Szentesi Éva: Kultúra? A kedvenc színészed talán épp most viszi ki a pizzát – WMN-naplók
A lakásommal szemben kezdődött egy építkezés, és nem zavar a zaj, ez pedig megrémiszt. Nem eszem húst (nem fogadalom, hanem szimplán csak nem kívánom), és tele van tömve zöldséggel a hűtőm (amely szintúgy nem fogadalom). A barátaimra az eddigieknél is jobban számíthatok, és két napot sem bírok ki úgy, hogy ne látogassam meg a másfél éves unokaöcsémet. Fontos változások az életben. És mennyi minden van még, amiről nem beszélünk, csak megszokjuk a rosszat, mint a béka az egyre forróbb vizet. Szentesi Éva naplója.
–
A múltkor az időn tanakodtam, aztán elkezdtem sorba szedni, mi történt az elmúlt egy évben.
Tavaly ilyenkor hatvanfős születésnapi bulit tartottam, ahol ott volt szinte mindenki, akit szeretek, vagy aki valamilyen formában része az életemnek. Ráadásul már javában benne voltunk a munkaévben, nagy tervekkel, szépen alakuló számokkal (olvasottsági, és elérési adatok), anyucika gyógyulásával, sportbeli kihívásokkal, és egy majdnem kész kézirattal.
Épp szerveztük a születésnapi Hello, WMN!-estünket (tavaly lettünk ötévesek), ahol aztán egyszerre álltunk a színpadon, az egész csapat, a külsősök is (csak azok nem, akik külföldön élnek, és onnan írnak nekünk). Arra is pontosan emlékszem, hogy ezen az estén lila garbót és méregzöld szoknyát viseltem (a lila és a zöld kiválóan passzol egymáshoz, ha pedig festékként összekevered ezt a két árnyalatot, akkor abból mámoros kéket kapsz), és olyan büszkék voltunk, hogy csuda.
Azon a márciusi napon jelentették be, hogy Magyarországot is elérte a vírus, és súlyos korlátozásokra van szükség, azonnali hatállyal (ahogy apám mondaná: mán jelleggel).
Karanténba vonultunk, és úgy kezdtünk boltba járni, mintha muszáj volna, mert nem lehetett máshova (és eközben még nem is egészen tudtuk hova tenni a járványt.) Esténként videócseten partiztunk, a munkát pedig egy pillanat alatt átszerveztük, és mindennnap élőben jelentkeztünk be Instán.
Micsoda különleges, izgalommal teli hónapok voltak! Egymás nyakába borult a fél világ, hatalmas felismeréseket tettünk magunkkal kapcsolatban, és megtanultunk kenyeret meg kalácsot sütni. Hirtelen még az is jógázni kezdett, aki korábban sose tette volna, és egy csapásra szakértője volt a helyzetnek a polgárok jelentős hányada, hétmilliárd virológus univerzuma lettünk, pedig még a legokosabbak sem tudtak túl sokat arról, ami ránk várt. (Sokan pedig elkezdték kétségbe vonni a vírus létét is.)
Aztán nyárra mintha felszívódott volna a veszély – legalábbis úgy tettünk, mintha. Elsirattuk a fesztiválszezont, de azért kiugrottunk „Horvátba”, és buja növényekkel körbekerített teraszokon hűsöltünk, meg a Balatonnál (jó, ott csak az, aki odafért). Azt hittük, a második hullám csak mese, és karácsonykor majd a nagymamával töltjük a káposztát.
Ám jó nagy szívás lett az egészből, gondolkodni kellett volna: ha mindenki a Balcsin van, és ki-be mászkál az országból, akkor mitől is ne jönne az újabb hullám?
Tavaly márciusban azt hittük, hamar vége lesz, de nem így történt. Újra bezárták az iskolákat, az éttermeket és az edzőtermeket, még maszkban sem mehetünk le a kedvenc helyeinkre, cserébe agyontaposhatjuk egymást hétvégén az Auchanban meg az IKEA-ban. Aztán anyázhatjuk egymást a Facebookon, hogy minek karácsonyozik bárki együtt a szeretteivel, közben meg szombatonként a szupermarketben nem hagyunk másfél métert, és a maszkunk is lecsúszik az orrunk alá.
Nem megyünk ki nyolc után, csak ötszáz méteres környezetben hurcoljuk körbe a kutyát, és munkaügyi papírt hamisítunk, hogy átlóghassunk azokhoz, akikkel amúgy nyolc előtt is találkozunk.
Abszurd lett az életünk. Ez az abszurd lett az új norma, lassan már fel se tűnik, mennyire rohadtul abszurd az egész, mert szép lassan még abszurdabb lesz minden.
Közben tönkremennek a vendéglátós haverjaink, meg a kedvenc éttermünk, a színész-énekes barátaink felcsapnak árufeltöltőnek meg futárnak, de ez tök jó, mert majd lehet anyázni őket a közösségi oldalakon, hogy „végre megtudják, mi az igazi munka, höhö”.
És akkor még ott van az is, hogy a jó ég se tudja, mikor leszünk beoltva, de no para, mert csatázhatunk újra Pozsonynál, és kiássuk Mátyás királyt is, hogy újratemethessük, mert „az országnak kultúra kell, hogy tudjon mibe kapaszkodni” ezekben a vészterhes időkben, basszameg.
Kultúra!
Az!
A legjobb színészek épp most vitték ki a pizzád, a kedvenc énekesed meg alamizsnáért énekel egy raktárban (aztán lehet, hogy még meg is verik), az SZFE-vel kapcsolatban meg már inkább kommentelni se akarsz, annyira méltatlan és förtelmes az egész az eljárással együtt, hogy nem is ordítani, hanem azonnal okádni tudnál.
Szóval hello, welcome neked is itt, ebben a fosul beállított hullámmedencében, remélem nem nyelsz majd sok vizet, mert eléggé szétklórozták, úgyhogy nemcsak hasmenésed lesz, hanem kimarja a szemed is, ha túl sokáig ázol.
Bár talán jobb, ha nem is látod azt, ami még csak ezután jön.
Kitartást, és erőt kívánok hozzá, barátom!
Szentesi Éva
