Niki gyógypedagógus és zeneterapeuta, fő területe az autizmussal élő és ADHD-s (figyelemhiányos, hiperaktivitás-zavarral küzdő) gyerekek fejlesztése, illetve több éve dolgozik daganatos gyermekek kórházi terápiájában. Jelenleg egy Gyermek-és ifjúságpszichiátriai osztály munkatársa, illetve a Mosoly Alapítvány berkein belül tart zeneterápiás foglalkozásokat egy kórház gyermekosztályán.

Niki

Ahogy Nikivel beszélgetünk, egyre erősebb bennem a meggyőződés: erre a szakmára születni kell, én nem tudnék ilyen területen dolgozni, nem azért, mert érzéketlen vagyok, pont fordítva, nem lenne elég lelkierőm hozzá. Niki egyetért velem, a szaktudás mellett kell egyfajta attitűd, nem való mindenkinek. Aki viszont belekerül, nehezen szabadul, kialakul egyfajta addikció.

„Számomra inkább az az elképzelhetetlen, hogy bármi mással foglalkozzam. Szerintem anyukám is, és én is Helper-/Helfer-szindrómásak vagyunk, kényszeresen segíteni akarunk másoknak” – mondja nevetve.

De hogy valójában honnan az elhivatottság?

Egyrészt, mivel anyukám is hasonló területen dolgozott, már kisgyerekként is azt láttam, hogy másoknak segíteni jó. Másrészt tagja voltam egy fúvószenekarnak, amivel jótékonysági rendezvényeken is felléptünk. Még általános iskolás koromban az osztályfőnökünk elvitt minket Ipolytölgyesre, ahol egy olyan intézményben adtunk karácsonyi műsort, ahol halmozottan sérült fiatalokat láttak el. Ott találkoztam először fogyatékkal élő és halmozottan sérült személyekkel, és ez engem teljesen elvarázsolt. Nem tudom, mi történt ott, de úgy jöttem haza, hogy tudtam, gyógypedagógus leszek.

De nemcsak a segítő szándék, hanem a zene szeretete is családi vonás. A nagypapa trombitált, a nagymamánál ott állt a pianínó a szobában, a szülők kórusban énekeltek. Ő maga már kisgyerekként zeneiskolába járt és zenekarokban játszott. Utólag visszatekintve tehát teljesen természetesnek tűnik, hogy Niki életében végül ez a két terület összefonódott. Az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karon szerezte mesterdiplomáját, és a Pécsi Tudományegyetem Művészeti karán végzett zeneterapeutaként.

De miről is szól a zeneterápia?

„Sokszor mondják azt, hogy a zenének gyógyító ereje van, a zene gyógyít. Én ezt a kifejezést nem annyira szeretem, mert könnyen félreértésekhez vezet. Itt nem arról van szó, hogy a zene önmagában meggyógyítja a daganatot, vagy hogy a rezgéstől eltűnik a betegség a testben. Inkább úgy szoktam megfogalmazni, hogy a zeneterápiának fontos szerepe van a gyógyulás folyamatában.”

Azt talán már az elején érdemes leszögezni, hogy a zeneterápia egy külön tudományág és terápiás módszer, a zeneterapeuta pedig képzett szakember. Ahhoz viszont, hogy valaki zeneterápiás foglalkozáson vegyen részt, nem szükséges semmilyen zenei előképzettség. A terápia során olyan hangszereket használnak, amiket bárki meg tud szólaltatni, például különböző ritmus- és dallamhangszereket, hangtálakat, dobokat, csörgőket, szanszulát, hapi drumot. Nikinek például most egy igazán XXI. századi hangszer, a looper a kedvence, vagyis egy olyan pedál, amivel „végtelenítve” lehet hangokat, zörejeket rögzíteni, illetve zenei mintákat, alapokat, részleteket ismétlődően lejátszani. A foglalkozás lényege pedig nem az, hogy végül milyen „zenemű” születik, hanem maga a zenélés aktusa és folyamata.

A zeneterápia több szempontból is pozitív folyamatokat indít be a szervezetben. Például a zenei aktivitás azokat az agyi területeket stimulálja, melyek az olyan kognitív funkciókért felelősek, mint a munkamemória, a figyelem vagy a végrehajtó funkciók (gátlás, rugalmas viselkedésszervezés, tervezés), ezért is tud jól működni figyelemhiányos, hiperaktív gyerekek fejlesztésénél. Képalkotó eszközökkel történt vizsgálat során azt találták, hogy zenélés közben ezek az agyi területek szinte izzanak. Szintén kimutatható, hogy zenei aktivitás, illetve éneklés hatására a szervezetben többek között dopamin szabadul fel, vagyis a zenélés egyfajta önjutalmazó mechanizmusként hat, örömérzetet okoz. Beteg gyerekek esetében a gyógyulási folyamatban ennek nagyon fontos szerepe van. Akárcsak annak, hogy a zene csökkenti a szorongást, stresszt, félelmet, így a kezeléseket és orvosi beavatkozásokat is hatékonyabbá teszi, de gyorsíthatja a gyógyulás folyamatát is.

„Egy egyszerű példa: van, amikor a daganatos gyerekek csak nagy küzdelmek árán tudnak enni vagy inni, és el lehet terelni a figyelmüket azzal, hogy írunk egy dalt az ivásról, evésről, és közben észrevétlenül néhány korty innivaló is lecsúszik. Néha ez is sokat számít.”

De a zene abban is segíthet, hogy a betegségük miatt szorongó gyerekek megfogalmazhassák félelmeiket, kitörhessenek egy beszűkült tudatállapotból.

Napirend - autizmussal élők zeneterápiájánál mindig használnak napirendet, hogy tudják mi fog történni

Egy gyerek általában nem tudja elmondani neked, hogy attól fél, mi lesz vele holnap, vagy hogy meg fog-e halni. Viszont szorong és forrnak benne az érzelmek és indulatok. Ezért is jó, nemcsak a zeneterápia, hanem általában a művészetterápia, mert egy eszközt ad ahhoz, hogy ezek a félelmek a felszínre kerülhessenek, anélkül, hogy konkrétan meg kellene fogalmazni őket. Idősebb gyerekekkel például dalszövegeket szoktunk írni. Ilyenkor csupán annyit kérek tőlük, hogy ne gondolkozzanak, csak mondják ki azt, ami először az eszükbe jut. Őrülten izgalmas, hogy mi minden tud így a felszínre kerülni.

A hosszas kórházi kezelés alatt álló, krónikus megbetegedéssel élő gyermekek számára pedig a közös zeneterápiás foglalkozások lehetőséget adnak arra, hogy kicsit megfeledkezzenek a gondjaikról. Néhány órára maguk mögött hagyhatják a kórtermet, átmennek egy másik helyiségbe, ezzel egy új szociális tér és közeg jön létre. Ismerkedhetnek, játszhatnak, beszélgethetnek a kortársaikkal, és végre nem csak a betegségükről.

Egy frissen diagnosztizált betegség nem csak a gyermek számára rémisztő, a szülőt is veszteség éri, hiszen elveszítette a korábbi egészséges gyermekét. Hirtelen minden bizonytalanná válik, fogalma sincs, hogy miért történik vele mindez, aggódik és feszült. Klinikai szakpszichológus kolléganőmmel éppen ezért gyakran a szülőket is hívjuk, hogy jöjjenek el a zeneterápiás foglalkozásra.

Jól megfigyelhető, ahogy ez a csupán másfél óra a szülő-gyermek kapcsolatra jó hatással van. Ugyanis ilyenkor nem mint a gyermekéért aggódó szülőknek, hanem egyszerűen csak mint anyának vagy apának kell jelen lenniük.

Tartani a határokat

A gyógypedagógiában és zeneterápiában nem mindig vannak a hagyományos értelemben vett nagy sikerek, pontosan meghatározható célok. Niki szerint sokszor inkább apró lépések és lassú fejlődési folyamatok vannak, amiket észrevenni sem mindig könnyű. „Néha talán annyi a minden, hogy egy halmozottan sérült gyerek elmosolyodik, rám néz”. Kell egy olyan attitűd, hogy az ember ezt elfogadja, és megelégedjen vele.

A gyász és veszteség feldolgozása itt a mindennapok része.

„Zenélsz egy kisgyerekkel, aztán mész a következő héten is, és már nincs ott. Jó esetben kiengedték, hazamehetett, de megesik, hogy azért, mert időközben meghalt. Eleinte nagyon sokat sírtam emiatt, ilyenkor úgy éreztem, hogy darabokra hullok. Ez is egy olyan dolog, amit meg kell tanulnia annak, aki ezen a területen dolgozik. Hogy szigorúan meg kell tartani a határokat. Bemegyek valakihez másfél órára, és azalatt az idő alatt a legjobb tudásom szerint mindent megteszek. De miután kijöttem, én már nem tartozom felelősséggel érte és a sorsa alakulásáért.”

Niki az elmúlt néhány évben nem csupán szakmailag fejlődött sokat, kőkemény önismereti munka is van mögötte. Járt gyászfeldolgozó tanfolyamra, jelenleg pár- és családterápiát tanul, a Mosoly Alapítvány pedig havi egy-két szupervíziót biztosít a szakembereinek, ilyenkor a szupervizorokkal és kollégákkal beszélik meg az aktuális eseteket. Erre azért is szükség van, hogy ne maradjanak bennük negatív érzések, illetve ne ragadjanak bele egy-egy esetbe, ami néha óhatatlanul megtörténik.

„Amikor munka közben védőruhát használunk, annak van egy nagyon szép szimbóluma is. Mielőtt belépek a kórterembe, felveszem a maszkot, sapkát, kesztyűt, köpenyt. Amikor kijövök, akkor leveszem és otthagyom. A védőruha engem is megvéd, arra emlékeztet, hogy ne vállaljak többet, mint amennyit lelkileg még elbírok.”

Niki védőruhába öltözve

A kiégés veszélye, mint minden egészségügyi területen, itt is nagy. Ezért is igyekszik szigorúan különválasztani a munkát és a magánéletet, és próbál minél több minőségi időt tölteni a fiával. Egyedülálló anyaként ez nem is mindig annyira könnyű. Bár, mint mondja, neki legalább a szülei közel laknak és sokat segítenek.

„Azt hiszem, nagyon fontos, hogy aki ilyen területen dolgozik, amögött legyen egy támogató család. Velem is megesik néha, hogy hazajövök, és legszívesebben csak sírnék valakinek a vállán. De nem lehet, mert itt van a gyerekem, vele is foglalkoznom kell. Egyszerre vagyok dolgozó nő, anya, takarító és házvezetőnő, de ha kell, akkor viszem itthon a férfiszerepet is, szerelek, vagy téglát pakolok a kertben… hogy én mint nő hol vagyok ebben az egészben, az már egy másik kérdés.”

Niki kisfiával

A fiával viszont irigylésre méltóan jó a kapcsolata, persze nem nehéz, mert a zeneimádat öröklődött, az egyik kedvenc időtöltésük a közös muzsikálás. Niki pedig már egészen apró korától kezdve vitte magával a fiát a különböző táborokba, idősek otthonába, úgyhogy a másokon való segítés is magától értetődő számára.

„Nagyon megható, hogy a fiamnak teljesen természetes beteg és sérült gyerekek társaságában lennie. Nem kérdezi meg, hogy mi baja van ennek a gyereknek, vagy hogy miért tartja furán a kezét, miért folyik a nyála. Nem vagyok tökéletes anya, de ha valamit jól csináltam a gyereknevelésben, akkor talán ez volt az. Hogy ebben nőhetett fel. Nagy valószínűséggel olyan felnőtt lesz, aki nem tesz különbséget ember és ember közt.”

Iliás-Nagy Katalin

 Képek: Stánicz Nikolett