megy tovább az élet, a kutyát le kell vinni sétálni, a gyerekeket meg kell etetni, lenni kell velük, a leckéiket átnézni, tanulni a témazáróra, befizetni a számlákat, és közben a víz fölött maradni, ép szívvel, lélekkel, aggyal, testtel. Megküzdve a mindennapos rémálommal, a bűntudattal, hogy ha belegebednek, akkor sem tudnak mindenkit megmenteni.

Vagy azok, akik nem maradhatnak otthon, ha megfeszülnek sem, adott esetben sok emberrel kénytelenek érintkezni a munkájuk során, az ő szorongásukat szinte állandósítja a folyamatos elővigyázatosság, az óvatoskodás és a szembesülés ennek ellenkezőjével nap mint nap. 

Ez az egész még akkor is végtelenül nehéz, ha képesek vagyunk szeretettel és odafigyeléssel viszonyulni egymáshoz, ha van ölelő kezekből, szerető szavakból védőhálónk.

De mi van, ha nincs?! Na igen, ez egy dolog a sok közül, amire rávilágít a Covid.

„Ugyanis a Covid beszél hozzánk, üzen nekünk”

– mondja pszichológus anyukám. „Hogy mit üzen? Nemrég egy nemzetközi pszichodráma konferencián eljátszották. Egyvalaki volt a Covid, a másik pedig saját maga. Beszélgetni kezdtek. »Mit akarsz te nekem üzenni?« – kérdezte az ember, erre a Covid:

»Azt, hogy a határaidat nem tisztelem. Az akaratodat nem tisztelem. Az, hogy neked mi jó, az engem nem érdekel. Meg akarom nézni mit csinálsz, ha beszorítanak a sarokba.

Most mutasd meg, kire tudsz ilyenkor számítani, rád mennyire lehet számítani, ha baj van. Most mutasd meg, hogy tudsz szeretni, most mutasd meg, mit tudsz adni, mit tudsz felmutatni.« Ezeket mind üzeni. Ha mindenki belegondol, neki személyesen mit üzen a Covid, akkor a saját területén fel tudja venni a maga szintjén a harcot. Már nem a Covid ellen, a világ ellen vagy a halál ellen. De ezekre a kérdésekre válaszolva bizony csökkenthetjük a szorongásunkat, mert irányt mutathatnak.”

A Covid példátlan önismereti úton rángat végig minket, amire nem voltunk felkészülve, talán azért sem, mert az utóbbi évtizedek nem erről szóltak. Igaziból nem ismerve önmagunkat (és egymást) hajtottunk, dolgoztunk, rohantunk, tepertünk, hogy mindenünk meglegyen, még annál is több. Minden azonnal a miénk lehetett, minden megoldható – ha nem is azonnal, de hamar –, és lecserélhető, mindennek egyre kevesebb értéke volt, az ölelésnek is. Elhittük, hogy minden, ami körülvesz minket, az nekünk jár, az természetes, állandó.

Hát most tessék. Ez az út idáig vezetett, és most nincs más választásunk, mint elfogadni, hogy már többé semmi sem lesz ugyanolyan. Mert nem lesz, és nem is szabad, hogy ugyanolyan legyen, hisz – ahogy a mellékelt ábra mutatja –, az az út rossz irányba visz. Persze, sóvároghatunk. Picit tagadásban is lehetünk, ez az egész velejárója.

Egy évvel ezelőtt is kellett egy kis idő, mire leesett, hogy bizony, maszkot kell hordanunk és távolságot tartani és nem találkozni karácsonykor a családdal.

Alkudoztunk, húztuk az időt (legalábbis nálunk így volt), de aztán felfogtuk: itt nem mi irányítunk. Itt mi annyiban tudunk irányítani, hogy felelősen cselekszünk.

Itthon maradunk, nem érintkezünk gyakorlatilag senkivel, azt is nagyon meggondolva, szinte mindent házhoz rendelünk, csak egészségügyi sétára megyünk, játszóra csak, ha nincs senki, ha mégis jön valaki, akkor maszk és kesztyű. Satöbbi.

Nem könnyű, persze hogy nem az. De ez az, amivel mi hozzá tudok járulni ahhoz, hogy legalább közeledjen felénk a fény az alagút végén. Szóval kutyakötelességem megtenni. Az én lelkemen ez segít. Hogy amit tudok, azt megteszem. Szorgosan utánanéztem az oltásnak, hogy biztosan regisztráltunk-e, hogy a háziorvosunk listáján biztosan szerepeljünk, sőt, oltott, vagy Covidon átesett anyuka ismerősöktől akár anyatejet is vennék, szereznék, hogy a gyerekeknek odaadjam, hátha kapnának valamennyi védettséget. Lehet, hogy most kimered a szemetek, de számomra ez segít a szorongásban, a cselekvés. Megtenni mindent, ami tőlem telik.

Ehhez le kellett ásnom olyan mélyre magamban, amennyire mélyre csak tudtam.

Rá kellett jöjjek, hogy kizárólag akkor nyugszom meg, ha a kezembe veszem, amit csak lehet, változtatok, amin csak lehet, mert nekem ezt üzeni a Covid. Hogy tényleg rövid az élet, és minden perce olyan drága, hogy egy pillanatot sem pazarolhatok arra, hogy csak elviselem, amit „dob a gép”.

A vírust nem tudom megállítani, de igenis tudok dolgokon változtatni, és ez rengeteg terhet vett le a vállamról. És ez elképesztően jó hatással van a környezetemre is. A jobb napokon, mert persze még mindig vannak rémesek.

„Soha nem ismert lélektani helyzetben vagyunk” – mondta anya, és igaza van.

Eltelt egy év, de még mindig csak tapogatózunk, keressük a helyünket ebben az egészben.

És nem könnyű, szenvedünk, egyre többen.

Kínlódnak a szülők, a gyerekek, az egyedülállók, a fiatalok, az idősek, a dolgozók és a munkanélküliek.

Vannak, akik azzal védekeznek, hogy nem olvasnak híreket, és elvágják magukat az eseményektől, amennyire csak lehet. Nem hibáztatom őket sem, nekem is moderálnom kell magam, mert én a másik táborba tartozom, megszállottan falva a híreket, mondván, a tudás hatalom, és ha képben vagyok, a veszély is kisebb. Nyilván ez illúzió csupán.

„Nem tartod kontroll alatt a helyzetet a megszállott hír olvasással, csak a szorongást növeled, a hírforrások is egymásra licitálva növelik ezt az érzetet.”

Egy dolog biztos ebben az egészben, hogy szerencsére van lehetőség, elég sok, hogy jobb lehessen majd valamikor. Az igény a közösségi létezés iránt erősebb, mint valaha, és osztozni a megélt élményekben, érzésekben is borzasztóan sokat tud segíteni.

  

Az élő bejelentkezésünk végére nagyon erősen éreztem, mennyire fontos ezekről a dolgokról kendőzetlenül beszélgetni. Nemcsak a Covidról, hanem úgy általában a félelmeinkről, a szorongásainkról, olyan lélektani helyzetekről, amelyek sokkal több embert érintenek, mint ahányan beszélnek róluk.

„A nagy tabu, a halál, a halálfélelem is beivódott a hétköznapjainkba, még a gyerekekébe is, így kénytelenek vagyunk szembenézni vele, beszélni róla. Gondoljuk át, mi a mozgásterünk, mit tudunk megtenni. Hogy tudunk még jobban összekapaszkodni a közös a terheinkben. Nem vagyunk tehetetlenek” 

– mondja pszichológus anyukám.

Ez az utolsó mondat, ami számomra a legtöbbet adott. Nem vagyunk tehetetlenek. És nem vagyunk egyedül. Ezt IS üzeni a Covid. Nektek mit üzen?

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/coldsnowstorm