Franciázzunk egy kicsit! – Avagy a nyelvtanulás diszkrét bája magyar és francia oldalról

–

Első körben annyi mindenkinek be szokott ugrani, hogy ha francia, akkor raccsoljunk egy kicsit és beszéljünk orrból, meg hogy szilvalé, és talán még a szelaví és a merszi is. Aztán viszont jön a totális bizonytalanság. Mert mégis, milyen nyelv már az, amelyikben azt a szót, hogy eau, úgy kell kiejteni, hogy ó, és ha előtte áll a névelője, akkor meg úgy, hogy ló, és azt jelenti, hogy víz? Ugye? Elárulom: nem is olyan nehéz, mint amilyennek látszik az írásképe alapján.

Miért pont a francia?

Mielőtt belemerülnénk a részletekbe, nézzük meg egy kicsit, miért érdemes franciát tanulni. Közhely, hogy az angol mint világnyelv egyeduralma megkérdőjelezhetetlen, és az is, hogy a legtöbben a kínait (mandarint) beszélik. Az kevésbé ismert, hogy a második idegen nyelvként tanult nyelvek listáján a francia a második, a világon legtöbbek által beszélt nyelvek sorában pedig a hatodik helyezett (az Ethnologue.com 2018-as adatai alapján).

A francia az angol mellett az egyetlen nyelv, amelyet mind az öt földrészen beszélnek – összesen 275 millióan világszerte. 29 országban számít hivatalos nyelvnek, és akkor még az EU-t, az olyan világszervezeteket, mint a NATO, az OECD, vagy az ENSZ és intézményei (UNESCO, WTO, stb.) még nem is említettük, mindamellett, hogy a mai napig hagyományosan a diplomácia, a kultúra, a divat és persze a gasztronómia világában is nagyon hasznos tudásnak számít. 

Magyarországon az angol és a német után a francia a harmadik leggyakrabban tanult idegen nyelv. És akkor a kevésbé evidens, bújtatott, vagyis az egyes nyelvekben jelenlévő francia eredetű szavakról még nem is beszéltünk. Bizonyos források szerint például az angol szókincs harmada, mások szerint fele gyökerezik Molière nyelvében. 

Francia származású szavaink

A magyarban is jócskán találunk francia eredetű jövevényszavakat, azonban ezek kiejtésével és helyesírásával már nem akadhat gondunk, hiszen idomultak nyelvünkhöz. 

Valószínűleg, ha poénból megpróbálnánk úgy trükközni a szavakkal, hogy ne legyen evidens a származásuk, naivitásunkban brutális bravúrral bagatellizálnánk arányukat, ez meglehetősen zsenánt (kínos – a szerk.) lenne papírra fektetve egy szakmai zsűri előtt, ezért improvizálnánk egyet, precedensteremtő elegancia helyett nüanszok nélküli, allűrökkel teli, kaotikus szókollázzsal vennénk revánsot, majd a végén az egész bizarr bagázsra azt mondanánk, smafu (pardon – tudom, hogy ennek így se füle, se farka, de ebbe a mondatba  22 ilyen szót sikerült beleszuszakolni). 

Az újabban átvett szavak, kifejezések kiejtésébe azonban néha beletörhet a bicskánk. Nem baj – most súgok egy kicsit. Az Auchanban, azaz Osan-ban (és nem ósön-ben), camembert-t („kamambert), croissant-t („kroásszant”), baguette-et („bagettet”), tarte-ot („tartot”) vásárolunk. Étteremben a sommelier („szomölié”) Sauvignont („szovinyont”) ajánl. Az haute couture („ót kutűr””) vagy prêt-à-porter („pretáporté”) divatbemutatókon a ruhákon gobelin („goblen”)-betétek is lehetnek, ami persze nem egy nagy trouvaille („truváj”). Ezt most nem folytatom, mert olyan érzésem van, mint amikor másodikos gimnazistaként egy azóta irodalmi hírességgé vált barátommal azzal szórakoztunk, hogy magyarosan, fonetikusan írtunk át francia szövegeket – ez ma már tényleg bizarr a szememnek. Térjünk át inkább a hangokra. 

Kis francia fonetika (tényleg csak pár érdekességet érintve)

Mi, magyarok abban a szerencsés helyzetben tudhatjuk magunkat, hogy szinte minden olyan mással- és magánhangzó megtalálható az anyanyelvünkben, amelyek a franciában is megvannak – kivételt ez alól a számunkra raccsoló „r” és a nazális vagy orrhangok jelentenek.

Az íráskép és a kiejtés között jóval nagyobb a különbség, mint a magyarban, de ha megjegyzünk néhány általános szabályt, akkor már nagy eséllyel jól ejtjük ki a szavakat – tényleg könnyebb, mint, mondjuk, az angolban, és egy kicsit is sznob környezetben vígan menőzhetünk egyet. (Kivételnek számítanak ez alól a tulajdonnevek, főleg a helység- és családnevek, ott néha valóban ismerni kell a szokásokat. Ahogyan Mme Jolán/Yolande Kelemen, a nyolcvanas-kilencvenes évek franciatanításának egyik doyenne-je szokta volt mondani: „l’usage hésite”, vagyis még a szokásjog is habozik.)

A francia nyelv védjegye esetében, azaz a raccsoló „r” képzésekor nem a nyelvünket kell pörgetni elől, hanem jóval mélyebben, a torkunkban, körülbelül a k és a g magasságában hozzuk létre, és ami fontos: a nyelvünk nem mozdul!

És mi van a magyarral?

Gondoljunk csak bele a fordított helyzetbe: egy idegen anyanyelvűnek, adott esetben franciának milyen lehet magyart hallani, kiejteni (próbálkozni), tanulni. A francia hangkészlet ugyanis nem ismeri a mi a, h hangunkat, a gy-t és a ty-t sem igazán (én a Dieu „djő” Isten szót szoktam példának hozni, lásd adieu – „ágyő”, illetve Mathieu – „matyjő”), és a rövid- hosszú hangzók különbségével is nehezen boldogulnak.

Gyér a magyarból a franciába átkerült szavak száma, mint például a coche („kos” kocsi, postakocsi – német vagy olasz közvetítéssel) a magyar Kocs község nevéből, hussard („üszár”, huszár), goulash/goulache, paprika, csardas/czardas, cymbalum („szembalom” – orrhangokkal – cimbalom), tokay /tokai (tokaji).

Talán ezért, talán másért, a franciák általában nem is nagyon követik az idegen nevek és szavak eredeti kiejtését, így lesz Don Quijotéból Don Quichotte „Don Kisott”, Michelangelóból „Miselanzs”, jobb esetben „Mikelanzs”, Zeuszból „Zösz”, Harry Potterből „Ari Potör”. Így egyszerűbb mindenki élete Franciaországban, kivétel a külföldieknek, akiknek minden névnél dekódolniuk kell, hogy „Zsorzs Misel” az George Michaellel azonos. De becsületükre legyen mondva, néhányan próbálkoznak olyan rémisztő nyelvek tanulásával is, mint a magyar.   

Miután túljutottak a számukra értelmezhetetlen kettős mássalhangzókon, mint a zs, sz, cs és társaik, rájönnek, hogy a magyar helyesírás bonyolultabbnak tűnik, mint amilyen. Körbekérdeztem az ismeretségi körömben, mi okozza a magyarul tanuló/beszélő franciáknak a legnagyobb gondot csodás anyanyelvünkben. A legtöbben az a hangot említették (volt, aki a nazális a-val rokonította), a hosszú és a rövid hangzók megkülönböztetését, a tárgyas igeragozást és az igekötők használatát. Van, akinek a tárgyrag alkalmazása problémás. Számunkra talán kicsit meglepő, de a szórend változása és jelentés-megkülönböztető szerepe sem evidens az francia ajkúaknak. Ugye, beláthatjuk, hogy nekik sincs könnyű dolguk?

Összességében megállapíthatjuk, hogy a látszólagos furcsaság, idegenség mögött sokszor rejtőzik logika, néha még egyszerűség is. Bátran tanuljunk hát nyelveket, vagy legalább ismerkedjünk velük. Nem baj, ha kezdetben hibázunk, hiszen vannak mankóink – használjuk őket. Nem igaz? Hiszen: c’est la vie!

Kis Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images