Hogyan költözöm ki a gyerek hálószobájából? (És egyáltalán: mit kerestem ott ennyi ideig?)

–

A végeláthatatlan esti rutin

És akkor még ott vannak az éjszakai ébredések. Tulajdonképpen megszokod. Csak az arcbőröd lesz fakóbb. A térdízületed kattogósabb (basszus, ne, felébred!). Az agyad tompább. Csak egy picit. Persze nem vagy egyedül. Belegondoltál már, hogy ez a bolti eladó, ez az ügyvezető, ez a pszichológus, ez a könyvelő, ez a virágkötő évek óta nem aludt végig egyetlen éjszakát sem?

Hogyan is szaladt ebbe bele az én szülőgenerációm? Emlékeim szerint velünk nem csinálták ezt a faksznit a szüleink.

Az enyémek legalábbis nem. Jó éjt, puszi, villanyoltás, résnyire nyitva hagyott ajtó, átszűrődő kis fény, az ősök halk neszezése, ahogyan még tettek-vettek a szomszéd szobában. Kellemes, gyors elalvás. Este nyolckor. Emlékszem, harmadikos voltam, amikor kiharcoltam anyukámnál, hogy még negyed kilencig olvashassak az ágyban!

Ezzel szemben nálunk: sarkig tárt ajtó (a kettővel arrébb lévő szobából átszűrődő fénnyel), a gyerekágy mellé tett matrac, bár úgysem azon fekszem, mert az ötéves kiköveteli, hogy felmásszak mellé az ágyára, fejből egy Bóbita, egy Altató, egy egeres mese meg egy elzás, meg még egy, meg még egy, meg még egy, simogasd a hátam, birizgáld a hajam… Fél tízkor-tízkor jövök ki, még leülök egy kicsit a géphez (ügyintézni, dolgozni, üveges szemmel hülyeségeket görgetni), és hopp, már éjfél, feküdjünk le, mert mindjárt kelek, kettő körül lesz az első menetrend szerinti ébredés. Reggel elég lenne hétkor kelnünk, ám csemeténk már fél hétkor (hétvégén hat húszkor) jelez az univerzális hívószóval: „Anya!” Kómásan átbotorkálok, nem hagyja, hogy ledőljek, rám parancsol, hogy keljek fel, és játsszunk hamupipőkéset. Nem érti, hogy miért vagyok morcos.

Megjegyzem, amikor a megboldogult járványmentes időkben, januárban elutaztam négy napra, és az apukája altatta, a gyerek egyetlen éjszaka sem ébredt fel. Döbbenet, nem?

Akkor itt rám már nincs is szükség?

Egyszer csak azt mondtam: elég. Ez így nem oké.

Felhívtam egy altatási szakértőt, és a segítségével belevágtunk egy személyre szabott alvástréningbe, aminek az a lényege, hogy magamat minél jobban kivonjam az elalvás folyamatából. Ami dr. Oláhné Szakács Mariann szerint mindenkinek a saját feladata, és egy ötéves már képes rá. Herczegh Tímea gyerekpszichológus is azt mondja, érdemes még az óvodáskor vége előtt megtanítani a gyerekeket önállóan elaludni, már csak azért is, mert ez növeli az önbizalmukat, a biztonságérzetüket. Ő az együtt alvást sem ajánlja, többek között azért, mert nem biztos, hogy a gyereknek jót tesz a tudattalan tartalmak áramlása közte és a vele együtt alvó szülő között. 

 

Amikor pár hónapja egy szülői workshopon el kellett játszanom egy társammal a mi alvási szituációnkat, és a tréner arra kért, hogy most modellezzük az áhított állapotot, amikor a gyerek már két perc múlva alszik, önkéntelenül is ez a mondat szakadt fel belőlem:

„Akkor itt rám már nincs is szükség?” Katartikus pillanat volt. Mert azt hiszem, itt van a kutya elásva.

Meg ott, hogy most akkor ki is a főnök? Rendkívül nehezemre esik határokat szabni a gyerekemnek. Sejtem, hogy ez összefüggésben áll azzal, hogy nekem annak idején nagyon is  szigorúan következetesen kijelölték a határokat, de ez a felismerés még nem vitt közelebb a megoldáshoz.

Ki tudom-e azt mondani: nem akarom, hogy az én közvetlen közreműködésemmel zuhanjon álomba a gyerek? Igen. Nagyon szeretem őt, és bensőséges a kapcsolatunk. De. És. Mélyen hiszem, hogy ő nem veszít, hanem nyer azzal, ha megtanul nélkülem elaludni. Természetesen szeretném vele megélni az intimitást; érintések, beszélgetés, mesék révén, és minden elképzelhető módon kifejezni a törődésemet – de nem éjszaka, akkor már nem.

És – ugye, drága Vekerdy Tamás? – hadd mondjam ki, hogy szeretném visszakapni az estéimet és az éjszakáimat. 

A mi megoldásunk

Na, szóval belevágtunk az alvástréningbe. A terv az, hogy négy hét alatt fokozatosan kihátrálok az altatásból. Ha rendeződik az elalvás, maga az éjszakai alvás is nyugodtabb lesz, ébredések nélkül. És – paradox módon – a hamarabbi elalvást későbbi ébredés követi. Ami jó, mert a gyerekeknek kamaszkorukig tizenegy óra alvásra lenne szükségük!

  

Valahol el kell kezdeni, úgyhogy a nulladik lépés rögtön a gyerekágy mellé rakott felnőttmatrac likvidálása volt. És persze mindennek jelentősége van: a hőmérsékletnek, a fényviszonyoknak, a csendnek, a hálóruházatnak, mindennek. Feszes esti menetrend, ágyba kísérés, rövid mese, kis búcsú, villany lekapcs, leülök az ágy mellett egy székre, elmondom, hogy ott fogom megvárni, amíg elalszik, és onnantól csend. Legalábbis a nagykönyvben. A valóságban sírás, és a saját test ágyhoz csapkodása, meg annak a mondatnak a bömbölése, hogy „Úgy látszik, anya, te megbolondultál!” Nyugalom, csigavér.

„Nem azért tiltakozik, mert nem adsz meg neki valamit, amire szüksége van, hanem a változás ellen ágál” – a fülembe csengenek Mariann életmentő mondatai, miközben a körmöm mellett tépkedem a bőrt. Innen indultunk két hete. 

És én kitartottam. A változás pedig elkezdődött.

Ma már az ágytól másfél méterre ülök. Ma már nincs gond a sötéttel, az érintés hiányával és azzal sem, hogy lefekvés után már nem vagyok hajlandó szövegelni, kizárólag reagálni arra, amire muszáj. A „szeretlek”-re persze muszáj: bármilyen viharos előzmények után ez azért minden este elhangozott, és egyben az ellazulásnak azt a fokát is jelezte, amiből tudtam, hogy ráfordultunk a felszállópályára.

A jelenlegi szintidőnk egy óra, ami még mindig sok. (Mondjuk, volt már félóra is. Két lépés előre, egy hátra.) Jó lenne az időt csökkenteni, a távot pedig növelni (egészen az ajtóig, utána meg már csak bemegyek, jóéjtpuszi, és kijövök – karácsonyra meglesz!), valamint… elérni, hogy a kislányom ne ilyenkor akarja megváltani a világot.

„Mikor lesz már reggel? Mikor leszek felnőtt? Mi lesz azzal, aki száz évig él? Én nem akarok száz évig élni! Amikor felnőtt leszek, addigra ti meghaltok? A tündéréletben együtt leszünk? De biztos? De jól tudod? Nem akarok fiú lenni! Vennünk kell egy akváriumot! De mielőtt még hatéves leszek! Szeretnék egy kastélyt! De figurákkal! Viszket a talpam! Mikor megyünk állatkertbe? Ha felnőtt leszek, bátor akarok lenni!”

Azt gyerekkorban is el lehet kezdeni. Már el is kezdted, kicsim.

Dudics Emese

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images