Amikor november elején második alkalommal is vesztegzár alá helyezte a kormány Görögország lakosait, még meggyőződésünk volt, hogy minderre azért van szükség, mert közeleg a karácsony, és december elején minden újra megnyílik majd: az éttermek, az üzletek, a lehetőség, hogy találkozhassunk a szeretteinkkel, és véget ér a tilalom, mely szerint nem hagyhatjuk el a saját régiónkat – mely a mi esetünkben egészen extrém korlátozást jelent, a megyénkben ugyanis egyetlen, még csak közepes méretű városka sincsen. 

A tavaszi lockdownban hozzászoktunk, hogy írásos engedélyt kell kérnünk, ha elhagynánk az otthonunkat, Methana félsziget falucskáinak népe pedig akkor összefogott: aki vásárolni ment, minden szomszédtól megkérdezte, szüksége van-e valamire. Bevackoltuk magunkat a kisházunkba, és bevallom, egy pillanatra sem sajnáltam magam – a világ sorsa természetesen aggasztott, de ami engem illet, élveztem, szerettem, hogy lelassult az élet. Ukulelézni tanultam és görög nyelvleckéket vettem, kertészkedtem, írtam, sütöttem-főztem, néztem a felhőket, elmélkedtem, érzékeltem... aztán egyszer csak ránk szakadt a szabadság, amelybe eleinte kimondottan nehezen zökkentem vissza.  

Tisztán emlékszem rá, amikor először hallottunk a fejünk felett elhúzó repülőgépet, két hónap csend után. Agios Georgios falu összes lakosa – azaz mind a hatan – kiszaladtunk a teraszunkra, és úgy kapkodtuk a fejünket, mintha egy afrikai törzs tagjai lennénk, akik életükben először látnak autót.  

Szó szerint elfelejtettük a zúgó-dörgő hangot, és gyanakodva tekingettünk a vulkán felé: talán kitörtésre készül? Aztán visszaszoktunk – hamarabb, mint hittük volna: egyre sűrűsödtek a kiruccanásaink Nafplióba, Ermionibe, Epidavroszba, sőt Athénba és még Budapestre is elutaztunk egyszer – és bár tudtuk, hogy a világjárványnak még messze nincs vége, lassan elhalványult a karanténkorszak emléke.

Egészen őszig – amikor is újra ránk húzták a rolót, de ezúttal sokkal komolyabb és keményebb intézkedésekkel megfűszerezve. Részleges kijárási tilalom. Egy taxiban legfeljebb egy ember utazhat, egy személygépkocsiban legfeljebb kettő. Esetenként autóban utazva is kötelező a maszk. Legfeljebb másfél órára hagyhatjuk el az otthonunkat, írásos engedéllyel. Tilos kivinni a vízre a csónakunkat. A szállodák és vendégházak azonnali hatállyal bezárnak. És bár mára – három hónappal később – egyes korlátozásokon enyhített a kormány, olyan is akad, amelyen még inkább szigorított, mi pedig újra megkíséreltük a „lockdown dolce vita” életérzést belőni célul… immáron kevesebb lelkesedéssel. 

Elsősorban azért, mert egyszerűen érthetetlennek és értelmetlennek éreztük az általánosított szabályrendszert. 

Miért kell nekünk, maroknyi falulakónak aggódnunk, ha a kijárási tilalom kezdete után negyedórával sétálunk haza a szomszédunktól? 

Miért ne utazhatna egy taxiban három vagy négy ember, ha azok egy család tagjai, és egy házban élnek?

Miért kellene nekünk maszkot viselni a kocsinkban csak azért, mert Görögország törvényei szerint nem vagyunk házasok – ha egyszer egy tányérból eszünk, és egy ágyban alszunk?

Hogyan vásárolhatnánk be másfél óra alatt, ha a legközelebbi nagybevásárlásra alkalmas szupermarket, ami Gatalasz városában van, egy óra autóútra fekszik tőlünk? 

Miféle veszélyt rejt magában, ha ketten kicsónakázunk – kit fertőznénk meg, ki fertőzne meg minket a nyílt tengeren?

Miért kell azonnali hatállyal lemondanunk a vendégeink szobafoglalásait – holnaptól, ha egyszer már egy teljes hete itt vannak velünk, és egyébként is, szállodaszobák és magánszállások hiányában hol aludjon a turista, aki az egyik napról a másikra bejelentett szabályozást követően nem tud azon nyomban hazautazni?

A kérdések természetesen nemcsak bennünk fogalmazódtak meg, hanem a legtöbb görög barátunkban és ismerősünkben, a legnagyobb talány pedig mindannyiunk számára az: miért vagyunk vírustagadónak és oltásellenesnek megbélyegezve, ha fel merjük tenni ezeket a kérdéseket?  

Mindegy, karácsonyig kihúzzuk – gondoltuk magunkban, aztán amikor az ünnepek előtt egyre egyértelműbbé vált, hogy maradunk a seggünkön, már minden benső Buddha- természetemet össze kellett kapargásznom, hogy ne „freakoutoljak”. 

Aki ismer, tudja: igazi karácsonyszörnyeteg vagyok – imádok nagyon és sokat ünnepelni, most viszont elképesztő önmérsékletre volt szükségem ahhoz, hogy megmentesem a karácsonyt, és a lelki békémet. Kreativitásom utolsó cseppjei voltak, amikor Nimi ajándékaként körbeautóztuk a félszigetet (szigorúan másfél óra alatt), és hegycsúcsokon, régi kápolnák és ősi romok mellett kibonthatott egy-egy ajándékot, melyek mind másféleképpen voltak becsomagolva, ám mind egy cetlit rejtett, olyan meglepetésekkel, mint: „ez itt egy »vócser« három masszázsra tőlem, neked, bármikor”, „ez itt egy piknik-»vócser« a vulkán tetején”, „ez egy új közös tetoválás-»vócser« – amint véget ér a lockdown, bejelentkezünk”. 

Bár végül csodás karácsonyunk volt, mire beköszöntött az új esztendő, újra tele lettem reményekkel: a kormány akkoriban azt „izente”, január hetedikén véget ér a vesztegzár – majd hatodikán este bejelentették: dehogy is. Még egy hét. Aztán még egy. Aztán még egy. Én pedig minden egyes reggeli fogmosásnál, amikor tükörbe néztem, napról napra több jelét láttam az arcomon: kezdek szétzuhanni. 

A tökömnek volt kedve ukulelézgetni, kertészkedni! Hideg van. Ha főzni kezdek, fel kell takarítanom a rumlit magam után, és annyit eszem majd, hogy csak heverek az ágyban és hörgök. De akkor mit csináljak?! 

Minden porcikámmal utazni vágytam – nem érdekelt, hogy Kenyába, Indiába, New Yorkba, vagy akár csak a tőlünk másfél óra autóútra lévő Nafplióba, de menni akartam. 

Iszonyatos haraggal töltött el, hogy egy ostoba döntésnek köszönhetően Methanát nem a Peloponnészosz félszigethez, Argolidához, hanem Athén körzetéhez, Atticához kapcsolták – ám ennek ellenére Athénba sem mehetünk, hiszen az autóút más megyéken át vezet a városba, így aztán egy ötven kilométeres csíkba vagyunk beszorítva. Az egyetlen mentsváram a munka volt – személyre szabott online főzőkurzusok menüibe, magazinok szerkesztőinek küldött témajavaslatokba, influenszer- együttműködések egyeztetésébe temetkeztem, hogy hasznosnak érezhessem magam, ám a monitor előtt töltött időt is kizárólag az ágyban tudtam átvészelni, így aztán minél többet melóztam, annál tovább maradtam ágyban.  

Amikor pedig múlt héten már ott tartottunk, hogy a rutinom részeként reggel hattól este hatig a paplan alatt pötyögtem az írásaimat, egyszeriben megadta magát a mentális és testi egészségem.  

Szédültem, a hasmenéses és szorulásos napok váltották egymást, folyamatosan álmosnak éreztem magam, pedig állandóan az ágyban voltam, és úgy ellustult a testem, hogy kivinni a szemetet, vagy lezuhanyozni – különösen hajat mosni, Jézusom – maratoni táv lefutásának tetszett, már csak azért is, mert konkrét izomlázam lett tőlük. Nimi pedig mindezt végignézte, és bár ő sem volt a legrózsásabb hangulatban, azért sokkal funkcionálisabb volt: ő etette a macskákat, mosott, kávét főzött reggelente, én pedig egyfelől hálás voltam neki, másfelől még jobban orroltam magamra, amiért belehelyezkedtem a nyomoromba, és hagytam, hogy a férjem kiszolgáljon, ahelyett, hogy felálltam volna, és kihúztam volna magunkat a mocsárból.

Nagyjából tíz napon át tartott a hosszú évek óta nem tapasztalt mélyrepülésem – de a sérelmeimet és panaszaimat a februárral a negyedik (!!!) hónapja érvényben lévő lockdown kezdete óta hurcoltam, érleltem magamban, csak mindig volt valami, ami egyben tartott. 

December elejéig velünk volt Sabina barátnőnk, akit még londoni éveim alatt szerettem meg testvéremként, a nagy közös séták, és még nagyobb beszélgetések lelket öntöttek belénk, az ünnepek pisklákoló fényt csempésztek a szívünkbe, most azonban menthetetlenül azt éreztem: immáron nincs mire várnom. Aztán egy reggelen, amikor újabb hosszabbítást jelentettek be, elszakadt a cérna. Felkaptam a kabátomat, beültem a kocsiba, Nimi utánam szaladt és bepattant mellém, én pedig… vezettem. 

Vezettem a semmibe, fel a hegyekbe, és elhatároztam: elmegyek a határig, a szó szoros és átvitt értelmében is. Lecsekkoltam a megyénk határait a térképen, és kietlen földutakon, szántóföldeken meg olajfaligeteken át csak mentem és mentem… a terepen piros cikkcakkal jelölt vonalakig. 

Közben pedig záporoztak a könnyeim – sirattam a szabadságot, az emberiséget, a demokráciát, a barátaim és rokonaim hiányát, pont, mint Papp Inez Hilda, egy Insta influenszer-lány, akinek „karanténhiszti-videója” tavasszal körbejárta a netet. 

Akkoriban értetlenül szemléltem a kiborulását: „Miért nem értékeli, amije van?” Nem voltam büszke magamra – de most, utólag büszke vagyok rá: megengedtem magamnak, hogy kiengedjem a gőzt. 

Nagyjából egyórás őrjöngést követően elkezdett kitisztulni az ég felettem, és egyre-másra tértek vissza hozzám a hit és bizalom szavai: 

„Lehetne sokkal rosszabb is – élhetnék egy nagyvárosi kis lakásban, erkély és kert nélkül”, 

„édeni állapotokban élek ahhoz képest, ahogyan a kórházakban betegeskedő és dolgozó emberek küzdenek”, 

„közel sem tettem meg mindent azért, hogy jobban legyek – mi több, magamat taszítottam ebbe a mélységbe, és csakis a magam erejével mászhatok ki belőle”, 

és a leglényegesebb felismerés is megérkezett: „vagy újra megtanulok járni, vagy leszázalékolhatom magam, és még több keserűség vár rám” – ezt pedig nem tudtam vállalni. 

Mire bekanyarodtam a kocsinkkal a házunk elé, értettem: rehabilitálnom kell magam, ehhez pedig én, a spontaneitás szellemiségének legfőbb híve pontról pontra felépített tervet készítettem magamnak. 

Amikor reggel fél hatkor felébresztenek a cicáink, nem nyúlok elsőként a telefonomért – inkább kikászálódom az ágyból, megreggeliztetem a macsekokat, megfőzöm a kávémat, és veszek egy mély lélegzetet. Nem dőlök vissza az ágyba, hanem kimegyek az erkélyre megnézni a napfelkeltét, és nagyokat nyújtózom, jógázom kicsit, és meditálok – lehunyt szemmel, a felkelő nap felé fordítva a fejem, azt mondom magamban: „kérem a fényt, hogy segítsen, bízom a fény erejében, tudom, hogy a fény erősebb, mint a sötétség”. 

Az online végzett feladataimat legfeljebb ebédig elvégzem, a délutánjaimat pedig megtöltöm projektekkel, legyen szó vegán sajtkészítésről, avokádómag-ültetésről, a hamarosan megjelenő angol nyelvű e-szakácskönyvünk tervezgetéséről, és – ismerve magamat, mennyire sokat lendít a lelkiállapotomon, ha új álmokat és célokat fogalmazok meg magamban – elkezdtem nézelődni a környékünk falvaiban, mennyibe kóstálnak az omladozó kőházak és elhagyatott gyümölcsfaligetek, azon morfondírozva: tavasztól termeszthetnénk még több zöldséget, befogadhatnánk néhány mentett haszonállatot, vagy belekezdhetnénk egy életen át tartó projektbe: egy öreg falusi ház saját kezűleg végzett felújításába. 

Édesanyám gyakran mondogatta nekem: „Tudod, Titi, minden belülről jön”. Gyerekként néha még bosszantott is, hogy akárhányszor kihívás elé állított az élet, ez volt a válasza. Felnőttként azonban gyakran segített átlendülni a rossz időszakokon ez a filozófia – most pedig egyszeriben olyan mélyen és markánsan értettem meg, hogy megfogadtam: magam is mindenre ezt felelem majd magamnak, ha kétségek kerítenek hatalmukba. 

A lockdown még mindig nem ért véget – én pedig kezdem elfogadni, hogy rajtam kívül áll: a február végi születésnapomat is a piros cikkcakkokon belül kell-e töltenem.

Bizonyosan lesznek még citromba harapósan savanyú pillanataim, de olyan zuhanás, amilyet megtapasztaltam pár hete, bizonyosan nem lesz többé, mert nem tehetem meg magammal, a kedvesemmel, a szomszédaimmal, az olvasóimmal és nézőimmel, és a macskáimmal, hogy egyszerűen megadjam magam.  

A hétvégén leesett az első hó – Methanára költözésünk óta először. Felbandukoltunk a faluvégi vulkán tetejére, építettünk hóembert, hógolyóztunk, a nyelvünkkel kaptuk el a kavargó pelyheket, aztán hazafelé slattyogva megálltunk egy hegyormon, és körbenéztünk, hosszasan, csendesen, boldogan bámulva az ismerős-ismeretlen tájat, amelyet az elmúlt másfél évben folyton zöldellő-virágzó-fényárban úszó látványként ismertünk. Az ég, a fák, az erdei ösvények, a háztetők, az autóutak mind hófehérben játszottak, nekem pedig eszembe jutott: semmi sem változott, mégis minden megváltozott. Minden pontosan ugyanott, pontosan ugyanúgy van, mint eddig – csak most más színben látok mindent. 

A hó másnapra elolvadt – a hegyekről lezúduló patakok sodrása pedig magával vitte a – tíz év után először felbukkanó – depressziómat is. 

„Hogy élted meg velem ezt a tíz napot?” – kérdeztem Nimit pár napja, ő pedig átölelt, megpuszilt, és azt mondta: „Nehéz volt látni, milyen nehéz érzelmeket cipelsz, de mielőtt okoskodni próbáltam volna, mindig rájöttem, hogy fokozatosan rakod le magadról a terheket, így inkább azt választottam, hogy ott maradok melletted támaszként. Mindig meghallgattalak – és akárhányszor felvetettél egy-egy okot arra, hogy miért jogos a rosszulléted, néhány órával, vagy néhány nappal később megérett az ellenérved is, hogy miért és hogyan érdemesebb inkább jól lenni. Bíztam a folyamatban.” Én pedig magamhoz szorítottam, és megint csak pityeregni kezdtem, de ezúttal más ízük volt a könnycseppeknek: nem keserűek, inkább édesek voltak. 

Több mint tíz évvel ezelőtt, amikor utoljára szálltam fel a kilátástalanság végtelennek tűnő alagútjában száguldó vonatra, évekbe telt kimászni az önpusztításból – gyógyszerekkel, pszichiáterrel, majd végül a nagy döntéssel: elköltözöm Magyarországról. Most viszont nem volt szükségem sem pirulákra, sem menekülőútvonalra – csak egy nagy benső utazásra. Ha talán nem is lehet örökre biztonságba vonulni a depresszió elől, és nem jelenthetjük ki soha: végérvényesen leszámoltunk vele, megnyugtató, hogy mindannyian megtanulhatunk jobban rosszul lenni. 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak