„Magától többet várok, maga nem ide való!” – Építő tanári mondatok, amik örökre büszkévé tettek bennünket

–

Emlékszem, amikor a gimnázium első hetében, a matekóra végén, mielőtt a szokott lendületességével kiviharzott volna a matektanárom, még hátrafordult, és azt mondta:

– Juli, Blanka és Bori. Tőletek sokat várok!

Döbbenten néztem körbe. Jól hallottam? Tényleg rám is gondolt? Engem is kiemelt? Hát nem tudja, hogy az általános iskolai tanárom szerint én hülye vagyok a matematikához (is)? 

A Pygmalion-effektus azonban működött. A következő héten félénken ugyan, de jelentkeztem az egyik kérdésnél matekórán. A válasz jó volt, megdicsértek. A következő alkalmaknál már egyre magabiztosabb voltam, de persze így is beletelt egy kis időbe, míg el mertem hinni, igenis jó vagyok matekból. És onnantól fogva élveztem, a feladatokban a kihívást láttam, a tanáromban pedig a partnert és a mentort. Örökké hálás leszek neki azért a három darab szóért.

Nem tudom, ő vajon tisztában van-e vele, nekem ez milyen sokat jelentett. Számos remek pedagógus talán fel sem tudja mérni, milyen varázslatos némelyik gesztus, amit tesznek a diákjaik felé, és amit viszont mi évtizedekig büszkén emlegetünk. Éppen ezért kértem meg a Facebook-oldalam követőit, meséljék el azokat az inspiráló, lélekmelengető, meghatározó mondatokat, amiket a tanáraiktól kaptak anno. Egyrészt hogy megemlékezzünk azokról a pedagógusokról, akiknek a hivatásunkat, a sikereinket, a magabiztosságunkat köszönhetjük. Másrészt hátha így a mostani tanárok is bátrabban és gyakrabban fognak élni ezzel a felemelő módszerrel, ha látják, az az egy jól irányzott, hiteles mondat, mint egy apró mustármag, mégis milyen hatalmas bokorrá tud növekedni.

1.

Benned ennél sokkal több van, csak el kellene hinned. Ezt többször hallottam, és mindig felemelt. (Jocó bácsi)

2.

Egyetemi tanárom az egyik szemináriumi jegyem beírásakor elismerően azt kérdezte: „Mekkora ötöst írjak be, Ágnes?” A mai napig őrzöm ezt a mondatot, hálával gondolok rá vissza. (Ágnes)

3.

A kisebbik fiam harmadikos volt, amikor nem megfelelően értelmezett egy fogalmazás-házifeladatot. Megírt öt szuper mondatot, csak nem teljesen a feladat leírása szerint. Az osztályfőnöke elolvasta, elmondta, milyen ügyes, adott rá egy ötöst, majd elmagyarázta, hogyan kellett volna megcsinálni, és megkérte, másnapra csinálja meg a leírás szerint. A gyerek boldogan állt neki megírni másodszor is a feladatot. Így Gabi nénitől is azt tanulta: lehet hibázni, de ki is lehet javítani. Mindig támogatta, buzdította, hetedikes korára az osztály egyik legjobb tanulója lett. Igen, vannak ilyen csodás tanítók is! (Lívia)

4.

Nekem egy olyan emlékem van, amire úgy emlékszem, hogy az volt számomra az új időszámítás kezdete, ám nem konkrétan egy tanárhoz kötődik. Szakmunkásképzőbe jártam és akkoriban lehetőség volt alapítványi iskolában nappali tagozaton érettségire felkészülni, ha szakmád már van. El is kezdtem szeptemberben, de az év közepén beteg lettem, kórházba kerültem, sokat hiányoztam. Az osztálytársaim azonban rendszeresen jöttek, látogattak, leckét hoztak. (Számomra már ez is új volt, mert mindig is az osztály lúzerének számítottam a korábbi iskoláimban.) Aztán a második félévben próbáltam pótolni az elmaradásaimat. Meg is lett az eredménye: az év végén még jutalomkönyvet is kaptam! Én! Az osztályközösségi munkáért és a kitartó küzdelemért a sok nehézség ellenére.

Soha azelőtt ilyenben nem volt részem. A szakmunkásképzőben az osztályfőnökömnek csak annyira futotta, amikor megtudta, hogy továbbtanulok az érettségiért, hogy kigúnyolt, mit képzelek magamról, úgysem fog sikerülni.

Olyan hihetetlen töltést, lökést adott, hogy soha nem felejtem el nekik, sem az osztálynak, sem a tanáraimnak. A szavaknak és a gesztusoknak is hihetetlen erejük van! Nekem az önmagamhoz való viszonyomat, az önbizalmamat adta ez a történet, végre el tudtam hinni, hogy én is képes lehetek bármire. (Katalin)

5.

Biológia, 11. osztály, biokémia-témazáró sarkán pirossal: „Köszönöm, hogy visszaadtad a hitem a biokémia-tanításban!” Azóta orvos lettem, amiért (és ezért a mondatért) nagy hála a tanáromnak! (Szimonetta)

6.

„Gyerünk, kicsi lány!” – így biztatott az általános iskolai rajztanárom. És én mentem, hajtottam, mert az ő nyomdokaiba akartam lépni. A művészeti középiskolai felvételire ingyen és bérmentve a saját szabadideje rovására készített fel, a rajzórák tananyagát és témáit is gyakran hozzám igazította. Mindig sugárzott az arca a sikereim láttán. Elhitette velem, hogy tehetséges vagyok, és ha lediplomázom, enyém lesz a világ. Rajztanár lettem, és néha valóban úgy is érzem: enyém a világ. (Kinga) 

 

7.

Általános iskola negyedik évfolyamtól sporttagozatos osztályba jártam, ahová nem azért vettek fel, mert ügyes voltam, hanem mert okos, és az is kellett a kiemelt osztályba. Vagyis körülbelül a nyolcadik év első félévéig én voltam a lenézett béna gyerek, akinek a tesitanár (egyébként ofő) óra elején rendszerint azt mondta fennhangon, hogy na a nagymenő (a hangsúlyában érezni lehetett a csupa kisbetűt) fogjon egy matracot és menjen a sarokba gyakorolni a fejenállást. Nyolcadikban viszont, amikor felmerült, hogy kit jelöljenek „jó tanuló-jó sportolónak”, a fiúk tesitanára engem javasolt. Kedves menő osztálytársak az ofő asszonysággal együtt felhördültek, amire Béla bácsi valami ilyesmit mondott: „Na akkor gondoljátok szépen végig, honnan indult ez a lány negyedikben, és hol tart most. Tagja az iskola atlétika- és kézilabdacsapatának, korosztályos országos bajnok evezős. Van még kérdés?” Én próbáltam észrevétlen maradni, hogy ne utáljanak még jobban, de belül majd szétvetett a boldogság. Igen, felemelt. (Emőke)

8. 

Ez a tanárom órák után extra érettségi felkészítést tartott, csak úgy, nekünk. Majd érettségi után azt mondta: „Annyira szurkoltam, hogy ötös legyen, míg javítottam!” Az is lett, és én pedig közgazdászként végeztem. (Eszter)

9.

Nem konkrét mondat, csak másféle stílus. Középiskola 12. osztályban új matektanárt kaptunk, aki nemcsak írta és törölte a táblán az anyagot, hanem magyarázott is. Egyre jobban kezdtem átlátni az összefüggéseket. Addig hármas–négyes között voltam, amiből általában hajszállal lett négyes a jegyem, végzősként stabil négyesem volt év végén. Amikor a kiszivárogtatott matekérettségi helyett el akartam fogadni az év végi jegyet, nem engedte, mondván, menni fog. Újraírtam, ötös lett. (Nelli)

10.

Felnőtt fejjel érettségiztem, 32 évesen. Az osztályfőnököm megkérdezte, miért nem tanulok tovább, el tudna képzelni mint pedagógust. Tavaly belevágtam. (Petronella)

  

11.

Gimnáziumban amikor kiderült, ki fogja tanítani fizikából a faktos csoportot, és kedvenc tanárom az alapcsoportot kapta, nem jelentkeztem fakultációra. Velem mindig kekeckedett, dolgozatra olyan válaszért, amire a csoportból bárki más ötöst kapott, nekem négyest adott, és mosolyogva magyarázta: „Magától többet várok, maga nem idevaló!” Akkor bántott ez, de elérte a célját. Átmentem faktra, ami végül százszázalékos fizikafelvételit ért. Hálás vagyok neki ezért. (Réka)

12.

„Értékes vagy.”

Nem tanulás kapcsán, hanem konfliktushelyzetben az egyik legeslegjobb tanáromtól kaptam ezt a mondatot, valamikor felső tagozatban. Olyan alapemlék, amit igyekszem minden alkalommal felidézni, amikor nem érzem magam elégnek, jónak, megfelelőnek. (Dóri)

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images /PeopleImages