A most kamasz lányom is megkapta annak idején kisiskolás korában az obligát feladatot: „Mesélj az anyukádról!” Arany szíve írt mindenféle, valóságtól kissé elrugaszkodott mondatot, miszerint: nekem „aranyhajam van, meg mindig jó illatom”, de a legérdekesebb az alábbi volt: „Anyukámnak varázslatosan szép cipői vannak.” Értetlenül álltam – nemcsak e kijelentése, hanem az előszobai cipősszekrény előtt is, amelyben csupa hétköznapi, félretaposott, szaladós darab rejtőzött, sehol egy szatén báli topánka vagy ultraelegáns magas sarkú. „Hát hol vannak nekem szép cipőim?” – tettem fel magamban a szerintem nagyon is helyénvaló kérdést. Nem érkezett válasz.

Egy kezdő cipésztanuló sirámai

Ugrás az időben, kábé tíz évvel később, éppen egy világjárvány kitörésének kezdetekor. Egy Facebook-csoportos ismerősöm, Ági lelkesen mesél a képzésről, amelyre már egy éve jár. Ági a németszakos tanári diplomáját cserélte le a cipőkészítésre, egy közeli faluban műhelyt bérel, és három kisfiú anyukájaként saját gyerekcipőmárkája van. Forgatom a kezemben az általa tervezett falatnyi, színes gyerekszandált, szép darab, kár, hogy az enyéim már kinőttek belőle. Ági panaszkodik, félő, hogy az alföldi képzőhely a következő tanévben már nem tudja elindítani a cipős osztályt, ők is alig féltucatnyian vannak az évfolyamban.

Kihalóban lévő szakma ez, aminek a folyton változó képzési rendszer sem tesz jót.

Régebben minden szakmarészt külön oktattak, volt, aki csak a talpalást tanulta, mások a felsőrész készítését. Mostanra pedig az összes cipőipari részmunka bekerült egy nagy kalap alá, a „bőrös” szakmacsoportba, de így kevesebb idő és kevesebb figyelem jut egy-egy, korábban hosszasan tanult és gyakorolt szakterület elsajátítására. Azoknak, akik az életkoruk miatt már nem férnek be a hagyományos szakképzésbe, két esztendő alatt kell minden tudást felszívniuk, az anyagismerettől a gyártástechnológiákon át a műszaki rajzig. Ráadásul a felnőttoktatásban egy-egy hétvégén nagyjából tíz óra áll rendelkezésre mindehhez. A dolog mellett szól, hogy a képzés ingyenes, és jó szakemberek terelgetik a kezdő cipős tanoncokat. Úgyhogy kalandvágytól vezérelve egyből jelentkeztem is.

A szakiskolában felszerelt műhely, szabászat, tűzöde vár minket

Életemben először kollégiumban alszom a kétnapos képzés alatt. A csoporttársaim némelyikének az anyja lehetnék, a hangulat hamar oldódik, az órák utáni estéket társasjátékozással, filmnézéssel, beszélgetésekkel töltjük. Van, aki felsőfokú művészeti tanulmányai során kanyarodott a bőrmegmunkálástól a cipőig, más már jó ideje dolgozik cipőboltban vagy kisipari cipészetben, de szüksége van egy képzettséget igazoló papírra. Nekem utóbbi kevésbé fontos, mindig is szerettem tanulni, a szeptemberben ránk szakadt második hullámban pedig kifejezetten jól jött, hogy a műhelygyakorlattal járó képzéseket nem fagyasztották be, így továbbra is járhattunk.

Legalább az is gyorsan kiderült, hogy tisztességgel megcsinálni egy pár cipőt, bizony piszok kemény meló.

Az első órákon a speciális, bőrvarrógépekkel kisebb próbadarabokon egyenes vonalakat meg csigákat varrtunk, ekkor már azt is éreztem, hogy aki varrónőként ilyesmit csinál napi nyolc-kilenc órában hetente ötször, annak enyhén szólva sem lehet könnyű az élete. Az első etap végén konkrétan – főleg a népiesen csak az ökörhugyozáshoz hasonlítható varrott vonalaimat látva – egy masszőr és idegnyugtató után szerettem volna sikítozni.

Csinálnak itt szépségeket, csak nem nekünk

Az iskola közelében gyár is működik, egy csoporttársunk ott dolgozik, havi 130 ezer forint a bruttó bére. Ebből 85 ezret költ albérletre, a maradékból kell megélnie egyedülállóként. Nevetve meséli, mennyire megszerette mostanában a főtt rizst üresen, én is mosolygok a poénon, valójában viszont nagyon rossz kedvem lesz ettől az egésztől. Különösen azért, mert a gyár területén van két márkabolt, amelyben bárki vásárolhat a gyárból kikerült, de a nyugat-európai piac által mégsem elfogadott termékekből. Van itt az internetes cipőáruházban 62 ezer helyett éppen akciósan 48 ezerért kínált csodatopán – amit a gyári boltban meg lehet kapni tízezerért. Itt találnak vevőre a talpbélésen picit foltos, a varrásnál enyhén egyenetlen darabok, amikre a német, osztrák piac selejtként tekintene. Szemre egyébként tökéletesnek tűnnek, tökéletesen hordhatók is, de az igényes vásárló a 150 eurójáért kifogástalan minőséget vár – jogosan. Mindeközben a hazai vevők nagy része a csökkentett nívót sem engedheti meg magának.

A gyárból műszakzáráskor kirajzó munkásokon is inkább a hazai utcákon jellemző fekete és barna bakancsokat és bokacsizmákat lehet látni. Pár perccel korábban az üzletben sászöld és sárga pöttyös cipők finom, puha bőrén jártak az ujjaim.

A gyár márkaboltjainak egyébként országos a hírük. Az egyikben háromfős családba botlok egy alkalommal, az apa a bolt hátuljából ordít előre a feleségének, izgatottan mutatja a zsákmányt, dobozokat bontogatnak és cipőket mutatnak fel a másiknak a fejük fölé tartva, a kosarukat már jócskán megpakolták áruval. Végül nyolcvanezer forintot hagynak ott, és tizenkét dobozt egyensúlyozva, elégedetten távoznak.

Szinelek, élezek, tisztázok, alálapolok

Az első gyakorlati órákon úgy érzem, ezeket én sosem fogom tudni megtanulni. Eddig – teljesen tudatlanul – olyan könnyűnek tűnt az egész.

Van a cipő, ugyebár, jó esetben felsőrésszel és talppal, netán nyelvvel és fűzővel – nem túl bonyolult rendszer. Csakhogy addig, mire az ember becsúsztathatja egy elkészült darabba a zoknis lábát, rengeteg még a dolog.

Például megfelelő bőrt kell választani – a műhelyben olyan színekre és mintázatokra csodálkozom rá, amilyeneket még sosem láttam. Valóságos „bőrkánaán”: kígyóbőr utánzatú, fémes, lakkos, zebracsíkos, rózsás, szőrmével rakott… és még ki tudja, hányféle bőrt tapogathatunk, gusztálhatunk meg. Hát, ha ilyenekből készülnének a magyar nők lábbelijei, talán a föld felett lebegve járnánk, gondolom, és kiválasztok egy szürke-vajszínű, Jacquard-mintás bőrt, abból fogom kiszabni a munkadarabokat. Megtanulok hidraulikus lengőkaros szabászgépet és harangkéses élezőt használni – utóbbi arra kell, hogy a cipésztanonc elvékonyítsa – azaz a feladat milyensége szerint szinelje, élezze, tisztázza, alálapolja – a kiszabott alkatrészek szélét, hiszen a bőrdarabokat egymásra rétegezve máshogy nem tudnánk átvarrni. Az élezőgép lesz a mumusom, miután a részletes balesetmegelőzési oktatáson elhangzik, milyen játszi könnyedséggel lehetne vele legyalulni csontig az ujjat. Úgyhogy a következőkben ezt igyekszem nagyon buzgón elkerülni.

Tanulunk műszaki rajzot, művészettörténetet, és a foglalkoztatási formákkal is megismerkedünk. Utóbbi – értesülve már a gyári fizetések mértékéről – többünknek is csak az elmélet szintjén érdekes.

Akit Cipőország füstje megcsapott

Eredetileg az első félévi vizsgát szántam a nagy vízválasztónak. Addig nagyon nehezen ment, pedig nem vagyok ügyetlen, sokféle kreatív foglalatosságot, kézműveskedést kipróbáltam már, több miatt még külön tanfolyamokra is jártam.

Ám most tulajdonképpen az első ipari szakmám elsajátítására törekszem – én, aki az elmúlt évtizedeket a számítógép előtt ülve töltöttem. Látom, hogy a többiek gyorsabbak is, ügyesebbek is, nekem meg az egyenes varrásért is meg kell küzdenem. A vizsgán elméletből ötöst kapok,

a négyórás műhelymunkámra – egy 25-ös méretű gyerekcipő oldalát és hátát kell elkészíteni, vagyis az úgynevezett száralkatrészt – közepest. Szikeélességű szabászkésem pedig akadálytalanul siklik a vajpuha bőrben, nagy elégedettségemre sikerül tisztán, szépen kiszabni az összevarrandó darabokat, csak a kartonsablont kurtítom meg kicsit, sebaj. Az élezővel sem nyúztam csontig a hüvelykujjamat, és kivételesen a varrás nem lett olyan girbegurba, mint egyébként. Igaz, egy részen fel kell bontanom, és elölről kezdenem, a varrások helye pedig meglátszik már, és kicsit össze is ragasztóztam a felületet, ráadásul nem vágtam le tökéletesen egyenletesre a fennmaradó felesleges részt, és…

…és akkor rádöbbenek, hogy bizony nekem is sikerült legyártanom egy pompás selejtet.

De azt is érzem, hogy innen már nincs kiszállás. Hogy Cipőország egy olyan kivételes birodalom, amelyben – bár királynő sosem leszek – még alázatos szolgának is érdemes lenni egy ideig. Megérteni, milyen rögös az út az egész darab marhabőrtől a kifogástalanul simuló, egyedi tervezésű lábbeliig, amelyben jólesik a járás, és hétköznapi érzés a kényelem. Nem én fogom megreformálni ezt a birodalmat, de ha elég lelkesen mesélek róla, talán a jövőben is bőven lesznek, akik szívesen belépnének a kapuin.

Kocsis Noémi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/South_agency 

A további képek a szerző tuladjonában vannak