„Mit szólsz bele a magyar politikába, nem is élsz itt!”, „Ez beszél jogtiprásról, aki vígan él IzraHellben?”, „Kristófka, te maradj inkább a fa(sz)kanálnál” – csupán néhány cuki komment azok közül, amiket a legutóbbi Instagram-bejegyzésemre kaptam, amelyben kijelentettem: azonnali összefogásra van szükségünk, és nem hagyjuk magunkat eltiporni. Nem mentem bele mélyen, hogy a jogos társadalomkritikának nem függvénye a rezidens vagy állampolgári státusz. Ahogy abba sem, hogy egy országot lehet úgy is szeretni, hogy nem értünk egyet a kormányintézkedésekkel, és azt sem fejtettem ki, hogy bár évek óta nem élek Tel-Avivban, pacifistaként és centralistaként ma is, és akkor is, amikor még ott éltem, épp ugyanilyen hangosan szólaltam fel az emberi jogok sárba tiprása ellen, ahogyan ma az LMBTQ-társadalom védelmében. 

Azon pedig hangosan felkacagtam, hogy bárki azt feltételezi: ha valaki szakácskönyveket ír, annak nem ildomos másról beszélnie, mint fűszerekről, piacokról, ízekről és textúrákról. 

Azért nem is válaszolgattam, mert én a magam részéről elmondtam, amit elmondtam, tiszteletteljesen és körültekintően – ami ezután következik, azt kordában tartani már azok felelőssége volna, akik nemcsak hogy teret engednek a gyűlölködőknek, de egyenesen vállon veregetik őket. Heti rendszerességgel kerülnek elő hang- és videófelvételek buzizó politikusokról és homofób vallási vezetőkről, az utálat pedig nemhogy semmiféle elmarasztalással nem jár, de szó szerint intézményesítve lett. 

Azon országok közé tartozunk, ahol a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem, a szivárványcsaládok jogainak oltalma, és az LMBTQ-személyek esélyegyenlősége nemhogy nincs törvénybe iktatva, de a civil szervezeteket, amelyek a fentieket tűzik a zászlajukra, egyenesen családellenesnek nyilvánítják, mondván: az azonos nemű szülők által nevelt gyermekek ügye „nem fér bele a magyar értékrendbe”, és ha normalizáljuk az elfogadást, az „veszélyezteti a gyermekeket”.

Mindez egy olyan országban, ahol a gyerekgyilkossági és szexuális kizsákmányolási bűnesetek naponta kerülnek címoldalra – az UNICEF Magyarország a #WorldChildrensDay alkalmából közzétett tájékoztatása szerint a koronavírus-járvány okozta bezártság, félelem, egzisztenciális bizonytalanság 2020-ban harminc százalékkal növelte a gyerekbántalmazási esetek számát. 

Azt hiszem, sokunk nevében mondhatom: nem az egyedülálló heteroszexuális szülőjelöltek és a gyermekre vágyó meleg párok jelentik az első számú veszedelmet a gyerekeinkre…

Erre (is) mondjuk, hogy „következmények nélküli országban élünk”. Azért mondom, hogy erre IS, mert a koronavírus-járvány első hulláma idején szintén új alaptörvény-módosítás került a parlament elé, amit nem sokkal később el is fogadtak: a transznemű állampolgárok nem változtathatják meg a nemüket hivatalos dokumentumaikban – erről Ónodi Adéllal beszélgettünk a WMN-nek készült interjúmban

A törvényt alapvető emberi jogokat sértve fogadták el – akkor, amikor a magyaroknak nem volt szabad utcára lépniük, gyülekezniük, tüntetniük. Nem maradt más választásuk, mint elfogadni az új valóságot.

Most, hogy tombol a járvány második hulláma, és ismét kapóra jön a tömegrendezvények tiltása, a Miniszterelnökség ismét beindult: Novák Katalin család- és ifjúságügyért felelős államtitkár előterjesztette, hogy egyedülálló heteroszexuális, szingli vagy bejegyzett párkapcsolatban élő LMBTQ-embereknek ne állhasson jogukban gyermeket örökbe fogadni az ő engedélye nélkül – folytatva a kormány PR-kampányát, amely a kisebbségeket nemzeti ellenségként tünteti fel, félelmet keltve körülöttük. Oroszországnak, Törökországnak, Lengyelországnak bejött – nem csoda, hogy a gyűlöletfranchise-t most Magyarországon is tesztelik. 

 

Tavaly a menekültek és Soros György jelentették a fenyegetést az „európai értékekre” – idén mi lettünk a mumusok; a magyar parlament elhatározta, hogy elhiteti az emberekkel: az LMBTQ-emberek szörnyek, pedofilok, betegek. Kérdés, hogy mit szól majd ehhez az Európai Bizottság – amely éppen a múlt héten hozta nyilvánosságra a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, interszexuális és queer személyek esélyegyenlőségére vonatkozó első uniós stratégiáját. Az öt évre vonatkozó terv része, hogy bűncselekményként jegyezzék a homofób gyűlöletbeszédet, a bizottság emellett benyújt egy jogszabályt a szivárványszülők szülői státuszának határokon átnyúló elismeréséről. 

Mindeközben Magyarországon is elindult egy kezdeményezés, amelynek célja a család kiegyensúlyozott, szeretetteljes körként történő definiálása, amelynek tagjai biztonságban érezhetik magukat egymás mellett. 

Az #ACsaladAzCsalad kampányt a Háttér Társaság és a szivárványcsaládok közössége kezdeményezte azért, hogy minden gyereket azonos jogok illessenek meg, és hogy megértessük a kételkedőkkel: a két különböző nemű szülőből és gyerekeikből álló, idealizált családmodell mellett másfajta családok is léteznek. 

Szerencsére egyre többen vagyunk, akik merünk felszólalni: a család az család, akkor is, ha a szülők történetesen azonos neműek – akkor is, ha a kormányunk az európai értékekre hivatkozva szembeszáll az Európai Bizottság törekvéseivel, és a keresztény hagyományokra hivatkozva Ferenc pápa szavaival is, aki néhány hete nyilatkozott róla: a homoszexuális pároknak jár az egyenlő bánásmód, ahogyan az intézményesített élettársi kapcsolat is, hiszen ők is Isten gyermekei. 

Tudom, hogy Abszurdisztánban bármi megtörténhet – következmények nélkül –, mégis bízom benne, és hiszem, hogy az újonnan javasolt alaptörvény-módosítás beiktatására sosem kerülhet sor, mert nem merem azt feltételezni: hangjukat felemelni gyáva emberek országa vagyunk. Ezen a héten három olyan kampányhoz csatlakozhatunk, amelyek kulcsfontosságúak a gyerekek jogainak védelmében. 

Ha pedig nem vagy nagy Insta- és Facebook-huszár, és nem bízol benne, hogy egy laptop mögül meg lehet váltani a világot, egyszerűen csak beszélj róla, türelmesen, de kitartó magabiztossággal: 

nem fogunk a kormányunk kommunikációja miatt szégyenkezni. 

Túl sokszor esett meg a történelem során, hogy addig hallgattunk, addig bólintottunk rá mindenre, és addig reménykedtünk, hogy rosszabb már nem lehet, amíg egyszer csak túl késő lett. Késő lett megmenteni az megszégyenített szomszédainkat, az eltörölt múltunkat, és a szabad jelenünket. Novák Katalin egyszer – jogosan – azt mondta: „A gyermekek a jövő közösségeinek alapjai.” Ne hagyjuk, hogy a jövő megmentéséhez is túl késő legyen! 

Steiner Kristóf

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van