„Ő is csak egy narcisztikus pszichopata!” – A címkézgetés veszélyei

–

Én is kaptam, és be kell látnom, hogy adtam is másnak efféle felszínes, de tévedhetetlennek tűnő diagnózist. „Ez egy bántalmazói kapcsolat” – mondtam olyan barátnőmnek, aki először avatott be mélyebben a házassági problémáiba. „Bipoláris vagy” – vágta a fejemhez valaki egy konfliktus hevében. Szerintetek volt értelme bármelyiknek? Aki ténylegesen bántalmazói kapcsolatban van, az nem így fog ráismerni a helyzetére, és nem is baj. Sőt, a valódi felismerés valószínűleg felér egy sokkélménnyel, és utána kezdeni is kell vele valamit. Az meg, hogy valakit egy személyiségzavarral szembesítsünk, végképp nem baráti feladat, hanem orvosi szakértelmet igényel – ahogy a kezelése is. 

Mégis, amióta a pszichológia népszerűsége megugrott, mindannyian szeretjük magunkat jól informáltnak, érett gondolkodásúnak és olyan kiegyensúlyozott személyiségnek mutatni, aki rendkívül kompetens mások állapotának meghatározásában. Vagyis felette áll azoknak a zavaroknak, amiket a másikban felfedezni vél.

Címkézni bizony jó érzés, mert van benne egy kis rejtett felsőbbrendűség. Mi tudjuk, mi a helyzet. Mi jobban rálátunk a másiknál. Megmondjuk, és aztán mossuk kezeinket. 

Labancz Dániel klinikai szakpszichológus szerint ugyanakkor nem is kell szégyenkeznünk miatta, mert a címkézés valószínűleg egyidős az emberiséggel, mivel mindig is volt bennünk vágy arra, hogy bonyolult kérdésekre minél egyszerűbb válaszokat találjunk. És amióta készen kapjuk a pszichológiai szakkifejezéseket – amiket számtalan magazinban fellelhetünk –, azóta mankónk is van hozzá: definíciók, terminus technicusok, és lelki folyamatok, jelenségek leírása. „Ennek pozitív hatása, hogy az emberek ma magabiztosabban és tudatosabban képesek bizonyos helyzetekre reagálni, vagy kommunikálni egymással” – mondja, valamint, hogy tudják, hová kell fordulniuk a lelki problémáikkal: nem feltétlenül a látóhoz vagy az aurahegesztőhöz, hanem esetleg egy pszichológushoz.  

Az ő rendelésére például sokan már magukat címkézve érkeznek, és utána is néznek a saját diagnózisuknak.

Ő ebben sem lát problémát, mert segíthet, ha az embernek van egy szava arra, amitől szenved – ezáltal ugyanis megfoghatóvá válik a probléma. Ha valaki például azért megy pszichológushoz, mert úgy érzi, depressziós (bár ennek a szónak az orvosi jelentésével nincs tisztában), akkor ez azt jelentheti számára, hogy 1. a problémával nincs egyedül; 2. van rá megoldás, létezik rá gyógymód; 3. könnyebben kategorizálhatóvá válik, ami segíti a gyógyulásban, hiszen így már ő is partner tud lenni benne. 

„Ám, ha jobban belekérdezünk abba, hogy miből is gondolja, hogy depressziós, és kiderül, hogy például azért, mert egy ideje rosszkedvű, de a klinikai depresszió tünetei közül alig egy-kettő érvényes rá (az sem tartósan), az is feloldozásként hathat, mert kiderül, hogy a címke mégsem illik rá. A címkézés tehát kétélű fegyver” – mondja Labancz Dániel. 

Más tészta persze, ha egy hozzá közelálló aggatja az emberre a címkét, mert abban többnyire van egy értékítélet, sőt negatív töltet is, tehát könnyen degradálásba fordulhat. Ez egészen kis korban kezdődik, hiszen a gyerekeket is címkékkel illetjük, kezdve azzal, hogy „jó kislány”, „rossz kisfiú”, most már odáig, hogy könnyedén osztogatjuk a „hiperaktív” vagy a „aspergeres” jelzőket. Ennek a veszélyeire már Ranschburg Jenő is felhívta a figyelmet, amikor azt írta: „A könnyelműen, elhamarkodottan alkalmazott címkézés végzetes következményekkel jár az egyénre, és súlyosan terheli a társadalmat is.” Ő elsősorban azért óvta ettől a felnőtteket (és az intézményeket), mert „mihelyt azt a bizonyos címkét felragasztja, akaratlanul is sok mindent tesz azért, hogy »jövendölése« valóra váljon. Ilyenkor szoktuk azt mondani: a jóslat önmagát valósítja meg.”

Feldmár András is hasonlóan gondolja, szerinte „a címkézés arra sarkall, hogy azzá legyek, amivé lennem kell”. 

Labancz Dániel pedig a címkéző viselkedését elemzi, amikor azt mondja: ha valóban segítő szándékkal akarjuk a másikat egy pszichológiai jelenség felismerése irányába terelni, akkor inkább kérdéseket tegyünk fel neki, megértő beszélgetést folytassunk vele, és legyünk tisztában azzal, hogy nem dolgunk őt diagnosztizálni. „A címkézés egyszerűsít és könnyebben kezelhetővé teszi a kapcsolatainkat, egyszersmind felment minket a felelősség alól, hogy tegyünk is a kapcsolatért – mondja. – Sajnos amikor a másikat felcímkézzük, akkor valójában nem azért tesszük ezt, hogy jobban megértsük, hanem hogy betehessük egy dobozba, ezáltal eltávolíthassuk magunktól, és többet ne legyen vele dolgunk. Ezzel általában lezárjuk a kommunikációt, mert egy olyan helyzetet teremtünk, amivel szemben nehéz érvelni.”  

 

A pszichiátriai tankönyvében Tringer László a kognitív terápia atyja, Aaron T. Beck kutatásai alapján odáig megy, hogy a kognitív torzítások listáján említi a címkézést, a túláltalánosítás és a „minden vagy semmi típusú gondolkodás” mellett. Azt írja, hogy

a címkézés és a téves címkézés „a túláltalánosítás extrém formája, amikor a személy ahelyett, hogy megfogalmazná a problémát, negatív címkével illeti magát vagy mást”. 

Labancz Dániel pedig hozzáteszi, hogy ráadásul a címkék nagyon sokszor a címkéző hiányosságait vagy problémáit tükrözik valójában, mert sokkal könnyebb a másikra mutogatni, mint a saját felelősségünket vállalni egy helyzetben. „Mégsem mondhatjuk azt, hogy a címkézésre elsősorban azoknak van hajlamuk, akiknek önmagukkal van problémájuk, mert mindenkinek van magával baja, és ez is címkézés volna” – zárja nevetve.  

De a lényeg valójában az, hogy ha vállaljuk a felelősséget egy kapcsolatért akkor is, amikor éppen dühösek vagyunk, akkor nincs szükségünk a címkézésre – még akkor sem, ha egyébként jó szándékkal tesszük. Hiszen mindenképpen többet érünk el azzal, ha címkézés helyett a saját érzéseinkre fókuszálunk, nem pedig arra, hogy a másik hogyan viselkedik. Végképp ne minősítsük egymást, vagy a másik személyiségét, mert azzal biztosan nem segítünk rajta.

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Pexels/Rodolpho Zanardo

Ha érdekel a téma, és foglalkoznál vele bővebben, akkor ajánljuk D.Tóth Kriszta és Orvos-Tóth Noémi podcastját, a Beszélnünk kell! narcizmussal foglalkozó epizódját!