A szépen berendezett, otthonos rendelőben hárman ülnek.

A kanapén, egymás mellett az anya és tizenhárom éves lánya. A nő haja fakóbarna, arca kissé kerek, alakján láthatóan nyomot hagytak az évek. Az az alkat, akinek a kor előrehaladtával megvastagszik a dereka. Mai öltözékét gondosan választotta meg. Elegáns nadrág, virágmintás blúz – elöl nagy masni –, körömcipő. Kezén jegygyűrű, arcán épp csak egy leheletnyi smink. A lány hosszú lábú, hosszú kezű, farmerja lóg rajta. A rövid ujjú póló alól ernyedten bújik elő csontsovány karja. Ujjait egymáson sodorja, húzogatja, néha olyan erővel, hogy félő, elroppantja valamelyiket.

Szemben velük kisasztal – rajta papír, tollak, egy plüsselefánt, vidám színes kartondobozban papír zsebkendők, váza, benne gyönyörű, színes pávatoll. Az asztalka túloldalán, a fotelban kedves arcú, ősz hajú nő ül. Kék szeme barátságosan csillog, ajkán félmosoly. Hozzájuk fordulva kérdezi:

– Miben segíthetek?

– Az a helyzet – kezdi az anya –, hogy Viola nem akar enni. Nézzen csak rá! Elképesztően sovány! Hiába főzöm a kedvenceit, csak turkálja az ételt. Szép, egészséges gyerek volt, de egy ideje csak fogy és fogy. Lassan átlátni rajta! Voltunk mi már mindenféle kivizsgáláson, de sehol sem találtak semmit. Végül azt mondták, a fejével van baj, vigyem pszichiáterhez. Hát itt vagyunk.

Persze nem tudom elképzelni, mi baj lehetne a fejével. Mindent megkap otthon! Ő a világunk közepe! Egy szem gyerekünk.

– Viola – fordul a doktornő a lányhoz –, te hogy látod ezt a helyzetet?

– Hogy látná? – vágja rá az anya. – Szerinte jól van ez így. Nem is sovány. Pedig csak rá kell nézni! Látnia kellene, mit művel a vacsoránál! Tegnap is! Rántott húst csináltam, az a kedvence! Szépen felkockáztam neki a husit, mellé krumplipüré volt. Karikákra vágtam a csemegeuborkát. Két falatot ha evett. Talán annyit se. Csak piszkálja az ételt!

– Értem – mondja megint a doktornő. – Nem voltál éhes? – fordul ismét a lányhoz.

– Már hogyne lett volna éhes! – csattan fel az anya. – Egész nap nem evett semmit! Amikor kipakoltam az iskolatáskáját, hogy beletegyem a másnapi iskolai dolgait, akkor ott volt még a tízóraija is. Pont úgy, ahogy becsomagoltam. Hozzá sem nyúlt! Reggel ágyba vittem neki a palacsintát, szépen fel volt vágva mind, apró falatokra, de semmit sem evett belőle. Hát hogyne lett volna éhes estére, ha egész nap semmit se evett?

– Miért ön pakolja ki és be az iskolatáskáját?

– Mert az anyja vagyok, és szeretem! – válaszolja az asszony kissé ingerülten. – Épp elég teher az iskola. Nagyon jó tanuló. Leköti a leckeírás. Minden mást szívesen megteszek helyette, hogy arra tudjon koncentrálni. Erre valók az anyák!

– Viola, te szereted, jó neked, hogy csak a tanulás van, minden mást elvégeznek helyetted?

– Már megbocsásson, doktornő – csattan fel az anya –, micsoda kérdés ez? Hogyne lenne jó? Hiszen semmi más dolga, mint hogy tanuljon.

Lesz elég dolga, ha felnő. Most igyekszem megkímélni mindentől.

– Ilona, kedves – szól finoman a doktornő –, hagyjuk, hadd válaszoljon Viola.

– Mondd csak meg, kislányom! – néz a lányára az asszony. – Tessék, mondd csak el, micsoda jó sorod van! Hogy igenis szereted ezt, mert csak a tanulásra kell koncentrálnod. Mondd meg szépen! Szeretnél takarítani, reggelit készíteni, vagy más házimunkát végezni?

A lány csak ül némán. Fejét lehajtja, maga elé néz.

– Nos? Mondd meg szépen a doktornőnek – folytatja az anya –, akarsz házimunkát végezni?

A lány bátortalanul megrázza a fejét.

– Láthatja, doktornő – mondja elégedetten az asszony. – Nem akar házimunkát végezni. Örül, hogy megcsinálom én, neki meg csak a tanulásra van gondja.

– Rendben – sóhajt a doktornő. – Sportolsz valamit? – fordul megint a lány felé.

– Régebben sportolt – feleli máris az anya. – Hétfőn és szerdán úszásra hordtam, csütörtökön tornára. De egy ideje már nem akar menni.

– Kedves Ilona, hagyjuk, hogy Viola válaszolhasson a kérdésekre.

– Nekem aztán mindegy! – mondja sértődötten az anya. – De jó, ha tudja, elég szégyenlős lány, nemigen beszél idegenekkel. Ugye, kicsikém?

– teszi kezét a lány combjára.

– Nos – mondja doktornő –, az a dolog menete, hogy először beszélgetek fél órát Violával négyszemközt, aztán folytatjuk megint hármasban.

– Mi az, hogy négyszemközt? – kérdezi felháborodottan az anya. – Nekünk nincsenek titkaink egymás előtt! Ugye, kislányom? Tudja, doktornő, nálunk nincs kóddal ellátott telefon vagy számítógép! Nincsenek zárt szobák! Természetes, hogy tudunk egymás dolgairól. Mi mindent megbeszélünk, mindent megosztunk egymással. Mi nagy szeretetben élünk.

– Ez csak természetes – feleli óvatosan a doktornő –, ugyanakkor mindenkinek szüksége van néha saját térre. Nem azért, mert titkolna bármit is, hanem ilyen az emberi természet.

– Ah! – fakad ki az asszony. – Természetesen van saját szobája! Mi mindent megteremtünk neki!

– Az előbb azt mondta, legalábbis én úgy értettem, hogy a szobák sem zárhatók.

– Mégis minek zárná a szobáját? Hiszen én járok be rendet tenni, takarítani, kikészíteni a másnapi ruháját az iskolához, meg minden egyebet. Természetesen bármikor üldögélhet csak magában a szobájában – de nem nagyon szokott.

– Próbáljuk azért meg, ahogy szoktuk. Beszélek fél órát négyszemközt Violával, addig leülhet a váróban, aztán utána folytatjuk hármasban.

– Nézze, doktornő! – kezdi az anya. – Nem hiszem, hogy a házimunka firtatása meg ilyenek cseppnyit is előbbre visz minket. A lányom nem eszik. Ennie kell, mert sovány.

Maga az orvos. Mondja meg neki, hogy egyen rendesen, meg azt is, hogy az ő hibája, hogy így néz ki, és semmi mást nem kell tennie, mint szépen megenni az ételt, amit készítek. Ennyi. Semmi több. Mi értelme itt órákat fecsegni holmi házimunkáról?

Egyébként pedig biztos vagyok benne, Viola sem szeretne négyszemközt beszélgetni. Mondtam már, nincsenek titkaink egymás előtt! – Odafordul a lányához. – Mondd meg, Viola, szeretnéd, ha kimennék, és magadra hagynálak a doktornővel? – A lány nem felel. Az asszony felkel a kanapéról, a lánya elé guggol, próbál a szemébe nézni, a haját simogatja. – Mondd meg szépen, kicsikém, szeretnéd, ha magadra hagynálak, és kimennék? Szeretnél itt maradni egyedül, anya nélkül? – A lány ekkor megrázza a fejét.

– Nos, láthatja. Nem szeretne. Én elhiszem, hogy önhöz nagyon sok problémás ember jár, de ön meg higgye el, hogy nálunk minden rendben van. Imádom a lányom, a férjem is teljesen odavan érte. Mindent megadunk és megteremtünk neki, mindent megteszünk érte. E tekintetben semmi baja nem lehet! Mi áldozatkész, jó szülők vagyunk, a rajongásig szeretjük a lányunkat. Mivel nekünk nincsenek titkaink egymás előtt, így arról is tudnék, ha valami lelki problémája lenne az én kislányomnak. Így aztán azt gondolom, ön vagy rá tudja venni, hogy egyen rendesen, vagy el tudja mondani neki orvosilag, hogy az ő hibája, hogy így néz ki, ahogy, vagy teljesen feleslegesen jöttünk ide.

– Asszonyom, nézze, a pszichoterápia hosszú folyamat. Van, hogy egy évig, vagy még tovább is eltart. Nem tudom valakinek megmondani, hogy egyen, aztán csodák csodájára enni kezd. Nyilván oka van annak, hogy Viola nem eszik. Ezt tudjuk feltérképezni egy pszichoterápia alkalmával.

Viola nem hibás azért, mert nem eszik. Ez egy nagyon nehéz probléma, aminek van valami oka. Ezt kell kideríteni, megtalálni. Ez nem megy egy ülés alatt.

– Doktornő, nekem ez nagy zagyvaságnak hangzik. Az előbb mondtam el, teljesen kizárt, hogy bármi lelki problémája lenne a kislányomnak. Viola! – néz megint a lányára –, van bármi lelki problémád? Mondd meg szépen, ha van. Gyerünk! Látod, nekem nem hisz a doktor néni! Nos? Van bármilyen lelki problémád?

A lány némán megrázza a fejét.

– Nos. Ha nekem nem hitt, tessék – folytatja önelégülten az asszony. – Még az a szerencse, hogy felelős szülő vagyok. Utánanéztem, a terápiához szükséges a beleegyezésem. Nem egyezem bele. Láthatja, semmi szükség rá. Majd megoldjuk valahogy mi magunk! Egyszer majd csak olyan éhes lesz, hogy eszik!

– Ilona, a lánya nem direkt nem eszik. Több súlyos probléma is állhat a háttérben. Érdemes ezeket feltárni.

– Ez az egész csak arra megy ki, hogy jó sok pénzzel lehúzzon a terápiás kezelések kapcsán. Most mondtam el, és Viola is, nincs semmi lelki baja. Köszönjük, hogy fogadott minket – áll fel az asszony. – Gyere, Viola, menjünk!

A lány felemeli a fejét, ránéz a doktornőre. A szemében mély fájdalom, kétségbeesés, csalódottság. A doktornőnek elszorul a szíve. Tehetetlenül nézi, ahogy Viola lassú mozdulatokkal felkel a díványról, és az anyja után indul. Az asszony már kiért a váróba, a lány a küszöbön áll, keze a kilincsen, készül, hogy behúzza maga után az ajtót.

– Viola! – szól utána. – Itt a névjegykártyám – nyújt felé egy kis lapocskát –, rajta van az e-mail-címem és a privát telefonszámom is. Ha úgy érzed, nyugodtan írj, vagy hívj fel – hadarja gyorsan.

A lány elveszi a kis kártyát, gyorsan a farmerja zsebébe csúsztatja, majd kisurran az ajtón.

Bucsi Mariann

Képünk illusztráció – Getty Images